Vágta, hasogatta a fát szünet nélkül Szabó. Hajnalban kezdte, s rendszerint csak a sötétedés kergette haza. A falubeliek kihasználták e félnótás bolondériáját, mindenki őt bízta meg a melóval. Ősz derekán halomban állt a tüzelő minden udvarban. Szabó még fizetséget se kért. Kevesen tudták itt, mi áll az ápolatlan fiatalember kényszeres cselekvésének hátterében, Márton pedig e kevesek közé tartozott. Szabó elcsapott diákként költözött ide a közeli egyetemvárosból, és magával hozta onnan rögeszméit. Eredetileg atomfizikusnak készült, de beleragadt a fejébe a gondolat, hátha egyszerű mechanikai behatás is előidézheti a maghasadást. Ahogyan lesújtott a fejszével a tuskókra, újra meg újra várta a sok ezer TNT hatóerejével egyenértékű robbanást. Gombafelhőt álmodott a falu fölé.
Márton persze olyan volt, mint hajdanán Katalin cárnő: naphosszat elnézte volna salétromos falú szobájának ablakából ezt a bizonyos értelemben sziszifuszi munkát. Ha olykor megunta az eszelős siheder monoton mozdulatainak figyelését, nemrégiben elhunyt anyja elektromos kerekesszékébe vágta magát, s ráérősen végiggurult a ház összes helyiségén. Beleszimatolt a falinaptárokkal kitapétázott toalett csöppet sem ibolyaillatú légterébe, szétugrasztotta a lakomára összeverődött egereket a spájzban. A hálószobában Mártont többnyire megrohanták emlékei, holott megfakult fénykép sem őrizte anyja arcvonásait az éjjeliszekrényen. A néhai asszony utolsó perceiről tanúskodott viszont a megannyi ránc halottas ágyának lepedőjén. Márton minden alkalommal maga elé képzelte, ahogy anyja sikítva dobálja magát a kopott huzatú fekvőalkalmatosságon, kitépi jobb karjából az infúziót, és vállon rúgja a körülötte sürgölődő ápolónőt. A temetés után átmeneti időre költözött haza Márton az egyetemvárosból, és mindenkinek azt hazudta, hogy még nem volt érkezése rendet tenni a hálóban az anyja után. Valójában vonakodott kisöpörni az asszony jelenlétének nyomait egykori közös otthonukból. Dermedjen csak meg az a pillanat, mely elszakította imádott szülőjétől.
Márton sokszor felidézte, hogy az Alzheimer-kór először anyja rövid távú memóriáját kezdte ki. A hosszú évtizedekkel ezelőtt történtekre tökéletesen emlékezett. Arra is, hogy süldőlány korában, a front ideérését követően, megerőszakolták a szovjet katonák. Ez a vidéki tanítónő, elkötelezett humanista lévén, nem átallta mentegetni azt a csőcseléket: mondván, aki sok ember halálát okozta, az elkövetett gyilkosságokat gyerekfabrikálással kompenzálja. Márton, akinek anyja sohasem árulta el fogantatásának körülményeit, ezen a ponton elborzadva gondolt arra, hogy édesapját talán Szásának vagy Vlagyimirnak hívják. Egyébként az elhunyt bölcsességére vall az is, hogy Márton minden további nélkül csajozhatott már kiskamaszként. Anyja tudniillik abban reménykedett, ha a fiú idejekorán megtapasztalja, hogy minden szerelem véget ér egyszer, az élet múlandóságát is könnyebben elfogadja. Minden világ mögött egy másik világ van, válaszolta a tanult asszony Mártonnak, amikor még általános iskolásként megkérdezte tőle, mit jelent a metafizika. A kis Márton bolondériája attól fogva az volt, hogy minden tükör mögé benézett, akár a csimpánz, amely hasonmását keresi.
A felnőtt Márton, emlékeitől kábán, most szinte belesüppedt a kerekesszékbe. Majd révületéből egyszer csak hatalmas robbanás zökkentette ki. Első gondolata az volt, hogy Szabó talán mégsem annyira hülye. De nem érezte a lökéshullámot, lángvihar sem tombolt körülötte. Felugrott helyéről, s a hang forrása felé lódult. Amikor megpillantotta az elromlott szelepű kávéfőző darabjait a konyhakövön, s a fekete lé kúszni kezdett lábfeje felé, végtelen csalódás fogta el. Most sem tárul hát fel előtte az a másik világ.
(Megjelent az Alföld 2023/12-es számában. A lapszám illusztrációi a 20 éves Első Magyar Szamártár gyűjteményi anyagából valók: a borítókép Matyus Dóra A Csacsi álma c. munkája.)
Hozzászólások