Bartók Imre: Dlöf alkonya, krizbo illusztrációival
Bartók Imre 2014-es Alfonz és az űrlények című könyvével debütált a gyerekkönyvpiacon, majd ezt 2019-ben A testrablók éjszakája című inváziós sci-fije követte. Az egy adminisztrációs hiba miatt űrlényosztályba kerülő Alfonz története egy olvasástanulást segítő sorozatban jelent meg, az ilyen célzatosságú könyvekre jellemző kiadói uniformizáltság (korlátozott karakter- és szószám, bonyolult nyelvi szerkezetek mellőzése stb.) azonban az egyedi szerzői hang eltűnését eredményezte Bartóknál is. A testrablók éjszakája már egy jóval bátrabb kötet Bán Sarolta fotómanipulációs illusztrációival a Tea Kiadó gondozásában, amely Jack Finney A testrablók támadása című regényét forgatja át „gyermekmesévé” (ahogyan arra Benyovszky Krisztián felhívja a figyelmet,[1] a „gyermeki aspektus” már az 1955-ös regény több filmadaptációjában is feltűnik). Lapis József a kötet kísérletező megoldásait méltató bírálatában[2] csalódásának is hangot ad, amennyiben Bartók irodalmi munkáinak ismeretében „picit mást, picit többet, izgalmasabbat, különlegesebbet” várt a szerzőtől, aki meglátása szerint „nem vitte túlzásba sem a metairodalmi rétegezést, nem lépett el a radikális szubverzió, felforgatás irányába” – amiben, teszi hozzá, feltehetőleg kiadói szempontok is érvényesültek.
A Dlöf alkonya ezzel szemben – ugyan a markánsabban ifjúsági profilú Kolibri Kiadó gondozásában jelent meg – sokkal inkább megfelel ennek az elváráshorizontnak: a Bartók-életmű „felnőtt” vonulatában megszokott nyelvi, poétikai és gondolati gazdagságot és felforgató attitűdöt viszi tovább, miközben új színezettel is képes gazdagítani a bartóki szövegvilágot. Ahogyan Bartók regénytrilógiája és a Lovak a folyóban a krimi, úgy első ifjúsági regénye a high fantasy elemeit használja és forgatja fel, és vegyíti a szövegeiben gyakran feltűnő lovecrafti weird horror hangulatiságával. A Dlöf bolygóját letaroló, pusztító sereg arctalansága, a pusztítás mögött álló szándék homályban maradása az ismeretlentől való félelem fenyegető auráját teremti meg, a hatalmas vízi szörny, a kvárg előli menekülés fejezetének végén pedig mintha a Cthulhu-szerű szörny Rilke arc- és arctalanság-poétikájával társulna. A fantasy és az életmű viszonyában evidens kapcsolódási pont Tolkien A Gyűrűk Ura-sorozata, ami meghatározó gyerekkori kulturális élményként Bartók autofikciós regényeiben többször feltűnik, mi több, a Lovak a folyóban elbeszélőjének a regény egészén végigvonuló azonosulása Gollam (és Empedoklész) karakterével a mű fontos narratológiai és poétikai szervezőeleme.[3] A Tolkien-szövegek hatása legmarkánsabban talán a Dlöf szereplőinek (fajonként változó hangzású) neveiben, illetve a szerző által alkotott fiktív nyelvek szövegképében és hangzásvilágában érhető tetten. A Gyűrűk ura szerkezetét idézik fel a regényben található – egyébként igen szép – versbetétek is; külön jó megoldás, hogy Bartók ezeket ork-, elf- vagy trollnyelven, illetve magyar „fordításban” is az olvasó elé tárja, így akár a nyelvek építőelemeinek, grammatikájának kibogozására is vállalkozhatunk. A high fantasy azonban a regényben nem „instant” készletrendszerként, hanem élő irodalmi és kulturális szövetként jelenik meg, amelyet Bartók nüanszokból építkező, egységes, szuggesztív és erőteljes hangulatokat teremtő poétikája eredményesen épít tovább egy grandiózus világot rejtő, ám sötétebb, baljósabb, helyenként néha abszurdba hajló szövegvilággá.
A regény Laynore, a bárdolatlan, népe bölcsességét menekítő elf, Zgru, az eltűnt nagymamáját kereső, a természettel szoros kapcsolatot ápoló fiatal ork és Onk, a bölcselkedő troll hercegnő egymásba fonódó történetszálain keresztül mutatja be Dlöf végnapjait. Az elbeszélői fókusz folyamatos, a három különböző fajú lény nézőpontja közötti váltogatásával Bartók remekül kihasználja a karakterek különbözőségében rejlő rejlő világ- és karakterépítési potenciált. Már a regény felütése („Az elf köpött egy színeset a patakba. Csak ő tudta volna megmondani, hogy szándékosan célzott a tarka uszonyairól könnyen felismerhető búgóhalra, amely éppen ebben a pillanatban dugta ki a csőrét a víz alól, hogy levegőt vegyen.”) kijelöli a mű viszonyrendszerét a hagyományhoz és az invencióhoz: az elf szó a fantasy zsánerhez fűződő olvasói elvárásokat aktiválja, amelyeket azonban az elf viselkedése azonnal negligál; a búgóhal neologizmus, illetve a lény leírása pedig lefekteti a regény egészében uralkodó szabályrendszert, miszerint ebben a (szöveg)világban nem elég a szokványos tudás – sem az ismerős zsáner, sem a nyelv, sem a világ működéséről. Remekül csatlakoznak ehhez a poétikához a könyv illusztrátorának, Krizbai Gergelynek (krizbo) a képei. Fontos leszögezni, hogy a Dlöf alkonya kiemelkedően igényes könyvtárgy, amelyben a képek és a szöveg viszonya túlmutat a szoros értelemben vett illusztráció, a szemléltetés gyakorlatán. Már a borítókép statikus jelenete és szuggesztív, lilás-sárgás színvilága remekül visszatükrözi Bartók elsősorban hangulatok megteremtésére, nem pedig a cselekmény sodró erejére épülő szövegvilágát. A hibrid technikával készített egyoldalas, erőteljes fekete-fehér illusztrációk sem a történet végigkövetésében, egyes jelenetek kihangosításában, hanem a világ építésében érdekeltek: külső és belső terek, a szereplők körüli fenyegető világ jelenik meg rajtuk. Különösen jó megoldás, hogy – a képeken alig megjelenő – troll, elf és ork alakja nem a fantasy karakterek tipikus külső jegyeivel jelenik meg, csupán szögletes, emberszerű figuraként tűnnek fel, ezzel erősítve Bartók szövegének a fantasyhoz fűződő viszonyát, illetve a regény példázatjellegét.
Az épített világ koherenciáját növeli, hogy a lény- (szeráfmókus, szárazcsiga) vagy növényvilágra (kandúrpajzs, libatöcs) utaló, legtöbbször analógiás teremtéssel létrehozott neologizmusok jellemzően nem kapnak leírást vagy magyarázatot: a szövegkörnyezet és/vagy a hangzás alapján tulajdonítunk nekik jelentést, ezért gyakran rögzült jelentéssel rendelkező nyelvi szerkezetekben, frazémákban kapnak helyet: „egy megtermett hájszépiát is agyonvághatott volna vele, akkora volt az a könyv” (86.), „Ragadós volt, akár a dongóméz” (18.), „A füzek úgy lengedeztek, mintha hajlógyantából lennének.” (87.). A nyelvi absztrakció és a mindennapi kommunikáció kérdéseit feszegeti – gyakran igen humorosan – a regény Onk nyelvhasználatán keresztül. A trollok Bartók fantáziavilágában nem buta lények, épp ellenkezőleg, születésük pillanatától fogva a világ működését kutató, „roppant, erőtől duzzadó testek, amelyek láthatatlan problémáknak szentelik az életüket” (33.), akik számára „olyan volt a nyelv, mint valami finom szövésű gombolyag, amelynek bármeddig pöndöríthetőek a szálai – egy darabig jó játéknak tűnik ide-oda görgetni, de aztán hamar összegabalyodik az egész, és sosem találja meg újra az eredeti formáját” (34.). A troll-lány furcsa, gyakran érthetetlen, enigmatikus válaszai a mindennapi kommunikációban feleslegessé, komikussá válnak: a veszély, a menekülés „praktikuma” már nem engedi meg az elvont jelentések használatát. („– Mit történt? – A jövő, ami megtörtént. A jövő, amire nem emlékszünk. – Tessék? – Megcsúsztam.”) Az ork és a troll közös utazása során létrejövő barátság és kibontakozó szerelem azonban a különböző lények közötti kommunikáció gátjainak legyőzését, a közös jövő lehetőségének ígéretét is magában foglalja.
Az orkok, trollok és elfek új, fiatal generációját képviselő karakterek túlélése a regényben egy lapra helyeződik a hagyomány, a kultúra túlélésével. A kultúra átörökítésének fontos eszköze (a gyerek- és ifjúsági könyvekben gyakran kiemelt szerepet kapó) történetmondás, a mesélés, aminek a fontossága már a második fejezetben, Zgru és őt felnevelő, a sötét horda által elragadott nagyanyja meghitt kapcsolatának bemutatásában is megjelenik: „[…] a mesék csak jöttek és jöttek, a Hatodidő ork hercegeiről és hercegnőiről, varázslókról és lovagokról, bárdokról és gyógyítókról, feltalálókról és költőkről, és Zgru hol álmélkodva, hol hitetlenkedve hallgatta a történeteket, amelyek mintha csak a nagyi púpjával együtt nőttek és terebélyesedtek volna, hogy néha arra gondolt, nem is zsír van abban a púpban, nem por és zaj, nem távoli tüzek pernyéje – hanem mesék” (25.). A kultúra szóbeli átörökítése azért is bír különösen nagy jelentőséggel Bartók fantáziavilágában, mert Dlöf népei ugyan hosszú és gazdag történelemmel rendelkeznek, ennek rekonstruálását nehezíti, hogy „Dlöf vidékein egykor szokásban volt a feljegyzett eseményekhez úgynevezett »dátumot« rendelni, ezzel azonban egy ideje az összes nép felhagyott, miután haszontalannak ítélték a gyakorlatát” (38.). Ebben a kizökkent időbeliségben a lényeket körülvevő világ működésének, illetve a más lények megismerésének fő forrásaivá legendák, mondák, mítoszok és a fennmaradt – szintén a már kitapinthatatlan időben keletkezett – írott szövegek válnak, ami a világ (re)mitologizációját vonja maga után. A regényt átszövő mitológia – amely elsősorban az északi és antik hagyományból táplálkozik – azonban, bár minden fajnak megvannak a saját történetei, egy közös kulturális maghoz kapcsolódik: „Talán ő volt Zarrostra Phul, a nagyra nőtt vagabund, aki a világ alatt álmodja álmait, hogy aztán mikor egyszer felkel, felzabáljon maga körül mindent. [Zgru] Ghurr’ta mondagyűjteményében olvasott róla. Érdekes, mert állítólag a trolloknak is volt egy ilyen óriása, csak azt Zhootarsh Vhalnak hívták.” (96.) Az északi mitológiához kapcsolja a könyvet az illusztráció is, a borítókép ugyanis Krizbai Gergely egy korábbi munkájának, a Dunajcsik Mátyás fordításában megjelent Trollok alkonya. Három középkori történet Izlandról című, három északi mondát tartalmazó kötetnek a párjaként is tekinthető: a tábortűz körül ülő három alak, a mögöttük elterülő természeti háttér és a tipológia is összeköti a két alkotást.
Dlöf írott szöveghagyománya a cím nélküli, csupán számozott fejezetek elején található, fiktív mottókban válik hozzáférhetővé: „Tégy úgy, mintha gyerekek figyelnének” (Vultz-Pallah feljegyzéseiből); „A vidám történetek is fekete tintával íródnak.” (Tarmek, troll szerzetes); „Csak te tudsz járni – a csizma pihen.” (ork szólás). A fiktív mottók ötletesen gazdagítják Dlöf fikciós világának határait és kulturális rétegzettségét, valamint új, játékosabb formát adnak a Bartók szövegeit általában jellemző intertextualitásnak. Nemcsak az olvasó fejezetek közötti, hanem a szülőföldjüket eddig soha nem el nem hagyó szereplők tájékozódását is (kitalált) könyvek, előzetes olvasmányok segítik: a földalatti sírkamrákról például Bligga Zufh’rul királyi adóellenőr Hetvenkilenc és még harmincnégy érdekesség Dlöf temetkezési szokásairól című munkájából, az elfek viselkedéséről a Nyomd ki a szemét! – Elf illemtan című (az érintettek bosszúját elkerülendő a szerző nevének feltűntetése nélkül megjelent) néprajzi fogalmazványból, a területen élő lényekről pedig Niavh-Phtoll Az állati birodalom című munkájából szerzik meg a szükséges világtudást. Ahogyan a különböző történeti munkák, füveskönyvek, enciklopédiák az utazók túlélést szolgálják, szintén a túlélés eszközévé válik a regény egyetlen valóságreferenciával bíró intertextusa, Seneca Vigasztalások című könyve is, amelyet mestere mint „legnagyobb kincsüket” bízza Laynore-ra a világ pusztulását látva. Az ókori conssolatio egyik legfontosabb példájának kulcsszöveggé emelése mind a Bartók-életmű, mind a regény egészét tekintve érvényes megoldás, ami egyben az ifjúsági szövegek jellemző happy end-igénye felől is izgalmas perspektívát rejt. A történet előrehaladtával ugyanis Dlöf vidékén elhatalmasodik a sötétség: a mindent elnyelő sereg előli menekülésben nincs nyugvópont, a látszólag védelmet adó épületek, kolostorok, paloták mélyén ártó szándék várja az utazókat. A legnagyobb hőstett, amit szereplőink véghez vihetnek, a túlélés. A Seneca-könyv és ezáltal a vigasztalás műfajának kulcsszöveggé emelésével a világ pusztulására adott válasz az ifjúsági regények bevett fordulataival ellentétben nem annak hősies megakadályozása, hanem a veszteségbe való beletörődés, és az újrakezdésben való hit lesz: „Van, akit kétségbeeséssel tölt el, de van, aki erőt merít a vég gondolatából. Seneca azt mondja, hogy a vég mindig kezdet is. És hogy nemcsak a kezdetet kell összekötnünk a véggel, hanem a véget is egy másik, új kezdettel.” (252.) Az újrakezdés ígéretével a regény zárlatában a hősök nemcsak mint túlélők, hanem mint egy új világ, egy új kor alapítói jelennek meg: a viharban született, a világ dallamát halló Laynore, a trollok bölcsességét hordozó Onk és a természet újraélesztésének képességével rendelkező Zgru története is egy mitikus történetté válik.
A regényben többször idézett Seneca-szöveg szerzőjére (feltéve, hogy az olvasó nem különösképp jártas a sztoikusok irodalmában) csak a regény utolsó fejezeteiben megjelenő krónikás magyarázatával derül fény, aki épp Dlöf alkonya című kéziratán dolgozik (itt szintén eszünkbe juthat A Gyűrűk Ura szerkezete). A diegetikus szintek összecsúsztatása nemcsak a cselekményben, hanem az elbeszélői hangban is megtörténik, „szólama” megelőzi a krónikás feltűnését. Az első két fejezetben megszólaló, látszólag kívülálló, tárgyilagos elbeszélői hang ugyanis lassanként karaktert vált, és a narráció extradiegetikus szintről metadiegetikus szintre terelődik. Az új, szintén mindentudó narrátori hangot bölcselkedőbb, kérdezőbb passzusok, valamint a szereplők individuális tapasztalatainak leírása mellett átfogóbb, a világról és annak sorsáról gondolkodó kérdésfelvetések jellemzik. A krónikás mint ember megjelenésével a fikciós térben Dlöf alkonya már nemcsak allegorikusan értelmezhető a dlöf szó tükörpárja, a Föld alkonyaként, tehát pusztulásaként, hanem Laynore, Onk és Zgru útja az emberiség történelme utáni időként aposztrofálódik, amelyben az emberek már bukott fajként jelennek meg (az emberiség valaha volt jelenlétére egyébként több utalás is szerepel a regényben, mint a Zgruval csancsant játszó múmia). Ezzel Bartók újfent visszájára fordítja a fantasyhoz kapcsolódó tipikus olvasásmódot, miszerint azt hajlamosak vagyunk régmúltként, az emberek kora előtti időként olvasni. Ezt nyomatékosítják a szövegbeli Dlöf alkonya idézett kéziratát záró, az implicit olvasót megszólító sorai is: „Mit vártál, kedves olvasó? […] Hát lehetséges, hogy ezek a különös szerzetek, orkok, trollok, goblinok, az összes – egyesek szerint talán nyolcszáznál is több – faj a régi idők romjain bandukol, és közben csak úgy eltelt tízezer év, Dlöf talaja pedig nemcsak a termő humusztól gazdag, hanem testektől is?” (241–242.).
Az utolsó három fejezet, a krónikás találkozása és beszélgetése a három szereplővel, illetve a lezárás azonban – szerencsétlen módon – esztétikailag visszaesés a szöveg egészét tekintve. Bartók regénye, ugyan néhol (jellemzően a Laynore történetét követő fejezetekben, illetve egyes neologizmusok megalkotásában, pl. pipillangó) stilárisan meg-megdöccen, összességében egy letisztult, önmagából szépen kibomló, gazdag és lírai nyelvet működtet, ami leginkább az álomjelenetekben és visszaemlékezésekben teljesedik ki. Az új narrátori hangban működő filozófiai-bölcselkedő beszédmód és a gyerek- és ifjúsági irodalom gyakori mindentudó-tanító elbeszélői hangja ráadásul kifejezetten izgalmas, helyenként már-már ironikusnak érződő viszonyban áll egymással. Ám amikor már azt hinnénk, Bartók első ifjúsági regényével sikeresen kicsúszott az ifjúsági szerzők tipikus hibái alól, a krónikás és a szereplők tábortűz melletti párbeszédében egy gyengén megírt, a szöveg egészéhez képest pedig feltűnően felszínes összegzését adja a regény „tanulságának”, majd egy inkább giccses, mint fennkölt üzenettel zárja a könyvet. Ezekben a fejezetekben érzésem szerint még lett volna potenciál, izgalmas kapuk nyílnak például a regény fikciós világának az antikvitás kultúrájához mint origóhoz fűződő viszonyára is: a krónikás és a még élő másik két ember kiléte, a barlang bejárata fölött a delphoi Apollón-templom bejáratánál is olvasható Gnóthi szeauton felirat megjelenése, amelyet Laynore elf nyelvként detektál, valamint annak értelmezése (az „Ismerd meg önmagad!” fordítást a krónikás „Ismerd meg barátodat!”-ra javítja a felirat hosszú értelemzéstörténeti hagyományára utalva) mind izgalmas kérdések, amelyek végül nem tudnak érdemben kiteljesedni. A regény végére érve kissé olyan érzésem támadt, mintha belefáradt volna a szerző a határok feszegetésébe. Pedig épp a korábbi fejezeteket meghatározó felforgató, sem az ifjúsági irodalom, sem a „felnőtt” irodalom, sem a fantasy szabályrendszerébe be nem tagozódó, a műfajokat saját korlátjaik alól felszabadító és mindezt kimagasló kidolgozottsággal kivitelező attitűd az, ami a regényt kivételessé és fontossá teszi a hazai (ifjúsági) könyvek között.
Bartók Imre: Dlöf alkonya, Kolibri, 2024. krizbo illusztrációival
[1] Benyovszky Krisztián, Szelíd földöntúli rettenet, Dunszt Online, 2020. 08. 15. https://dunszt.sk/2020/08/15/szelid-foldontuli-rettenet/
[2] Lapis József, Új testrablói vannak a nyárnak, IGYIC – Mesecentrum, 2020. 05. 06. https://mesecentrum.hu/mesecentrum-kritikak/uj-testrabloi-vannak-a-nyarnak.html
[3] „Mivel nem lettek testvéreim, és egyébként is zárkózott gyerek voltam, hamar a könyvekhez fordultam. Faltam a kísértethistóriákat, a fiatalabb korosztálynak szóló detektívtörténeteket, a high fantasyt, és egyszer egész nyáron keresztül Gollamként, csúszva-mászva közlekedtem a lakásban, miközben újra és újra lepergett előttem a Nősziromföldétől a Végzet Hegyéig vezető, elképzelhetetlen megpróbáltatásokkal teli út (…) Megértettem tragédiáját, de azzal is tisztában voltam, hogy a büntetése egyben könyörület is volt, ajándék, hiszen halála előtt Gollam még utoljára láthatatlanná válhatott.” (Lovak a folyóban, 22–23.) A zárófejezetben az elbeszélő fia ráadásul A szilmarilokat olvassa („A Gyűrűk urát még nem olvasta, azt mondta, először az előzményekkel szeretne megismerkedni. Hihetetlen, hogy egy ilyen unalmas könyv le tudja kötni.” (393.)).
Hozzászólások