Fénylő tetők
A zsákhuzat ismét elszakadt,
dunyhája a mélységes kék ég,
hallja, hogy trappolnak a lovak,
elérve az opál messzeségét.
Valaki űzi őket, nyergében ülve,
pattint zsinóros ostorával,
a vad cipók immár kihűlve,
tarisznyája nyakában rá vall.
A fenyőág rezeg, madár repült el,
borong a fénylő tetők csonkja,
a moha mélységes mélyen zöldell,
kialszik az alkonyvégi pompa.
Visszaszökni
Megrémült a fázós fecskepár,
a fészek rezdült, szinte elrepedt,
elnyelte őket a romlékony határ,
mely kék kendőivel integet.
Ki tudja, lesz-e visszatérés,
a csonkon éled-e új remény,
a vízesés önti hullámai fényét,
csepp táncol a magasban könnyedén.
Innen kéne a tájba visszaszökni,
megáldani a szent halmokat,
de elég tér, mely hullámait önti,
míg eltakar a nyájas alkonyat.
Könnyek útja
Ki jár még e szél zilálta tájon?
Lépéseit néha hallani.
Beletipor a sebbe, jobban fájjon,
meredjenek fel vérző csonkjai.
S ki jön a kötést feltenni már,
enyhíteni a fájdalmas szegélyt?
Vagy pusztítson a felszökő vad ár,
mely hullámaival zenél.
Netán benő mindent a lomb,
a halk bozót. Mert sírni nem
szabad, a könnynek más útja van,
megáll a szívdobbanás hirtelen.
Leonardo portréjára
Mereng felém e régi rajzolat,
érzem szinte borús tekintetét,
a dús szemöldök fedi arcodat,
melyet küldött nékünk a tiszta ég.
A száj már zárt, mozdulatlan ajkak,
hány titokkal terhelt zárlatok,
s leng a szakáll, a csábos csöndbe hallgat,
s eláradnak a vonzó illatok.
A papír hajol az édes súly alatt,
mely kacsintva a mézes múltba néz,
és a szén sikoltva felszakad,
s marad a súly, az iszonyún nehéz.
(Megjelent az Alföld 2021/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, M. Nagy Szilvia munkája.)
Hozzászólások