Testamentum
De ki vesz magához
egy marék földet, hogy felnevelje,
és ki hallgatja el, hogy van a föld alatt,
aki csak azt remélte, ott is létezik halál,
ki veszi fel, amit az Isten elejtett,
ki veszi a bátorságot, hogy ő
majd nem ejti el, ki hordja ki másnak a bűnét
és ki szüli meg, ki teszi tisztába,
ki ad neki ruhát, ki eteti és ki itatja meg,
ki fogja kézen a bizonytalanságot,
és ki kíséri hazáig a bűn örököseit,
ki gyógyítja be azokat a sebeket,
amiket a felhőszakadás az égen ejt,
és ki mondja ki, hogy van az ég alatt,
akit a teremtés eleve száműzött,
ki vállalja, ha kell, hogy kövekként
a háta mögé hajítja az egészet, ki marad
akkor is, ha mint tetemek, hevernek
az idők végéig mozdulatlanul,
és ki teszi fel a következő kérdést?
Séma
Szabad akartál lenni, kénytelen,
az éjjelekre hagytad magad,
hogy vakító neonfények között
kóborolj, szoktasd szemed a túlélés
viszonyaihoz, és amikor felnőttként
egy valószínűtlenül tiszta nappalon
összetalálkoztok, magadra se ismerj.
Mit mondhat még neked az élet?
Szavába vágsz, zavartan magázod.
Hunyorogva visszategez.
Vaktában int, nem nyújtotok kezet.
Akár egy rossz álomból, verejtékben
riadva menekülsz vissza oda, ahol
az események, mondatok, mint
villanykapcsolók világítják ki benned
álmatlan gyerekkorod helyiségeit,
és szabadban járva is a jól ismert
szemfényvesztésed falaiba botlasz.
Végül mindig kialszanak a fények
azelőtt, hogy magadra ébrednél.
Szégyentelen
„Mert nincsen közöttük egy is,
aki magát erre méltónak ítéli!”
(F. M. Dosztojevszkij)
Azt hitte, belehal, amikor először
adta fel. Aztán megszokta ezt is.
Kavicsként nyelte egymásra kudarcait,
próbálta örökre eltemetni magába,
eltitkolni, ami soha nem volt igaz.
Míg egészen hideg nem lett, mint a kő,
és többé nem érezte otthon magát,
csak a bűn testmelegében.
De minden megkövült korttyal egyre
súlyosabban húzta mélybe a süllyedés,
hiába kapálózott, erőlködött,
pusztítani volt már csak tagjaiban erő, azt,
ami valaha az emberek világához kötötte.
Pedig ember lehetett akkor is, amikor
már nem lüktetett belőle, csak a szer,
és nem tűnt többnek egy kupac
pulzáló törmeléknél. Bár fogai között ott
csikorogtak a kényszer száraz szemcséi,
annyi nyála akkor is maradt,
hogy mindennap szembe köpje magát.
(Megjelent az Alföld 2023/12-es számában. A lapszám illusztrációi a 20 éves Első Magyar Szamártár gyűjteményi anyagából valók: a borítókép Somolyi Győző Jézus bevonlása Jeruzsálembe és Papp Károly Bálám c. munkái nyomán készült.)
Hozzászólások