Kulin Borbála: …csak szeretek
„te meg csak bámulsz fenn a teliholdra,
nem érted, hogy betelt, és nem kezdődik újra.”
(K. B.: Semmi változás)
Mindennek megvan a maga ideje: hangzik a jól ismert prédikátori maxima. Hosszú (mű)kihordási időről beszélhetünk Kulin Borbála esetében, akit szigorú alkotói fegyelmezettség jellemezhet bizonyára, hogy első verspublikációihoz képest (2015) meglepetten későn mert kötetszerkesztésbe fogni. Ennek egyetlen, de egyáltalán nem elhanyagolható hozadéka lett: egy olyan, szövegpragmatikai szempontból is abszolút vállalható erős kötetstruktúra, melyben az egymást követő szövegek az iseri olvasási aktussal könnyen befogadhatóvá válnak. A versek ugyanis, amint olvassák őket, hatnak. Kulin Borbála versei ilyen versek: mindig valamilyen meghatározott élményből születnek, s ez az élmény ahogyan reprodukálódik az olvasóban, elkezdi kifejteni hatását a befogadóra.
A kötetbe felvett 52 vers közül 31-nek pontos lelőhelye is megtalálható A Vörös Postakocsi, az Eső, a Hitel, a Jelenkor, a Litera.hu, a Magyar Napló, a Műút és a Papírhajó hasábjain, elektronikus felületein. A versek a 2015 és 2021 közötti időszak termései. Ha összehasonlítjuk a kötetkorpusz eddig publikált szövegeit eredeti megjelenési formájukkal, akkor igen szembetűnő az a sok szerzői korrekció, ami az egyes textusokat érinti. Filológiai szemüvegen át olvasva a kötetet, elmondható: egy olyan szövegvariáns-galaxissal találkozhatunk, amelyben az egyes szövegek rendhagyó módon illeszkednek bele a kötet univerzumába. Számos szövegjavítási eljárást tapasztalhatunk: címmódosítást (Mindenszakadásban, eredetileg: Házasok; Mire reggel, eredetileg: Madárhalál), törlést (Mindenszakadásban, Fél óra szélcsend, Ahol el se kezdtük, Nem vagyok költő, Rossz tanítvány, Az élet rózsaszín, Hamis tavasz), szórendcserét (Feltámadás), tipográfiai elrendezést (Minden szakadásban, Feltámadás, Apám barátai, „Először esik el”), központozás variálását (Könyörgés Scully ügynökhöz, Függönyök folytatása, Semmi változás). Noha ezek közül döntően csak a törlés (szövegcsonkítás), ami érdemleges változtatásnak bizonyulhat a szövegen, a többi metódusnak is van természetesen szövegszemantikai vetülete, hatása. Nem sok értelme lenne a törölt szövegek felidézésének, leginkább csak az jegyezhető meg, hogy minden esetben feszesebbek lettek így a versek, esztétikai csorbát sehol sem ejtett a szerző a művén azáltal, hogy akár egész strófát is megengedett magának kihúzni. Ne felejtsük el: Kulin Borbála szerkesztőként (A Vörös Postakocsi főszerkesztője) jártas a szöveggondozásban, és a fentiekben leírtak alapján elmondható, hogy nem volt könyörületes önmagával szemben sem. Úgy gondolom, hogy az idő múltával érettebb líraszemlélete segítette ebben.
A kötet öt ciklusa egymáshoz viszonyítva – ha nem feltétlenül tudatos szerkesztési eljárásnak köszönhetően is – szimmetrikusnak nevezhető: az első (Zolika autója) és az utolsó (Olló) 11-11 verset tartalmaz, míg a középső ciklus (Életem dele) feltűnően rövid, mindössze három, igaz, hosszú prózaverset foglal magába. „Már a nyitó vers (Zolika autója) egyértelműen jelzi, hogy Kulin vásárra viszi a bőrét, póz nélkül önmagát adja” – fogalmaz a kötetet gondozó Zsille Gábor a könyv fülszövegében. A látszólag gyermeki „játszma” („A puncimat akarta megnézni, / kölcsönkocsiért cserébe. Térdig húzva / a bugyimat, így szólt az egyezség.”) traumatikus élménnyé fordul át a felnőttkorban („Élek eltiporhatatlan, / aláaknázhatatlan erődítményemben, / és órákig vergődöm hajnalonta, mire / végre visszaalszom.”). A ciklus záró verse (Az apákkal) is a gyermekkor–felnőttlét érzelmi hangskáláján mutatja be, ahogyan az apák „rendre elárulják az embert”, mert „kezükkel tartanak, ha tanítanak járni”, mert „hátulról fogják az ülést a biciklin”, majd „büszkék, / hogy megtanítottak rá, hogyan kell élni kurvaegyedül”. A Tükrömhöz című versben a halál tematikájára bukkanhatunk, amely a költészettel lényegül át eggyé: „tudni / akarom, hová zuhannak a szavak!”. Az elmúlás szép metaforikus képébe sűrítve olvashatjuk: „Madárhalál a reggel.” (Mire reggel) A szerelem érzéki élménye is fogva tartja a szerzőt: „New Yorktól délnyugat felé keresd a köldököm. / Hadd húzzam azután ujjadat a számig.” (Köldöktérkép); „Reped a szerelem, ha megérik. / Íze száraz, elfolyt / emléke ott marad a combon.” (Minden szakadásban); „engedj most legalább / a szádon kihűlni / dúdoljál halkan el / mess belém vagy írj át” (legalább).
Leginkább családi tabló a kötet második ciklusa: a nagyszülői generációig nyúlik vissza emlékeiben a szerző (pl. Ilona, Mária). Az egész kötet egyik legszebb versének tartom a Szárnyakkal fölfelé címűt, amelyben egy nagyanyai örökség, egy kövekből kirakott lepkés gyűrű elvesztését verseli meg Kulin Borbála, aki kislányként a homokozóba ásta el a gyűrűt, hogy a megtalálás örömével szembesülhessen másnap, de az nem volt már ott. „Harminckét éve keresem. A homokozót azóta / benőtték a tuják. Harminckét éve nem találom, / harminckét éve szorongat, és nem tudom / a terhét kinek megköszönni.” A szülők is megelevenednek egy pillanatra. A Fedetlenülben az anyai óva intéssel szembeszegülő kislányt látjuk, amint kabát nélkül, hajadonfőtt szalad ki a házból a „téli, üres utcákra”, ahol blúzán áthasíta „dárdahideg”. Az irodalomtörténész apa figurája szintén a gyermekkori optikán keresztül rajzolódik ki előttünk az Apám barátaiban: „Anyu bókokat, mi csokit, cukorkát kaptunk, / néhány barackot a fejünk búbjára.” A gyermeki emlékezetben a hangos beszéd, a hirtelen felnevetések, a dohányszagú, zsúfolt nappali látványa maradt meg leginkább, de az érzelmek elfojtása is teret kap: „Soha egy szót nem mertünk szólni tekintetük / kereszttüzében.” A ciklust záró Foglyul ejteni című versben egy, amúgy a Kulin-lírában ritkaságszámba menő költői képpel találkozhatunk: „szagos / árnyékként szivárog az idő / a kövek szabálytalan repedéseibe.”; „És látni kezdem, hogy foszlik, sötétlik el a délután, / sorsom medréből párolog / a szagos, íztelen, semmire sem emlékező / örökkévalóságba.”
Lírába transzponált prózák: röviden talán így lehetne megfogalmazni a …csak szeretek fókuszába állított prózaverseit. Az Életem dele cikluscímadó verse eredetileg a The time of my life (Feljegyzések Virginiából, 4. rész) című 2014-es, lírai tónusú tárca átdolgozása. Kulin Borbála zenei és képzőművészeti képzettségének is köszönhetően jól ráérzett arra, hogy ebben a korábban prózába kívánkozott soraiban több rejlik: lüktető prózavers, melyet jó olvasni, hiszen egy távoli tájról, utazásról ad szemléletes, élménydús képet benne a szerző. A kanadai tájleírást a költemény második felében a belső lelki táj leírása követi: az előzőben a megfigyelő, a szinte térkameraként működő, tájat szemlélő költő szólal meg. „A füvek alján patkánysiklók, mindenfelé békák. / A sáros földúton ezerlábúak […]. De a tavon búvármadarak jajonganak éjszakánként / az elsüllyedt világ felett. / Jajgatásuk csalóka, nem gyászének ez. / Párzási időszak van: szerelmesek.” Majd pedig azt a költői ént látjuk, aki bevallottan szeret autózni, s vezetés közben Kispál és a Borzt hallgatni, s énekelni, majd elérzékenyülni: „És amikor az a szám jön, hogy »Jutka átúszott a folyón«, / feltekerem a hangerőt, és sírok. / Itt senki nincsen, / itt senki nincsen, / itt senki nincsen úgy, ahogy te itt nekem.” (Kiemelések az eredetiben: L. N.) A zenei idézet beékelése a szövegapparátusba telitalálatos megoldás: általa képes felszínre törni az a fajta jó értelemben vett (poszt-)posztmodern élményköltészet, amelyben a lírai aposztrophé önmagát úgy képes dekódolni a szövegbe, hogy általa egy „univerzális” kultúr- és hagyománytér is megképződik. Az olvasó – szerencsésebb esetben – együtt énekel a költővel, és ennél élményszerűbb kivitelezésre aligha lehetne jobb példa.
A Nosztalgia erős nyitóképe egyszerre hat az érzékekre és az érzelmekre: látszólag egy „egyszerű” repülős felszállást ír le a szerző, de több van ezekben a sorokban: a fájdalmas búcsú a hazától. „A gép egyenesbe fordul, a pilóta engedélyt kap / a felszállásra. Felzúgnak a hajtóművek, szaladni kezd / az aszfalt, és egy hirtelen rántással, / ahogy sebtapasz vagy nők lábáról a gyantacsík, / leválik rólad a hazád.”
A ciklus harmadik, egyben záró verse Illyés Gyula nagyversétől kölcsönzi címét: a Haza, a magasban, de a költemény végén konkrétan is nevén neveződik a költő: „Illyésről kellene írnom.” (Megjegyzés: Kulin Borbála Illyésről szóló doktori értekezésén dolgozott abban az időben.) S itt intertextuális mintázatot mutat két verse Illyésnek (Mors bona, nihil aliud és a Nem hiszem…), szervesen beépülve a Kulin-szövegbe. A zárlatban („Így repülünk, négy nap múlva, haza a magasban”) a ’haza’ poliszémikus jelentéstartományát helyesen aknázza ki a szerző.
Az utolsó előtti ciklus egy amolyan anti-ars poeticás vallomással indul: Nem vagyok költő (ami az Eső című folyóiratban még Nem vagyok én költő-ként szerepelt), „hirdeti” magáról a mégiscsak költő, majd folytatja (s innen a kötet címadása is): „csak szeretek kávézókba járni.” (Kiemelés tőlem: L. N.) A könyv hátsó borítóján is olvasható vers Az élet rózsaszín. Az anaforikus szerkesztésű, könnyed rímszerkezetű költemény így indul: „Az élet, hát, az nehéz. / Látod? Mint a penész / itt, az ágy mögött a falon: a bűn, a baj mindig újranő.” A költői kiszólás a versből az utolsó strófában is megjelenik: „Az élet az halovány / – tán ezt is hallottad –, / mondják, rózsaszín, / akik láttak már halottat.” Az Egy vakondhoz egy olyan „néma diskurzus” lenyomata, amelyben a költői én így fogalmaz: „Nem kérdezem, miféle / bánat űzi folyvást, /tévelyegni a lenti világban.” S folytatja: „Nem kérdezi, miféle / remény élteti kertem.” A kontaktus elmaradása feszültséget kelthet a befogadóban, és ezáltal képes hatni. Egy 2016-ban, a Műútban publikált vers a Könyörgés Scully ügynökhöz, melynek képies megformáltságú zárlatát érdemes ideidéznem: „Szívem bodzavirág, párolgó / szerelemtányérnak, ha érzem, / törj le, kérlek, egészen! (Eredetileg egyetlen felkiáltójel szerepelt a versben a jelenlegi öt helyett.) „Azt hiszem, hogy szeretnek. / Lehunyt szemmel is érzem: van rám igény.” A Családanyák kétsorosa az anyai pótolhatatlanság maximája.
Végezetül néhány gondolat az Olló ciklusról, amelyről máris elmondható, hogy itt olvashatóak a legfrissebb líratermések: a ciklust záró két költemény („Először esik el”; Valamit a szeretetről) a Jelenkor 2021/11. számában publikált vers. S ha már élményköltészetről beszéltem eddig Kulin Borbála lírájában, akkor ide sorolható többek között a szintén gyermekkori traumaként megélt esemény, amikor a hatéves kislány haját anyja levágja az óvodai fertő, a tetvek elszabadulása miatt. „A pőreség is szégyen, csak elfogadhatóbb. A tar fej / vallomás, vezeklés egyben.” Az olló mint metaforikus tárgy nemcsak a hajvágás eszköze, de a lélekbe vágásé is. A záró ciklusban újra feltűnik a folyó, az óceán képe, amelyben „megfulladnak a színek” és „elsüllyednek bennük a szavak…” (Másik folyó). Egy igen fájó látvány szülte a Tarvágás című költeményt: egy egész erdősáv kivágásának volt szem- (és fül)tanúja a költő: „Ahogy ott megálltam, ahol korábban / nyárfák őrizték közös hitüket, az erdőt, / a földút szélén, ahol tegnap még szentély emelkedett / illatokkal, vadnyomokkal, madárcsiviteléssel, // a tér most kinyílt, mint az elme, / világosság lett, és tisztán látszott a mettől és a meddig…” A „szürke fatetemek” látványa feldúlt lelkiállapotba vezeti el a versírót: „hirtelen kedvem támadt / a világ összes erdejét letarolni.”
Az elmúlástapasztalat megfogalmazásának gyöngyszeme a Semmi változás zárlata: „közben hetek óta sárgult telihold van, / te meg csak bámulsz fenn a teliholdra, / nem érted, hogy betelt, és nem kezdődik újra”.
Egyet tudunk érteni a fülszöveg szerzőjével, aki szerint „Kulin Borbálának kerek gondolat-és formavilága van, kiforrott hangja”. Szólamvezetése egyenletesnek nevezhető: ha megpendít egy téma-húrt, az szépen rezonál végig a költeményén. Nincsenek fülsértő felhangok, csak színtiszta konszonancia. Mint egy szövegfüggöny, olyan Kulin Borbála lírája, amelyen képes átjutni a fény. Az élni szeretés fénye.
Kulin Borbála: …csak szeretek, Magyar Napló, Bp., 2022.
Hozzászólások