Habár úgy tűnik, korunkban az írott kultúra egyre inkább veszít a jelentőségéből, és ezzel együtt a klasszikus műveltség is szemétdombra került, a szociológusok szerint sem éli az olvasás fénykorát, mindezek ellenére a spanyol írónő, Irene Vallejo optimista. Új könyve, az El infinito en un junco című esszé (magyarul a Papirusz címet kapta) valóságos szerelmi vallomás a könyvről – a könyvhöz.
A spanyol szerző töretlen optimizmussal tekint a könyvre és a kultúrára. Derűlátása hatalmas klasszikus műveltségéből táplálkozik, hiszen a szerző klasszika-filológus. Ez a könyv minden során érezhető, hiszen esszéjében Vallejo a könyv történelmi fejlődése mellett javarészt a klasszikus irodalom vademecumát adja nekünk.
Én most a magyar fordítás címén kívánok elmélkedni, tudván tudva, hogy más nyelveken is a Papirusz címmel jelent meg Irene Vallejo könyve, mégis úgy vélem, itt irodalmi kasztráció történt. Ugyanis lehetetlenség az infinito szó – értsd: végtelen – kapcsán nem Borgesre gondolni. Az ember gyanúja nem teljesen alaptalan, mivel már az El infinito en un junco első lapjain előkerül Borges neve, majd néhány oldallal később a szerző részletesen elemzi Borges a Bábeli könyvtár című novelláját. Összességében az El infinito en el junco című munkában Irene Vallejo tizenkétszer említi Borges nevét.
Irene Vallejo szenvedélyes olvasó, gyermekkora óta rajong a könyvekért. Borges szenvedélyes olvasó, gyermekkora óta rajong a könyvekért. Borges szenvedélyes esszéíró is. Irene Vallejo is az. José Miguel Oviedo szerint az esszéíró Borges legelső írásaiban nem tesz mást, mint olvasónaplót vezet, azaz különféle irodalmi élményei korrekt beszámolóit adja a kezünkbe. A könyv című esszéjében Borges megvallja, meg szerette volna írni a könyv történetét. „…[E]ngem az érdekel, hogy milyen értéket tulajdonítottak a könyvnek a különböző korok.”[1] Ezt a könyvet végül nem ő, hanem Irene Vallejo írta meg. A spanyol írónő hosszasan idézi a már említett A könyv című Borges-esszé első bekezdését, akkor, amikor az ábécé megszületéséről értekezik: „Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a leginkább bámulatra méltó. A többi mind testének a meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, amelyek az emberi kar meghosszabbításai. Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása.”
Ha valakit eltántorítana Irene Vallejo vaskos esszéje, vagyis az 544 oldal, az nyugodtan olvassa el helyette Borges A könyvkultuszról című írását, és abból nagyjából megkapjuk a spanyol írónő könyvének kivonatát. A különbség az, hogy Borges olvasmányélményei mások, és sokkal csípősebb a nyelve. Az is érdekes, hogy Borges szerint az ókorban nem volt fontos a könyv, nem övezte semmiféle kultusz, csak annak volt az eszköze, hogy rögzíteni lehessen a kimondott szót. A könyv, a leírt tudás végtelen labirintussá rendeződése a borgesi életmű központi gondolata. „Kimeríthetetlen az irodalom, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen könyv is kimeríthetetlen. A könyv nem önmagában zárt lény: viszony az, végtelen viszonyok tengelye.”[2]
Irene Vallejo könyve úgy indul, mint valami izgalmas kalandregény: titokzatos lovasok járják be az ókori világ megannyi zugát, dacolva az időjárás viszontagságaival, útonállókkal, járványokkal. Mindezt azért, mert Egyiptom uralkodója létre akarja hozni a kor legnagyobb és legegyetemesebb könyvtárát: az Alexandriai Könyvtárat. A lovasok küldetésben járnak tehát, a világ eldugott zugaiban könyveket keresnek. Ez olyan – mondja Irene Vallejo – mint egy Borges-novella. Igen, hiszen mi lehetne izgalmasabb Borges számára, mint az egyetemes, a könyvtár és az ehhez lazán kapcsolódó végtelen fogalma. Néhány oldallal később már azt írja a spanyol szerző, hogy Borgest is lenyűgözte az a gondolat, hogy a világ összes könyvét össze lehessen gyűjteni. Erről szól a Bábeli könyvtár című novellája – teszi hozzá Vallejo. Illetve arról, hogy ̶ bárkibármit állítson is, állapítja meg Borges maga – a könyvtár végtelen. (Persze az is kérdés, hogy a Bábeli könyvtár novella vagy inkább esszé, erre a már idézett José Miguel Oviedo szerint a válasz az, hogy Borges sok szövegében egyensúlyoz e két műfaj keskeny mezsgyéjén.) De Irene Vallejót nem a műfaj határainak feszegetése nyűgözi le, hanem az a gondolat, amely szerinte meglepően jövőbemutató (a Bábeli könyvtár című írás 1941-ben jelent meg), hiszen a könyvtárban zajló lázas információkeresés, amelynek során könyvtől könyvig halad az ember, nem más, mint az interneten való szörfözés előfutára. Ez az ismeretek hálója, azaz egy bábeli könyvtár.
Ahogy már utaltam rá, a Papirusz az ókori (főleg görög) szerzők vademecuma. Így Hérakleitosz filozófus is sorra kerül, akiért Borges is rajongott, főleg a „nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba” gondolata bűvölte el az argentin szerzőt. Aki nem hiszi, az olvassa el Borges Hérakleitosz című versét, amelyet a Papiruszban is idéz Vallejo. Ha a novella-író Borges észrevehetően csúszik át az esszébe, akkor a költő Borges egyértelműen nemcsak poéta, hanem filozófus is. De mi köti össze Borgest és a görög filozófust? Azon túl, hogy mindketten az egyetemes emberi tudás nagy összegzői, mindketten előszeretettel fordulnak a radikális nyelvészeti sebészet módszereihez (cirugía lingüistíca radical) – mondja Florence L. Yudin[3] −, amelyre azért van szükség, mert a kozmosz paradoxonát csakis egy másfajta nyelvvel lehet leírni. Márpedig Borges magát a végtelent és az univerzumot kívánja megfejteni.
Ha könyvekről esik szó, akkor a könyvtárak mellett nyilván szót kell ejteni a könyvtárosokról is. Borges 1955-től az Argentin Nemzeti Könyvtár igazgatója volt. Kinevezésekor már vak volt. Ez is pontosan olyan, mint egy Borges-novella – mondom én. Irene Vallejo szerint azonban a vak könyvtáros már szinte önmagában egy irodalmi műfaj. Ahogy a spanyol szerző feleleveníti, Borges vaksága ellenére meglehetős magabiztossággal suhant a könyvespolcok között, eltökélten pásztázta szemével a felsőbb polcokat, és mindenről tudta, hogy hol lehet megtalálni.
Vallejo kitér arra is, hogy az írásra legfőképpen azért volt szükség, hogy könyvelni lehessen, azaz nyilvántartani a termést, a gazdaságot stb. Tehát kezdetben szó sem volt költészetről vagy vaskos regények megírásáról. Viszont a számadásokat vezetni kellett. Ebből született meg az enumeráció az eposzokban, hiszen az is egyfajta számbavétel, még ha senkinek nincs is belőle gazdasági haszna. Az enumeráció mint poétikai eszköz továbbél az irodalomban. James Joyce is imádta, és Borges is, ahogy az Az ajándékok című Borges-versből kitűnik.
Nagy lépés volt az emberiség történetében a könyvtárak megépítése, de ha vannak ilyen intézményeink, akkor azok hajlamosak le is égni. Az Alexandriai Könyvtár pusztulása kultúrtörténeti vörösvonal, ahol Irene Vallejo szerint egy nagy ókori álom lett semmivé. Ez az esemény nyilván túlmutat önmagán, hiszen a könyvégetés a barbár pusztítás szinonimája lett kultúránkban. Borges viszont mindig csavar egyet azon, amin lehet csavarni, ezt hívják mások iróniának. Borges A Kongresszus című novellájának egyik szereplője mondja (őt idézi Irene Vallejo az esszéjében): „Koronként el kell égetni az alexandriai könyvtárat.”[4]
Ha szó esik könyvekről, akkor fel kell tennünk azt a kérdést, mely könyvek klasszikusok – elmélkedik Vallejo. A spanyol írónő Italo Calvinót idézi, aki szerint a klasszikus egy olyan könyv, amely a többi klasszikus előtt is létezett már. Azaz Borges olvasta Hérakleitoszt és nem fordítva. És ha klasszikusok, az is kérdés, mi a kánon és ki képezi. Irene Vallejo emlékeztet arra, hogy André Gide elutasította Proust regényét a Gallimard Kiadó nevében, de Borges is lesújtó kritikát írt az Aranypolgárról a Sur nevű újságban.
Nyilvánvalóan Borgest olvasta Vallejo, és nem fordítva. Megszülethetett volna Irene Vallejo El infinito en el junco Borges nélkül? Aligha. Hiszen szinte tételszerűen veszi számba azokat a gondolatokat, amelyeket idézett esszéjében Borges megfogalmaz. Része az argentin szerző az egyetemes kultúrának? Mindenképp. Az argentin író nem csak a latin-amerikai és félszigeti spanyol kultúra, hanem a világirodalom fontos szerzője.
[1] Tóth Éva fordítása.
[2] Közelítés Bernard Shaw-hoz, Scholz László fordítása.
[3] „Somos el río”: Borges y Heráclito; 1999.
[4] Benyhe János fordítása.
Hozzászólások