Wirth Imre versei

Azon a kiállításon alig
voltak nézők, és kiállítók is
fonalat szorongattak izzadtan,
amit a jegy mellé kaptak, nézték,
hogy csurog a falakon a festék
vödrökbe, a felszedett parketta
mentén, aztán táncolt az a néhány
ember, ölelgette egymást férfi
és nő, páran a régiek közül,
más nem is kapott meghívót, csak ők,
testükön viselték a vásznakat,
szorosan feltekerve, mozogni
alig tudtak, de összedörzsölték
festői felületük, nagy buli,
ahogy ígérte egy ismeretlen,
csak a fonállal nem tudtak mihez
kezdeni, amikor kizuhantak
a torzókkal teli labirintus
vadszőlővel benőtt ajtaján, és
megkérdezte tőlük egy élet, hogy
milyen kép ragyogott fel számukra
az ablaktalan szoba közepén,
láttak-e valami fényességet
ott, a sötétben összekötözve,
és ki ejtette el a fonalat
ott, a kiömlött festéktől síkos
semmiben, zokogva a kérdéstől.

Ezzel a gestalt-tal, az egész mindenek felett
lévő, részekre gondosan tévő fogalmával
hogyan is mehetnék a galambszaros padlásra,
teregetni némán, mint itt e konferencián,
pillantott rám a pulpitushoz tapadó észt lány,
előző este, ismerkedés, összesodródtunk
a pultnál, abszintot kért és Adyt szerette bennem,
csak nyökögtem a fák alatt, nincs közöm senkihez,
úgy ölelt, hogy értettem minden sírásba fordult
mondatát, mert négyévesen szülei számára
ismeretlen nyelven beszélt, hadarta végtelen
a történelem, az élet szivárgó hangsorát,
kiderült pár hét múlva, hogy magyarul kér este
enni, mikor a Balti-tenger hullámaiban
megmártózik a furcsa mindenek feletti,
tizenöt nyelven beszél azóta, és ölelés
helyett szavaim használja, írja, ébredéskor.

Sinológusokkal ültem Tihanyban,
a teraszon énekeltek, „bár nem volt
vitorlás hajó”, aztán szóba került,
hogy a kulturális forradalomban
elhasználódott minden kifejezés,
és csak ültek a teraszon, és nézték,
hogy a Himalája déli lejtőjén
jégbe fagyott csontvázak kiolvadtak,
ötezer méter magasan, krétai,
hellén és dél-ázsiai, a régész
szerint eltévedt kirándulók – dúdol
néhány életben maradt sinológus,
hiszen indiánok vagyunk, annak a
vereségnek maradt még irodalma.

(Megjelent az Alföld 2020/3-as számában.)

(Borítókép: Юлия Зяблова képe a Pixabay-en.)

Hozzászólások