Láng Eszter: Élni, ahogy
Tárgyakkal teli az otthonunk, az életünk. Ott vannak a konyhában, a nappaliban, a pincében vagy éppen kertben. A polcon is, a többi könyv társaságában – mert a könyv is egy tárgy, bár nem kevesek számára sok máshoz képest kitüntetett jelentőséggel bír. (Közéjük tartozom én is, és jó néhány barátom. Van, akivel szó szerint a könyvek által vállalunk sorközösséget.) Ha jó egy könyv, szinte én magam vagyok ott a lapokon, a szövegekben, amikor hátradőlök a kanapén – és eltűnik minden. Vagy kinyílik.
Mi fér el egy kötetben? Egy élet? Sok élet? Egyetlen nap? Vagy akár évek? Századok is?
Akár.
Élni, ahogy címmel megjelent könyvében Láng Eszter – aki Debrecenben lakik, meg Budapesten is olykor, és nem csak ír, hanem képzőművészként is képes emlékezetes alkotásokkal nyomot hagyni maga után, miközben tudhatjuk róla azt is, hogy egyébként közgazdász végzettséggel rendelkezik, s hosszú éveken át egyetemen tanította ezt a szép, szigorú tudományt – szinte a lehetetlent kísérti. Ez a karcsú, haikukkal és elektrográfiákkal teli kötet ugyanis sajátos visszatekintés a múltra. Utazás az eltűnt idő világába, oda, ahonnan nincs visszatérés. Olyan, mint valami merész és meglepő családregény – „a történelmi emlékezet ébrentartásához”. Karcsú, mintegy lány. Mint egy vonal, aminek sem az eleje, sem a vége nem látszik, de tudjuk: valahonnan jön, s ha nem szakad meg, megy is valahova. Szakasszá az emlékezetes események, helyzetek teszik. Azok, amiket majd magunkkal viszünk, amikre visszanézünk – vagy majd visszanéz valaki általuk a mindenkori jelenhez képest távoli jövőből. Ahogy teszi ezt Láng Eszter.
„Reininger Rozi / frissen sült almáspite / hamvas illatos”
Így indul a könyve. Tömören, töredékesen. Ahogy az emlékezet működik. Képek – és illatok! – tolulnak elénk. Az almáspite képe, illata, s ott van Rozi is, ez a (ma már) furcsa nevű, akivel az olvasó összeköti a süteményt. S akit e nevével el is helyez, valahol messze, abban az időben, amikor még nem kevesen jártak ilyen nevű gyerekek az iskolai osztályokba. (Ki ne emlékezne Karinthy remekére, a Tanár úr, kéremre, vagy a Pál utcai fiúk bandázására:) Bő nyolcvan-száz-száz húsz év zuhanás vissza tehát egyetlen lapon. Aztán jönnek a Szigetiek. Jakab, aki „már tizenkét évesen / önfenntartó volt”, és a másik: „Szigeti Ferenc / francia levelezőt / Dunába lőtték”.
Alig ütöttük fel Láng Eszter könyvét, és az idillből a történelem egyszerre perzselő, mégis fagyos világába zuhantunk át. Pedig csak lapoztunk kettőt-hármat, mint olvasó istenek… Balladai tömörséggel írott versek sorakoznak a lapokon, töredékes, mozaikszerű szövegfoszlányok vázolnak elénk évtizedeket. Megjárjuk a frontot, zongora szól, a szerelem, a hétköznapok idilli hangulata mellett, és ahogy telnek az évek, a lágerek és a munkaszolgálat árnya vetül ránk.
A rövid versek mellett Láng Eszter képei rajzolják teljessé ezt a sajátos kötetet: betűkből, dokumentum értékű szövegekből építkező, sokféle formát öltő és más és más arcot, szimbólumot mutató elektrográfiái maguk is szövegszerűen kínálják, hogy mélyedjünk el bennük. Velük, általunk legyünk részesei ennek az utazásnak, melynek állomásai többek között Amerika, Szeged, Nagyszombat, Auschwitz… Szöveg és szöveg képe rajzolja elénk a múltat. Különös ajándéka az embernek az emlékezet, ahogy megidéz, új életre kelt, vagy éppen újraír valamit, ami nincs többé. Láng Eszter könnyedén, erőlködés nélkül festi elénk az évtizedeket. Ha szenvedett is, míg e könyve született: senkit nem érdekel. A költő magánügye. A mi közügyünk viszont hogy hozzáférünk ehhez a kötethez, s eltöprenghetünk azon is, miért éppen a japán haiku formát választotta a szerző ehhez a zsidó-magyar hagyomány mentén született írásához. Nyilván azok tömörsége, sűrítő ereje miatt. S úgy, hogy ezek a haikuk nem akarnak mást, mint formát adni annak, amit Eszter mondani akar nekünk. Hagyni, hadd érjen el minket, itt a 2021-es évben az előző évszázad szele.
„Hoffmann nagybácsi / Horvai Istvánként lett / színházi bérlet”
Ezek a háromsoros versek egyfajta életvázlatok, nem is törekednek a teljességre, ám így is ott van bennük az is, amiről hallgatnak. A kötet sajátos oldalképe – fent a rövid sorok, alattuk a nagy, üres felület – márványtáblákkal teli temetőket is idéz, s olvashatjuk akár úgy is e verseket, mint sírfeliratokat, tűnődve, mit is hoztak a századok. Mit hoztak, mit vittek, mi maradt nekünk, akik itt élünk, e furcsa, szétszabdalt Kárpát-medencében, s akiknek adott a lehetőségünk arra, hogy emlékezzünk rájuk, akikhez közünk lehetett.
Néha fájdalmasak, néha viszont már-már szelíd mosolyra késztetőek.
„Vilma Gizella / nagyanyád Ilon Irma / Erzsébet Etel”
Néha mintha a következő darab folytatná az előzőt. Vagy csak úgy hisszük? Valójában Láng Eszter mellett mi is írjuk ezt a könyvet. A mi könyvünk is ez a papírból, akaratból, kreativitásból és ember sorsokból szerkesztett és teremtett kötet. 30 vers, 12 kép. Mintha azt mondanánk, ennyi nap van egy hónapban és ennyi hónap egy évben. És hány emlékfoszlány, hány haiku ennyi évtizedben? Csak azt tudjuk megszámolni, hány sor egy könyv, azt már nem, hány sors. A költészet nem közgazdaságtan, nem matematika, de ugyanúgy a valóságot idézi elénk.
Láng Eszter: Élni, ahogy, Kortárs Szalon, Debrecen, 2021.
(Borítókép: Arnolfini archívum)
Hozzászólások