Kabai Csaba, Kabai Lóránt, Kabai Zoltán: Horizont
Három fivér egy kötetben. A belső borítón kőfal előtt állnak – labirintus kőfala lenne? Barátságosan mosolygó, kopaszodó negyvenesek, mégis van így együtt bennük valami örökfiatalos derű. Talán mert a kötet tartalmaz gyerekkori képeket is, a nyilván akkor új családi autóról (Zaporozsec), akkor új róluk, ahogy egy vidéki telken pózolnak a hetvenes-nyolcvanas évek mélyén (autóval, autó nélkül, gitárral, gitár nélkül). Ezeknek a képeknek a szerepeltetése lehetne hatásvadász gesztus, ahogy valahol az is, ahogy a kötet is lehetne egy giccses, vagy legalábbis közérdeklődésre nem annyira számot tartó ötlet manifesztálódása. Ahogy valahol az. De végül mégsem az.
A három Kabai (Csaba, Lóránt, illetve Zoltán) neve érdekesmód úgy rendeződik a borítón, hogy az rímeljen az udvaron lefotózott Zaporozsecen túli horizont által kettévágott „horizont” szó színeire. A „horizont” szó ég felé eső része kékkel, míg a föld felé eső része pirossal került szedésre. Épp mint a „Kabai” családnév, illetve a háromféle keresztnév. A horizont valamiféle határvonal, látszólagos határvonal ég és föld között, amelyet a nézőpont definiál. A családnév és a keresztnév metszéspontján is megképződik az egyedi ember, és talán az is benne van ebben a borítóban, hogy amiként az ég és a föld egymást feltételező dolgok, úgy a családnév sem leválasztható a keresztnévtől, és viszont. A kabaiság per definíciónem azt jelenti, hogy három Kabai is létezik, és egyikük sem tud más lenni igazán, valamilyen (külső) szempontból ugyanolyanok. De fordítva is igaz, ahogy a találó fülszövegben Deczki Sarolta fogalmaz: „Három perspektíva tárul ugyanarra a nézőpontra”.
De milyen ez a világ? Nem túl szívderítő.
Ha vállalati csapatépítő buliba keresnék motivációs trénert, valószínűleg nem a Kabai-fivérek közül választanék egyet. Drámai karakterek ők. Már az elején bekezdenek: „[…]minket / kívül-belül vérrel kent be Anyánk”, olvassuk az első versben (Senki istenhozottja, Cs), hogy az utolsóban úgy engedjenek utunkra, hogy „[…]mindvégig, az átható, dohos trágyaszagban / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.” (az inszeminátor álma, L).
Ami pedig a két végpont közt feszül: alkohol, önvád, szorongás, a menekülés lehetetlensége, karcos kollázsok, másnapos motyogás, filozofál(gat)ás, férfias szembenézések az ördöggel. Ahol a személyiség „semmibe rajzó por”, ott állandó díszletek a füstös kocsmák, idegen nők, hold, csillagok, vér, balladisztikus félhomályban, sőt ködben kujtorgó, éjszakában bóklászó, tébláboló, kutyaként kullogó érzések, alig is érthető rosszkedv, vagy több is annál.
A három testvér líráját nehéz külön elemezni (legalábbis ezeket a szövegeket), mert épp mikor azt hinnénk, hogy különböznek (Zoltán történetmesélősebb, Csaba öniróniára hajlamosabb, Lóránt önmarcangolóbb), rögtön rácáfolnak a különbségekre, és Lóránt lesz önironikus, Csaba történetmesélős és Zoltán önmarcangoló. Vagy épp Csaba. Ami egyébként esztétikai szempontból sem túl termékeny. Hogy „rendes ember én már nem leszek”, ez inkább kocsmai hőbörgés.
A hibák is hasonlóak. Amelyek persze hol hibákként tűnnek fel, hol érdekes karakterjegyeknek. Például a pátoszos, modoros szavak, mondatok használata. Amelyekből hol kiérezni az iróniát, hol nem (pedig jó lenne). A Cifra szolga című versben (Cs): „A feledés az egyetlen jól komponált, / hiteles mondat – szerintem.” Ettől a szerintem utánvetéstől bájos lesz a bonmot-szerűvé komponált mondat, és a vers is megmenekül, ami nagy szó, hiszen az „azúr/az úr” szójátékot talán ma már ki lehet hagyni, ezzel szemben a vers első sora: „Ha az úr hazaér, azon azúr hajnalon”. De lehet, hogy arról van szó, amiről a Szürkeárnyalat címűben olvasunk: „Loptam szavaid, mert egyébként összevissza / beszélek – azt hiszem, ez a nevem, édes egykomám”. Vagyis hogy ezek a modorosságoknak ható, kényelmetlen hatást keltő kifejezések a beszéd megtörténésének segédeszközei, és legtöbbször a szándékos elidegenítés a céljuk. Például abban a mondatban, hogy „Egy régi portré mián bosszant a múltban-lét ragacsossága.” Érezzük, hogy a mián nevetségesen avitt, idejétmúlt, de épp ezért szerepel.
A Kabai-fivérek egyébként pazarul szerkesztett kötete végig szorongatja a szívet. A versek ugyan elsőre blikkre három ködlovagot rajzolnak körül, de végül megrázó olvasmány akkor lesz, mikor színre lép a főhős, az, aki odáig láthatatlan volt, mert a kamera túloldalán nemvoltjelen. De végül is a fiúkban mindvégig jelen volt, és látható maradt. Az apa, az istenné tett inszeminátor. Aki betegségének mivoltáról is mintegy mellékesen megtudunk mindent (a kötet legerősebb versei az utolsók: kölyök, Tamásért új Wartburggal jött a papája, Kézapa, Család, néhány óra, Halott, Áttétek, az inszeminátor álma). Olyan versszakokból, hogy „Hónapokig készülődtem, / hogy bosszút álljak / a foltos tüdőn.”
A horizonton felbukkanó három lovasról nem tudni, hogy jönnek vagy mennek, és békésnek tűnő mosolyuk alatt milyen indulatok bújnak meg, de érdemes figyelni rájuk, kivárni, míg nyers sötét szavaik alakot öltenek.
Kabai Csaba, Kabai Lóránt, Kabai Zoltán: Horizont, Prae Kiadó, 2790 Ft, 87 oldal, 2020
Hozzászólások