Kabdebó Lóránt: Valami történt. Szabó Lőrinc átváltozásai
Kabdebó Lórántnak 1970-ben jelent meg az első, és 2022-ben az utolsó Szabó Lőrinc-monográfiája. A két dátum közötti bő félszázadban számos tematikus kötet, tanulmánygyűjtemény, interjú-összeállítás s számlálhatatlan tanulmány és esszé került ki a kezéből. Megannyi témában, a legkülönbözőbb területeken is biztonsággal tájékozódott; de a legfontosabb, mindent megelőző, szívbéli ügye mindig is Szabó Lőrinc volt és maradt.
Posztumusz összegzés, írom a címben; s valóban, a Valami történt Kabdebó Lóránt halála után látott napvilágot, bár a kéziraton még ő maga végezte el az utolsó simításokat. A kutatói életművet ismerő olvasó óhatatlanul is utolsó üzenetnek, örökhagyásnak, képletes zárókőnek tekinti e munkát. Mely kétségkívül a tárgykörben végzett kutatások szellemi summázata; s ez egyébként nemcsak az utolsónak bizonyult kötet recepciós helyzete miatt tűnik így, hanem a benne több helyütt, inherens beszédaktusként felbukkanó számadás miatt is. Rögtön az Új főszereplő a modernitás kánonjában: Szabó Lőrinc című, bevezető fejezetben a szerző maga tekinti át s teszi mérlegre, mi mindent tett – mint írja, 1962-től kezdődően – a költői életmű feltárása és megértetése érdekében (7–11.). Röviden, tömören, a tényszerű rögzítés és a tanúságtétel biztonságával és méltóságával összegez; a tények magukért beszélnek.
Valóban, irodalomtörténeti és kritikatörténeti tény, hogy Kabdebó kezdeményező, majd irányító szerepet játszott Szabó Lőrinc életpályájának dokumentálásában, az írói szövegkorpusz filológiailag pontos közreadásában, valamint méltó értelmezésében. Előbb a Petőfi Irodalmi Múzeumban, később a Pécsi (akkor: Janus Pannonius) Tudományegyetemen tevékenykedett, majd a Miskolci Egyetemen létrehozta a Szabó Lőrinc Kutatóhelyet, Horányi Károllyal közösen pedig a „Szabó Lőrinc – Vers és valóság” elnevezésű honlapot (MTA Könyvtára Kézirattára), és folyamatosan együttműködött más egyetemi és akadémiai körökkel is. Ösztönzött, sőt kinevelt számos fiatal kutatót, pályatársat, hogy a költővel foglalkozzanak, nemritkán – szorosabban vagy lazábban – az általa indított kutatási projektekbe bevonva. Kapcsolatot keresett és talált mindazokkal, akiknek irodalomszemléletében és szellemtudományos krédójában fontos szerepet játszott a Szabó Lőrinc-értelmezés. Eközben a társadalmi emlékezet ápolására is jutott ideje, nemcsak tudományközvetítő esszék és publicisztikák formájában, hanem például olyan, a közösségi jelenlét erejével és rítusával ható módon is, mint az emléktáblaállítás, Brnótól („Brünntől”) Opatiján („Abbázián”) át Dubrovnikig (8.).
Miért volt szükség erre az áldozatos, elkötelezett, sőt – a legjobb értelemben – megszállott, enthuziaszta munkára? Ma már nehezen érzékelhető, de volt egy nem is annyira rövid időszak, amikor Szabó Lőrinc irodalomtörténeti portréja a politikai tiltásnak és ellenérdekelt kánonalakításnak betudhatóan meglehetősen elhalványult, noha a művei még nagyon is jelen voltak a kortársak emlékezetében. Kabdebó nagy, áttekintő életmű-monográfiái, a Szabó Lőrinc lázadó évtizede (1970), az Útkeresés és különbéke (1974) és Az összegzés ideje (1980) sokat tettek az elhallgatás és
a feledés ellen, mégpedig az egyetlen érdemi eszközzel: a tudomány módszerével. Több kötetben közreadta a költő naplóit, leveleit és cikkeit, közöttük, Bírákhoz és barátokhoz címmel, a kétségbe vont eszmei múltú költő önvizsgáló följegyzéseit és magamentő védőbeszédeit. Mindezen könyvek jelentős hatást gyakoroltak a publikumra és a szakmára is; így például Cs. Szabó László, Sőtér István és Tamás Gáspár Miklós egyaránt a legnagyobb lelkesedéssel nyilatkozott róluk és a hozzájuk vezető kutatói teljesítményről (9.).
Ez a rendszerváltásig terjedő periódus tekinthető Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc-kutatásai első nagy korszakának. A második a kilencvenes és a korai kétezres évek, a pécsi, miskolci és budapesti nagy konferenciák időszaka, amikor Kulcsár Szabó Ernővel és más kollégákkal együtt, heurisztikusan koncipiálták, majd feltárták a két világháború közötti irodalmi paradigmaváltás történeti poétikáját. (A nyitó konferencia anyagát közreadó kötet: „de nem felelnek, úgy felelnek”. A magyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján, szerk. Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő, Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 1992). E modellben Szabó Lőrinc költészete szubjektumszemléleti és nyelvhasználati sajátosságainak meghatározó szerep jut. Kabdebó ekkor adja közre az életművet tárgyaló poétikai monográfiáját, amelynek középpontjában a „dialogikus poétikai paradigma” tézise áll. Nézete szerint az életmű legfontosabb darabja a Te meg a világ című, 1932-es kötet, amelyben a költő egy sajátos, önmegszólító versmodellt alakít ki, ahol „egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét tudatosító szólamokat”. (Kabdebó Lóránt, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében. Argumentum, Bp., 1996.) A harmadik, utolsó korszakban ez a kutatás folytatódik egyéni és csoportmunka keretében. A személyes kutatásokat további monográfiák és tanulmánykötetek jelzik; a közös erőfeszítést pedig újabb és újabb kiadványok, közöttük a Szabó Lőrinc Füzetek darabjai, amelyek a magánkönyvtártól a műfordításokon át a betegségekig mutatják be a költő életét és életművét.
A Valami történt ehhez az utóbbi, igen termékeny periódushoz tartozik, ugyanakkor akár önállóan, a teljes kutatói életművel szembesítve is tekinthető. Részint a posztumusz helyzet miatt, részint összegzésével a véglegesség mérlegelő perspektíváját is kínálja az olvasónak. A szerzőnek az a döntése is hozzájárul ehhez a benyomáshoz, hogy rendszeresen hivatkozik a saját szövegeire, kommentárokat fűz egy-egy körvonalazott jelenséghez, állításhoz, nemritkán a személyes kontextust, a kutatói eseménytörténetet is fölidézve. Sőt, a korábbi tanulmányai közül kiemel egyet, amely eleddig csak folyóiratban látott napvilágot, még a nyolcvanas években, és beilleszti a kötetébe. Mint írja: „úgy gondolom, e könyvemben találhatja meg igazi helyét programadóként, szóváltoztatás nélkül” (13.). A tékozló fiú csalódása című versről szóló szöveg ilyetén újrakeretezése hozzájárul a könyv – alcímben is jelzett – fő tézisének, „Szabó Lőrinc átváltozásai”-nak kifejtéséhez. Kabdebó részletesen megvizsgálja az életművön belüli és kívüli motívumtörténeti összefüggéseket, csakúgy, mint az életrajzi kontextusokat. Megállapítása szerint a „tékozló” szerepe rendkívül változatos összefüggésekben érvényesül a költőnél, a közvetlen bibliai utalástól a parafrázisokig, a Babitshoz fűződő személyes viszonytól a Fortissimo transzformatív megidézéséig (a Babits-verset a süket, a Szabó-verset a vak Isten keserű-lázadó képzete uralja). Hogy az elemi, mindent átható magány alaphangulata és alaptapasztalata áll mindezek mögött és előtt, azt a biográfiai adatok mellett olyan versek igazolják, mint a Tékozló fiú, a Túlvilág vagy a Tücsökzene egyes darabjai. Kabdebó elsősorban nem a primer életrajzi, hanem az irodalmi és kulturális kontextusok felől értelmezi a kiinduló és a meghívott verseket. Szövegvizsgálatai kiterjednek a kérdéskör keresztény teológiai és interkulturális valláselméleti összefüggéseire, a filozofikumra, az erkölcsi dilemmák poétikai transzcendálására.
A következő, igen terjedelmes fejezet azzal a folyamattal foglalkozik, amelynek során az én szerepátélését tükröző vers helyét a szerepek válságát színre vivő, dialogikus versmodell veszi át a költő életművében. Hogy az Ady- és Babits-féle klasszikus modern stílusbiztonságtól és a nyelv méltóságán s a kultúra hitén alapuló szubjektumképletektől Szabó Lőrinc fokozatosan eltávolodott, abban a háború utáni Budapest felgyorsult, zaklatott valóságának megtapasztalása is közrejátszott. A vers kriminalizálódása Szabó Lőrinc pályakezdésében (1920–1930) cím is jelzi a költőnek a korabeli detektívfilmek és bűnügyek iránti fokozott érdeklődését. Mely munka is: Szabó Lőrincnek az Est-lapoknál betöltött feladatköréhez tartozik, hogy a napi „kriminális hírek” mások által így-úgy összehozott szövegét javítsa, átszerkessze, stilizálja, majd a kész anyagot figyelemfelkeltő, „ütős riportcímmel” lássa el. „A mozijeleneteket számára a valóság kriminológiája kerekíti egésszé.” Majd a híreket költeményekké transzformálja: „[v]ersformátumot teremtett belőlük a maga számára” – fogalmaz Kabdebó (40.). Az értekező közli A hasmetsző című vers teljes szövegét, valamint az Áradás, áradás!-t, amellyel, Szabó Lőrinc emlékezése szerint, az ifjú költő kivívta későbbi mestere, Babits Mihály borzongó elismerését (34.). (A hasmetsző egyébiránt olyan kísérletekkel állítható párhuzamba, mint Márai regénye, A mészáros, vagy Musil Moosbrugger-figurája A tulajdonságok nélküli emberből; mindezen művekben a kéjgyilkosság túlemelkedik a puszta bűneseten, és önmagán túlmutatva, a kultúra erkölcsi és szemiotikai rendjét szétziláló, annak egészére kiható jelentőségre tesz szert.)
A többes szám első személyben megszólaló Áradás, áradás! a romboló ösztönt Kalibán-archetípussá formálva viszi színre, és a hang áradásával teszi szuggesztívvé. Kabdebó „az új történelem” „önmagát pusztító hatalmát” és az új emberi állapotot állítja gondolatmenete középpontjába: „az embernek telítődnie kellett a rettegéssel és szerepvesztésével”. Erre felel a fiatal Szabó Lőrinc „kriminalizálódó versalakzatot teremtő, sajátosan ironikus formáltságú, a külvilág eseményeit egyszerre végrehajtó és a lázadó cselekvésbe belerokkanó világlátomása”, amelyet az értekező Pound, Yeats és Stefan George kortársi lírájával állít párhuzamba (48–49.). Az így megnyíló vonulat a hagyatékban maradt versszövegektől elvezet Szabó azon, kanonizált műveiig, amelyeknek a tagadó, lázadó cselekvés szintén alapvető attitűdje és alakzata.
A húszas évek végének, harmincas évek elejének forrongását jelzik a Vezér (1928) és A párt válaszol (1931) című versek, amelyek, amint a dátumok is mutatják, a közkeletű tévedéssel ellentétben nem a hitleri hatalomátvétel után keletkeztek. Kabdebó éppen azt a poétikai és „ars poeticus” folyamatot látja bennük igazolva, amelyben a valóságnak nem feltétlenül a tényei, de azok lehetőségei is a lírai műhelybe,
a költészet mérlegére kerülnek. Érvelése szerint az elképzelt, lehetséges vezér és párt „rettenetes” volta a dialogikus poétikai paradigmán belül megértett szövegekben válik igazán felfoghatóvá (55–60.). Ez az áramlat mesze túlmutat e két „kriminalizálódott” textuson. „A költő Szabó Lőrinc a húszas években poétikailag gondolta át a következő évtized történelmi meghatározottságát” – összegez Kabdebó (65.), aki az életmű olyan adalékait is megvizsgálja, mint az egy világháborús katonasírokról szóló jegyzet
Az Est hasábjain, vagy a Vissza a háborúból föliratú, folytatásos Remarque-regényfordítás a Magyarország című napilapban. Gondos filológiai aprómunkával mutatja ki az elsüllyedt prózaszövegeknek és a nemritkán kötetben is közreadott, ismertté vált verseknek a szoros kapcsolatát. Meglepő módon még József Attila műveinek egy-egy jól ismert sorát, szókapcsolatát is ráolvassa a Remarque-adaptációra.
A fejezet konklúziója lényegében röviden megismétli és aláhúzza „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” monográfia fő téziseit a Te meg a világ korszakáról. Eszerint a megváltozott világban kimerülő szereplehetőségeknek és az egyéniségvesztett ember kiszolgáltatottságának reflexiója Szabó Lőrincet az időhorizontok egymásra vetítése, valamint a lázadó és a szkeptikus elemző szemléletének, az „aktor” és
a „néző” tudati diszpozíciójának-szólamának ellenpontozó dialógusa felé vezeti (90.).
A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása című fejezetben Kabdebó vázolja a Nagy Háború utáni világállapot mint permanens krízis szemléleti következményeinek európai irodalmi párhuzamait (T. S. Eliot, Pound, Rilke, Benn, Cendrars, Yeats, Kavafisz, Joseph Conrad), hogy Szabó Lőrinc költészetét e kontextusban helyezhesse el. A „rettenetes” a pusztulás képétől a leépülő szerepeken át a társadalmi és pszichikai tehetetlenségig megélt és megértett kondíciók szellemi és poétikai reflexiója. A dialogikus líra-logika a szólamkettősség vitaszituációjától a poétikai hagyomány és a „rettenetes” termékeny feszültségéig terjed. Az értekező Szabó Lőrinc egyik legismertebb művének, a Semmiért Egészennek a kezdősoraira hivatkozik: „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz.” Tagadja, hogy e vers pusztán az önzés apoteózisa volna, s állítja, hogy a szenvedés és a kiszolgáltatottság reprezentációja is része az etikai–esztétikai komplexumnak. Nézete szerint „a vers témája igazából nem (illetőleg: nem csak) a férfi–nő-viszony. Hanem az ember közösségi illeszkedésének modellje. Miként élhet az ember emberek között, a változhatatlan »rettenetes« sors megszabta adottságok közepette.” (118.)
A monográfia vissza-visszatérő jelleggel tárgyalja a Szabó Lőrinc–József Attila-viszonyt; a legteljesebben e fejezetben (119–134.). Nem csupán a személyes kapcsolatról van szó, bár az is fontos: kiderül, hogy József Attila kívülről tudta a Te meg a világ verseit, és hogy – Szabó Lőrinc emlékezése szerint – éppúgy kijavította azokat, mint elhíresült Babits-kritikájában a mester szövegeit. (Mely kritika közreadását egyébként Szabó Lőrinc nem javasolta, mivel nézete szerint nem tartalmazott igaz állításokat; József Attila azonban másként döntött.) A két költő személyes viszonyánál is érdekesebb azonban a két költészet kapcsolata, amelynek hatástörténeti mikrofilológiájáról, valamint poétikai és eszmei hasonlóságairól és elkülönböződéseiről egyaránt sokat megtudunk. A két legszignifikánsabb eltérés egyike életkori különbségükből adódik. Mindössze öt évről van szó, de ez elegendő arra, hogy a fiatalabb pályatárs,
a háború döbbenetét kevésbé tudatosítva, optimistán forduljon a világválság és az egyéni nyomorúság radikális politikai-ideológiai megoldáslehetőségei felé; míg Szabó Lőrinc, minden gondolatkísérlete ellenére, végső soron szkeptikus marad e tekintetben, s ettől nem függetlenül, a korai materializmusát relativizálva az interkulturális spiritualizmus felé fordul. (Utóbbiról Kabdebó részletesebben is szól az Ars poetica vs. teológia Szabó Lőrinc pályáján című fejezetben.) A másik nagy eltérés abból adódik, hogy Szabó Lőrinc az oeuvre látszólag zárt egységet képező lekerekítése után volt még ideje és ereje rá, hogy megalkossa a Tücsökzenét, amelyben mintegy megismétli a költői életművét, egy magasabb reflexiós szintről értelmezve és kontextualizálva azt, amint arra számos kortársa, köztük is talán a leglelkesebben Pilinszky János rácsodálkozott (100.).
Az „A művészet »az élet nagy stimulánsa«” című fejezet részint összegző igénnyel fordul Szabó Lőrinc bölcseleti tájékozódása felé, a Schopenhauer-, a Nietzsche- (és a – potenciális – Heidegger)-száltól a keleti szellemi hagyományokig; részint pedig terjedelmes és aprólékos elemzést nyújt az 1933-as keltezésű, Sivatagban föliratú költeményről. Az értelmezés minden szavával egyetértek, a grammatikai észrevételektől egészen az Ady- (és a potenciális Arany-)párhuzamig. Mégis fölmerül bennem
a kérdés, hogy az idő és a szubjektum szembesítésének nagy kísérleteként azonosított versben nem kísért-e némiképp az (Adytól ismert) retorikus én-hipertrófia. A Sivatagban esetében jómagam kifejezetten erős romantikus kapcsolódást látok (a romantika legjobb hagyományához). A végtelen sivatagban felkeresett Szfinxnek az emberi létről tett megnyilatkozása („Az örökkévaló világnál többet ér egy perc életed”) és maga a szituáció egyszerre hívja meg (s egyben ellenpontozza) Shelley Ozymandiását, és alludálja az Oidipusz-mítoszt mint beavatási rítust (vö. Jan Bremmer, Oidipusz és
a görög Oidipusz-komplexus, ford. Jászay Tamás, Fosszília, 2004/4., 121–136.). De itt a Szfinxen aratott győzelem szimbolikus síkon értendő, amennyiben a szűkösségében is gazdag emberi idő-lépték győzi le a nonhumán idő kietlen tágasságát. A térbeli és időbeli nagyság és kicsinység paradoxonja akumenszerű alakzatban áll elénk, melyet a végsőkig fokoz a vers zárlata, ahol a lírai én maga veszi át a Szfinx szerepét (egyszersmind Dsuang Dszire is hajazva): „vén vagyok mint ő, szörnyű vén, / s ülök a növő sivatagban, / melyet az idő fúj körém”; de az általa porba írt tanítást („jeleket”) elsodorja az idő homokja. Ez utóbbi kép zavarba ejtő fesztelenséggel idézi meg Jézus alakját (Jn 8,6-8). Ugyanakkor a vers hübriszén enyhít – vagy éppen felmentést ad rá?, csakúgy, mint gyakorta Adynál is – az én-beszédet keretező, dramatikus balladásság.
Talán erre felel az egykorú Ősz és tavasz között a „Már az év, mint homokóra fordul”, illetve „Ami betüt ágam irt a porba, / a tavasz sárvize elsodorja” képeivel-soraival? Babits finoman archaizáló verse ellentételez: szűkös életvilágú, önlefokozó, mulandóság-tudatú beszélőt inszceníroz. A legszuggesztívebb a mulandóság szórt-materialitásának alakzatára antropomorfizálva felelő antitézis: „Pehely vagyok, olvadok a hóval”. Fájdalmas, hogy e jobb híján ide írt kérdéseket s egyéb, botladozó kételyeimet már nem tudom személyesen Kabdebó Lóránttal megbeszélni.
Nyilván nem lehetetlen a kötet állításaival vitatkozni, sőt az értekezői magatartás és fogalmazásmód gyakran maga hívja meg a vitapartnereket töprengést, keresést, de elfogultságokat is láthatóvá tevő személyességével. Voltak is már viták Kabdebó Lóránt téziseivel kapcsolatban; s ez így is van jól, hiszen éppen ez mutatja munkásságának hatóképességét. A legszignifikánsabb – és legtermékenyebb – viszonyulás az, amikor a vitapartner továbbépíti Kabdebó nézeteit, akár elméletileg is újrakontextualizálva a kulcsfogalmait, amint azt másik jeles Szabó Lőrinc-kutatónk, a vizsgált kötetben is hivatkozott Kulcsár-Szabó Zoltán kulcsmonográfiájában megfigyelhetjük (Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010. Különösen: 59–90.) A két tudós tanulmányok és kötetek során át folytatódó eszmecseréje valódi, szakmai párbeszéd, sőt együttmunkálkodás, amint arra a Valami történt egy-egy megjegyzése is egyértelmű utalást tesz.
Kabdebó Lóránt utolsó munkája egy sok évtizedes, következetes kutatói életpálya eredményeit folytatja és foglalja össze. Egyszerre az összegzés és az elégedetlenség, a visszautalások és az inherens reformulázások könyve. Motívumszerűen vissza-visszatérő témái, ötletei, vesszőparipái kendőzetlenül tárják elénk a tudósi műhely módszertani titkait. Az újrakezdés, újrafogalmazás, újrarendezés műveletei a kötetnek sajátos ritmikai képletet kölcsönöznek. Láthatjuk, hogy a más és más összefüggésben, ismételten fölvett témák, komparációk, történeti-poétikai tézisek és filológiai elementumok hogyan vezetnek a bizonyítékok és cáfolatok diskurzusépítő hálózatához. Mindezeket pedig egy rendkívül személyes, itt-ott már játékos hang lelkesíti át, a lelkesedést az olvasóra is ráragasztva. Olykor valóságos nyomozás részeseivé avat bennünket, Szabó Lőrinc utolsó szerelmei (a rejtélyes Íródeák-asszony és a titokzatos főhercegné) után kutatva (Káprázat – a Vita Nuova vonzásában). Olykor emlékezőként, egyéni perspektívát kínálva reflektál a korábbi eredményeire és kutatói, kultúraszervezői életeseményeire. S nemcsak a sajátjaira. Felidézi, hogyan vitatkozott Latinovits Zoltánnal a Múzeumkertnél, de azt is, hogyan vette rá Ferenczi László Pilinszkyt, hogy a Tücsökzenéről szóló laudációját közreadja. Egyébként angol nyelven (!), az 1963-as P. E. N.-bulletinben; úgy kellett visszafordítani magyarra harminc év múltán. Vagy hogyan szegődött, jómódú jogász apja sugallatára, Szabó Lőrinc tanítványává a szocialista esztétika későbbi nagyágyúja, Szerdahelyi István. Aki egyébként elborzadt a költő rendkívüli termékenységétől, sőt irodalmi munkamániájától, s az ihlet ragyogását hiányolta mestere homlokán.
Ezek az információk egyáltalában nem mellékes adalékok; vagy ha olykor azok is, kivétel nélkül és maradéktalanul érdekesek. A legfőbb érdekességük azonban abban rejlik, hogy részévé és mikro-mozgatóivá lesznek egy nagyívű konstrukciónak, amelyben az önéletrajzi tanúságtétel és a kutatói közlés egymástól meglehetősen különböző beszédmódjai itt mégis egyetlen folyamban egyesülnek. Kabdebó Lóránt könyvcímének – Valami történt – jelentése így teljesedik ki, Szabó Lőrinc mellett magára az értekezőre is vonatkozva. A kötet valódi történésekről szól: a költői és a kutatói élet meghatározó vagy éppen beszédesen mellékes, s a költői és a kutatói életmű poétikai vagy tudományos, diszkurzív eseményeiről. Valóban magával ragadó olvasmány.
Kabdebó Lóránt: Valami történt. Szabó Lőrinc átváltozásai, Prae, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2023/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fülöp Péter fotója.)
Hozzászólások