Leonora Carrington A hallókürt című regényéről
„Ez egy őrült bige”, mondta volna Leonora Carringtonról a mama, a legnagyobb elismeréssel. Ő, aki mindig a szabályok szerint játszott, és biztonságban érezte magát a társadalom által rákényszerített béklyók szorításában, képzeletben azért a lázadókkal kacérkodott. (Engem is rendszeresen figyelmeztetett, ne menjek férjhez soha, mert onnantól egy végnélküli mosogatás lesz az életem, miközben az általa csak „udvarlóknak” aposztrofált véresen komoly kapcsolataimat szúrópróbaszerű „Na és mikor lesz az esküvő?” kérdésekkel tesztelte.)
Sokáig úgy hittem, Magyarországon csak én és öreg Dixit-partnerem, Borsik Miki ismerjük és szeretjük Leonora Carringtont, az öntörvényű, világok közt járatos művészt, de most az & (ampersand) kiadó igazságot szolgáltat: ötven év késéssel végre magyarul is olvasható A hallókürt, hamarosan megjelenik Carrington elbeszéléseinek gyűjteménye, valamint az Elena Poniatowska által írt regényes életrajz. Az elképesztő fordulatokban és ábrándos minőségében valóban földöntúli részletekben gazdag, bátor életút első felének rövid ismertetését ezúttal megspórolnám: összefoglalók olvashatók itt-ott magyarul is, és a kiadás végén a kiadó is közöl egy biográfiai jegyzetet. A hallókürt akkor íródott, amikor Carrington (miért ne nevezhetném Leonorának?) már Mexikóvárosban élt magyar származású fotográfus férjével, (Chiki) Weisz Imrével, két fiukkal, Remedios Varóval és Kati Hornával, a szintén emigrációba kényszerült „európai szukákkal” (© Frida Kahlo) karöltve. Itt az európai hatásokat (Bosch, Brueghel, Uccello, Arcimboldo, sokunk kedvencei!) némiképp felülírták az André Breton által a világ legszürrealistább országának nevezett Mexikóban újonnan szerzett benyomásai, és növekvő érdeklődése a spiritualizmus és az okkult iránt, ami A hallókürtben is meghatározó hangulati elem. Ami azonban még inkább tükröződik a regényben, az a hétköznapi jótékony őrület, a mágikus gondolkodás létjogosultsága, amit Leonora mexikói házában barátnőivel megvalósított, a hétköznapi élet falai közt.
Leonora úgy lett háztartásbeli, hogy háztartásában képzeletbeli lények voltak a háziállatok: műhelye egyszerre volt konyha, bölcsőde, hálószoba, istálló és alkotóhely. Gabriel fia úgy emlékezett vissza, hogy anyjának démonai köddé váltak, amikor varrt és hímzett, a gyerekeknek macskaszőrrel kitömött babákat készített, és imádott nagy lakomákat csapni, de a nyilvánosság már nem érdekelte. A hagyományosan női munkákat odaadással végezte, megvalósítva egy olyan szabadságot, amiről alkotó nőként többnyire ma is csupán álmodozhatunk: összetartozás, biztonság, otthon és gyerekek mind megadatott neki anélkül, hogy egy pillanatra is le kellett volna mondania a teremtés öröméről. A mindennapi cselekedetek, a ház körüli teendők festményein is szertartásos jelentőséggel bírnak. Excentrikus életmódját, kitettségét a társadalom patriarchális erőinek hátrahagyva megalkotta magának az életét. A valóságot két kezével a maga kénye-kedvére alakította. Nagyjából ez történik A hallókürtben is, extrémebb formában.
A hallókürt szereplői öregasszonyok. (Nagyon helyesen!, mondaná a mama.) Főszereplője Marian Leatherby, egy kilencvenkét éves, fogatlan, nagyothalló, kissé demens – idős hölgy? nem! – öregasszony, aki elegáns, ritkás kis ősz szakállt hord, és befőttesüvegbe gyűjti macskáinak elhullajtott szőrét, ugyanis legjobb barátnője, Carmella megígérte, ha elegendő összegyűlik, mellényt köt belőle. (A narráció zsenialitása, hogy gyakran lehetetlenség eldönteni egy-egy bizarr elemről, hogy gúny vagy vágyálom tárgya.) Carmella egész egyszerűen, és a kényelem kedvéért pláne, mindent megenged magának. „A világ minden tájára üzenget olyan embereknek, akikkel még sohasem találkozott, és ezeket a leveleket mindenféle romantikus neveken szignálja”, például híres félkarú perui alpinistának kiadva magát – mert miért ne? Ahogy Olga Tokarczuk írja a könyvhöz írott utószavában, „talán tényleg az öregkor az egyetlen olyan időszak, amikor végre önmagunk lehetünk, nem törődve mások elvárásaival és a szüntelenül számonkért társadalmi normákkal. És megszűnik végre a serdülőkorban kialakult kényszer, hogy valamilyen csoporthoz tartozzunk.” Az időskor ilyenképpen az önmegvalósítás kora, a különcség pedig „teljes értékű alternatíva a patriarchális perspektívával szemben”.
A drágalátos Carmella egy hallókürttel ajándékozza meg barátnőjét, aki eztán kihallgatja családja beszélgetését arról, hogy hamarosan beadják egy idősotthonba (Marian csöppet sem lovagias fia a Galahad nevet viseli!), így hamarosan követhetjük hősnőnket az intézetbe, ahol az öregasszonyokat olyan abszurd építményekben, „bungalókban” szállásolják el, amelyek egyiptomi múmiát, születésnapi tortát, csizmát stb. formáznak. A „nagyon pufók és felettébb ideges” Mr. Gambit, „egyfajta Megszentelt Pszichológus” felügyeli a szokatlan alakulatot, és próbálja megfosztani az öreglányokat mindenféle személyiségtől vagy élvezetre való hajlamtól.
Ezek az idős nők, akik mindössze a különcséget engedhetik meg maguknak, itt vonulnak különcségük teljes tudatában, méltóságteljesen fel s alá, és szövetkeznek egymás, illetve az intézet vezetői ellen. Éppolyan kicsinyesen és büszkén, ahogy a mama gyűlölködött a többi bentlakón, és csempészett mócsingot a teájukba. Mert a mama is idősotthonban végezte, amikor már oly mértékben elhatalmasodott rajta a csodás működésének trükkjeit lépten-nyomon leleplező demencia, hogy önveszélyessé vált. Milyen kár, mert előtte végre csupa mókás dolog történt vele: a tévében szereplők kiléptek hozzá, és körbeülték, egy másik nap egerek látogatták meg kiskabátban, szalmakalapban, amit rendkívül murisnak talált még úgy is, hogy sejtette, hallucinál.
A hallókürtben is elszabadul az öregasszonyok számára nagyon is kedves, ígéretes pokol, avagy világvége, amiről illetlenség volna továbbiakat elárulni. Leonora Carrington egyetlen regényéről ugyanis sok minden elmondható, de mindenekfelett igazi letehetetlen, szórakoztató olvasmány, aminek egyre gyorsuló ütemben kibontakozó szenilis őrülete könnyen önfeledtségbe hajszolja magát az olvasót is. „Zabolátlan metafizika”, írja Tokarczuk, ám ez a féktelenség, olykor következetlenség csöppet sem nyugtalanító. Amikor a történet valósággal burjánzani kezd, az nem öncélú, nem is unalmas. Lehetetlenségében izgalmas szellemi kaland.
Leonora Carrington (Fotó: ampersand.hu)
Mama, te, aki sosem nevettél vagy kacagtál, mindig csak röhögtél, te „jöhögős” mama, talán hagynunk kellett volna zsúrozni az egerekkel. Ha szórakoztatóak a látomások, miért ne? Az Istennő, akitől a magtalan Testvériség ellopta az életelixírt tartalmazó Grált, nevetséges, érthetetlen, giccses alak: a nő akkor szabad, amikor vénségében infantilissá válik.
„Nincsenek tévképzeteim. Csak játszom.”, figyelmeztette Leonora aggódó orvosát az elmegyógyintézetben, amikor Max Ernst másodszori internálótáborba hurcolását követően idegösszeroppanással kezelték. A kórházból aztán egy REVELATION feliratú bőrönddel távozott, illetve szökött meg.
André Breton Nadja című kisregényét zárta az azóta a szürrealizmus esztétikájának idézett tételmondatával: „A szépség gyötrelmes lesz, vagy nem lesz.” De Leonora nem volt szürrealista, „I was never a surrealist”, idézik tőle gyakran, „I was just with Max”. A hallókürtben is a régmúltba helyezi a szürrealisták dicsőségét. Megszenvedett érte, de aztán a szépség jött már magától.
Leonora Carrington: A hallókürt, fordította Fekete Rozina, illusztrálta: Pablo Weisz-Carrington, & Kiadó, 2023.
Hozzászólások