Imre László: Féléves folyóirat – évszázados tanulságokkal. Szépirodalmi Lapok (1853)
A különböző irodalomtörténeti források hozzáférhetővé tételének egyik nagy nyertese a sajtótörténet. Ha csupán a 19. század magyar folyóirataira vagyunk tekintettel, akkor is az látható, hogy a több tízezernyi oldal digitalizálása nyomán létrejött forrásanyag egyrészt természetesen megkönnyíti a kutatást, másrészt viszont módszertani problémák elé állítja a kutatót. Változtatnak-e a feldolgozás/értelmezés módján a keresőszavas lehetőséggel ellátott digitalizált anyagok, változtat-e az olvasási módon az, hogy percek alatt rendelkezésünkre áll egy saját szűrőn átfuttatott, célzott keresés révén megszűrt 19. századi anyag? Ezek miatt egyáltalán nem váratlan, hogy Imre László a csupán fél évig megjelenő Szépirodalmi Lapok című folyóiratról szóló kismonográfiáját műfajtörténeti felütéssel kezdi. Annál meglepőbb viszont, hogy a folyóirat-történetet „eddig nem különesebben kiemelt figyelemre méltatott irodalomtörténeti műfajnak” (7.) nevezve a monográfia módszertani előzményeiként tekinthető munkák közül csupán egy szűk kört említ, Fenyő István 1955-ös Aurora-monográfiájával indítva a sort. Pedig ha a kismonográfiának helyet adó sorozat eddig megjelent köteteinek címét böngésszük végig a könyv utolsó oldalain, akkor is láthatjuk, hogy a debreceni Első folyóirataink-projekt óta, mely azóta a digitális térben is elfoglalta a helyét, és irányt mutat a lehetséges feldolgozásoknak, milyen sok különböző szempontú folyóirat-kutatás zajlik az adatfeldolgozás különböző módszereit kombinálva a hagyományosabb olvasási módokkal. A recenzens dilemmáira választ ad a szerző világos témakijelölése, ami már a kötet címéből is nyilvánvaló: ez a monográfia arra a kérdésre ad választ, hogy egy 19. század közepi, rövid ideig megjelenő, de határozott ambíciókkal rendelkező irodalmi lap értő feldolgozása milyen tanulságokkal szolgálhat a 19. század vége, 20. század eleje és közepe vagy akár a 21. század eleji (főleg nemzeti) dilemmákra. Ebből adódóan az első, az Egy tudományos műfaj (a folyóirat-történet) változatai és lehetőségei, s ami ebből következhet címet viselő fejezet azokat a kísérleteket veszi számba, amelyek 18–19. vagy akár 20. századi folyóiratokat elemezve olyan ideológiatörténeti problémákra reflektálnak, amelyek a jelen és a jövő számára is megfontolandó perspektívákat és inspirációkat kínálnak.
Imre László kiindulópontja az, hogy a Szépirodalmi Lapok című folyóirat értelmezéséhez elengedhetetlen annak tudatosítása, hogy a lap roppant zaklatott történelmi korszakban, egy elbukott szabadságharc után, egy gyorsan kiépülő önkényuralmi rendszer rendkívül szűk keretei között jön létre. A helyzetet a szerző katasztrófához hasonlítja, mely a nemzetet szinte életképtelenné teszi, ezért a lap szerkesztőinek stratégiáira olyan mintaként tekint, ami utat mutathat azok számára, akik a nemzet történelmében hasonló katasztrófák után (pl. az ország szétesése, de akár 21. századi, a nemzet létét veszélyeztethető tendenciák) szellemi, irodalmi öndefinícióra kényszerülnek. A szerző hipotézise szerint a szerkesztő Pákh Albert és Gyulai Pál a fél éven át megjelenő lapjának programjával egyrészt előkészítette az irodalmi Deák-párt működését, másrészt nemzetnevelő tendenciáival olyan erkölcsi és irodalmi normarendszert hozott létre, mely képes egy nemzeti alapú értékrendet kialakítani, ez az értékrend pedig megtartó erővel bírhat a nemzet létét fenyegető katasztrófák idején. A szerző analógiái (pl. Németh László későbbi lapkísérleteivel) választott módszerének köszönhetően működőképesek, kérdés azonban, hogy az ország területén élő nemzetiségek örökségének megismerésére irányuló 19. századi törekvések, vagy a röviden felvázolt, a Szépirodalmi Lapokban megjelenő Erdély-tematikának lehetett-e bármilyen relevanciája a 20. század kontextusában, vagy kínál-e megfontolandó megoldásokat egy jelenbeli, sokkal eltérőbb súlypontokkal rendelkező politikai helyzetben a nemzetről gondolkodók számára. Különösen akkor feltűnő ez, amikor nem irodalmi, bölcseleti tájékozódást, hanem valamiféle szellemi tartás évszázadokon át tartó hatását vázolja röviden a szerző (pl. Temesvár reformkori, forradalom utáni, majd 1989-es lakosságát illetően, 55.). A kulturális tájékozódás történetileg is kevesek privilégiuma volt, az irodalmi lapok hatásmechanizmusa pedig igen szűk körre terjedhetett ki, a továbbiakban éppen ezt támasztják alá a könyv fejezetei.
Azt, hogy mennyire speciális kontextusban jön létre az irodalmi folyóirat, mindjárt a második fejezet (melynek címe egyben a kötet címét is szolgáltatja) vázolja. 1849-re az irodalmi folyóiratok megszűntek, az irodalmi és társasági élet szétesett, az irodalmat és sajtót olvasók száma is megcsappant. Annak az irodalmi lapnak, amely ebben a közegben létrejön, több kihívásnak is meg kellett felelnie: szerkesztőjének minden gyanú fölött állónak kellett lennie (Pákh Albert ennek a kritériumnak a szabadságharc alatti betegsége miatt megfelelt), olyan munkatársakra volt szükség, akik normaadó irodalmi rendszert képesek hosszútávon működtetni (Gyulai Pál, Erdélyi János, Brassai Sámuel, Kemény Zsigmond, vagy akár Arany János a népnemzeti program kidolgozásával), és be kellett töltenie azt a szerepet is, hogy kizárólagos fóruma a „magyar nyelv és kultúra megőrzésének és szervezésének” (13.). Ahogyan a vállalt előd, Kazinczy Ferenc esetében, itt is szükség lett volna egy befogadó, értő közönségre – ahogyan Kazinczynak is ennek hiányában kellett alkotnia, úgy a Szépirodalmi Lapok megszűnése is azt bizonyítja, hogy egy szigorú értékítélettel dolgozó irodalmi lap nem képes a nemzeti kultúra kizárólagos fórumává válni, a közönség ugyanis nem elég felkészült, nem elég tanult, nem elég érzékeny az általa kedvelt írókat keményen kritizáló lap értékrendjének feldolgozására.
Az olvasóközönség hibája-e, ha egy katasztrófahelyzetben nem érti egy széles látókörű, elméletileg képzett, írásaikban hatásosan érvelő munkacsoport útmutatását, vagy pedig az értékrendet kidolgozók nincsenek tekintettel a potenciális közönségre – erre a dilemmára a harmadik, Műfajok munkamegosztása és a kanonizálás dinamikája (a Szépirodalmi Lapok – egy új értékrend rögzítője) című fejezet kínál válaszokat. Hogy ez a szerkesztők és bizonyos szerzők által képviselt értékrend mennyire nem volt egyértelmű, az is bizonyítja, hogy maga Arany János is visszakéri a laptól néhány írását Erdélyi János és Pákh Albert kelmeiségről vallott nézetei miatt, arról elmélkedve, hogy talán azok nem túl kifinomultak a lap ízléséhez képest. A népiességről, a népköltészet jelentőségéről, az európai kritikusvitákról vagy a Petőfi-epigonok elleni hadakozásról szóló írásokat a szerző az új értékrend kialakításában elengedhetetlennek tartja, de nem tér ki arra, amit az utóbbi évek irodalomtörténeti kutatásai éppen a Petőfi-epigonoknak tartott szerzők kapcsán tudatosít: a kizárólagosság olyan érdemeket fedhet el, amelyek más perspektívából mégis értékelhetők egy-egy szerző esetében. A kötet szerzője már ebben a fejezetben felhívja a figyelmet arra, hogy a szerzők és szerkesztők milyen érzékenyen tallóztak a nyugati és az orosz irodalom eredményeiből, ugyanakkor arra is figyeltek, hogy az országon belüli nemzetiségek irodalma megismerésének fontosságára is felhívják a figyelmet. A kultúra – ezen belül kiemelten az irodalom, de a színház, zene, népművészet is – azért olyan jelentős Imre László szerint, mert önkényuralmi rendszerben a nemzeti létezés, a megmaradás talán egyetlen garanciája (44.), ahogyan ezt a negyedik, Politikai perspektíva önkényuralmi korban című fejezetben bizonyítja. A közéletiség persze csak kulturális hírekben jelenhet meg egy irodalmi lapban, hiszen eleve nem feladata a politikai vagy társadalmi élet árnyalása, tematizálása. Ezzel magyarázható, hogy a szerző sokkal nagyobb teret szentel az ötödik, A kultúra és a bölcselet perspektívái önkényuralmi rendszerben című fejezetben az irodalompolitikai rendszer elemzésének. Véleménye szerint azonban a szerkesztők párhuzamba állítják a politikai és irodalompolitikai rendszereket, így az a rendszer, mely értékcentrikus szavahihetőségen alapul, s melyet Kemény és Erdélyi álláspontja garantál, nemcsak irodalmi tájékozódásukat bizonyítja, hanem a politikai tennivágyás alapja is kell legyen (48.). A hagyományokhoz való ragaszkodás egyik pillére ennek a rendszernek, a másik pillér viszont belátása annak, hogy a bölcselet olyan egyetemes emberi produktum, amit nem lehet kizárólag nemzeti perspektívából űzni. A lapban több elméleti írás is megfogalmazza ezt, ahogyan a világirodalmi tájékozódás szükségességét is. A hatodik fejezetben, mely A Szépirodalmi Lapok világirodalmi tájékozódása címet viseli, Imre László megfogalmazza azokat a meglátásait, amelyek alapján kijelenti, hogy az „Arany–Gyulai kör páratlanul színes és lényegkiemelő közleményeivel a hosszú időre érvényben maradó értékdifferenciálás és feladatvállalás perspektíváját nyújtja.” (66.) A nyugati irodalmak alapos ismertetése, az ott zajló viták adaptálása mellett kiemelt figyelem jut a finnugor nyelvrokonság kérdésének és az egyre ismertebbé váló Kalevala köztudatba építésének. Mindezek mellett arra is figyelnek, hogy milyen a magyar irodalom megítélése külföldön, kik azok, akik a különböző irodalmakban sikerre számíthatnak, mi a fordítók feladata világirodalmi kontextusban. Az irodalomkritika, így magának a lapnak a felelőssége ez is: mit mutat fel értékként. Ez természetesen nem volt egyértelmű, még a sok tekintetben egységes szerkesztőségen belül sem. A Szerkesztői elvek és kritikai élet a Szépirodalmi Lapokban című fejezet azt szemlélteti, hogy az irodalompolitikai viták, az elméleti kérdésekről szóló szóváltások mellett a lap írásai sem tudják minden esetben levetkőzni a személyes sértettséget is hordozó indulatos megfogalmazásokat. A szerző legfontosabbnak mégis a higgadt, a vadromantikus túlzásokat nélkülöző nemzeti, népi értékrend erősítését tartja, a lapban megjelenő viták ezt a Gyulay–Csengery által propagált irodalomszemléletet erősítették. És bár ebben a fejezetben maga a szerző is elismeri, hogy az utódok valószínűleg nem vették kezükbe a folyóirat lapszámait, de úgy véli, hogy mégis jelentősnek kell tekintenünk a lap hatását, mivel „nemcsak szépirodalmi remekműveket és időtálló nemzeti, erkölcsi, esztétikai elveket tudott érvényre juttatni, hanem kikezdhetetlen, majd más, későbbi önkényuralmi korszakokban is túlélést biztosító szellemi létmód számára nyújtottak »modell«-t.” (78.)
A kötet utolsó fejezete, A Szépirodalmi Lapok funkciója és máig „érő” tanulságai ezt a kijelentést igyekszik alátámasztani. Egyrészt folytonosságot teremt Németh Lászlóval és folyóirat-kísérleteivel, másrészt analógiát keres a Trianon utáni krízishelyzetek és a Bach-korszak dilemmái között. Itt különösen az értékközpontúságra koncentrál a szerző minden felvázolt történelmi időszak és azok szereplői esetében, de csak vázlatosan tér ki arra, hogy a politikai motiváltságok, de akár még a fogalmak jelentései is megváltoztak az eltelt időszakokban, ezért az irodalmi vagy bölcseleti szövegek, azok íróinak magatartása a kontextus megrajzolásával ítélhető meg. A kultúrának, a saját irodalmat elfogulatlanul megítélő magatartásnak minden bizonnyal fontos szerepe van az identitáskomponensek között, ilyen értelemben tehát az analógia fennállhat. A folyóirat tevékenységének megítélése viszont inkább a saját történelmi kontextusának figyelembevételével valósítható meg, ahogyan ezt egyébként a kötet vonatkozó fejezetei is teszik. Fontos lenne összekapcsolni a szerkesztők 1853-as tevékenységét azokkal a folyamatokkal, amelyek a lap megszűnése után mennek végbe a magyar folyóirat-kultúrában, azokkal a vitákkal, amelyeknek előzményei a Szépirodalmi Lapok hasábjain olvashatók, akkor ugyanis láthatóvá válna, hogy a szerkesztők és szerzők milyen mértékben tudtak kitartani az itt megfogalmazott irodalompolitikai elvek mellett. Az 1853 után indított lapok alapos elemzése erre a folyamatra adhat rálátást, a folyóirat-kutatásnak talán ez az egyik legfontosabb feladata.
Imre László: Féléves folyóirat – évszázados tanulságokkal. Szépirodalmi Lapok (1853), reciti, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2023/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Imreh Sándor munkája.)
Hozzászólások