Prózaversek
Miért is vennék számba más feledést, mint az ezerszer lelakatolt álomminőséget, a keresztülhúzott számításokat és a falrengető hitet? Te persze nem kedvelted sohasem a szemernyi igazságaimat – nevezzük néven: paródiáimat – a remegő Nap fényében, hátrasandítva egyikünkre, másikunkra, hogy követ-e bennünket a nagy menetelésben. Mars tüzén éltünk, igen. Örvény volt a lakásunk, hazugságokkal felütött táplálékot fogyasztottunk – mindegy is. A kezemből etettelek. Odaadtam neked a szememet, fülemet, mindent, ami még el tudott igazítani a vadonban, a neszek és látványok dzsungelében. Nem sírtam – ez is igaz. De felróható-e nekem az életlen fény szabad köde, telepusztult virágoskertje, árkai, gödrei és lüktető magva? Nem hiszem. Mindenesetre: gyere ide, és szabadítsd rám a kétségeidet.
*
Tombol, mondom, tombol az érdekminőség, hátulról előzve a keresztülszúrt agónia perspektíváit, hátulról szólítva meg a kényszeredett, álnok távlatokat, amelyekkel hazugan ringattál azon a bizonyos ágyon. Meddig kell még hallgatnom ezt a gyalázatos vartyogást, feneketlen panaszáradatot, kivel kell lefeküdnöm, hogy végre tisztázzam az áthorgolt esték különbékéjét – így, széttapsolva? Hengerítsd el: nem folytatom. Kövülj meg: ennyi volt. Szemérempárti vagyok, voltam mindig is, örökké, és ezen nem kívánok változtatni még a sár világkorszakában sem – már ha az valóban beköszöntött.
*
Kegyetlen élvezet volt az ég madaraival szövetkezni egyetlen könnycsepp erejéig, miután hanyatt vágódott tudatunkban annak tapasztalata (érzete?), hogy kíméletlen zavarban fog össze ellenünk a bánat és az idomtalan remény. „Benső fény” simított-tapétázott egy gyötrelmet, remegett, reszketett, szerelmes kuszaságot suttogott a fülünkbe – elég. Hányaveti keszkenőbe rejtette, majd átfonta egy érzelmesebb univerzumba, hogy játszva állja ki tizenkét próbáját a Szárnynak és a Karomnak. Őrület – mondtuk – ez, kétség sehol.
*
Reumatikus bántalmaimról kell szót ejtenem. Gyötör az ízületek forradalma. Keresztüllátok a Védák hamisságán az ügyben, hogy kinevetik a szikár, ámde porózus fennhéjazásomat – múlt idő! –, átnyomnak valamilyen szanaszét barkácsolt valóságba, ahol a fények és a nyomukban megképződő látványok cserbenhagyják a kutatójukat, az utazót, aki sétával nem alázná meg magát, ha nem volna andalgásra kényszerítve a bonyolult térformák által. Egyszóval: a fájdalmaim. Nem hiszem, hogy sok szót kéne vesztegetnem erre, mindössze jeleznem kell, meddig futhatok el a saját lábaimon. Egy hátsókertben lelem meg ennek értelmét, egy olyan térdig se érő terméskőkerítéssel körbevett földdarabon, ahol a borostyánnal befutott facsonkokról – tüzetesebb vizsgálódás után – kiderül, hogy sírkövek. Milyen zavaros feliratok ezek? Egyék meg a gyökerek, bontsa le őket a moha, aprítsa a szél, egyebek. Több mondandóm nincs erről.
*
Átfonod a tervezett különbözőségeket, férfiügyek szemérmét, alattomos kívánalmait. Egyébként sem tudok hasznosabban létezni a sikernél, hiszen az korántsem tisztázza az életünk olyasféle bonyodalmait, amelyek ütközhetnének a földrészünk sorsával. Igen, ezt akartam, ezt akarom mondani. Hogyan tovább? Nos, a kérdés legalábbis kínzó, kapcsolatunk – ah! – a Túlival, jegenyék susogásában, a mindig érkező-kluttyogó holtághullámokkal. Tovább, tovább. Kinézve sem feszíthetnénk jobban a húrt. Ezt kinéztem belőled, mindig is. Gyötrelmeink átabotája azonban mégsem olyan bonyolult, mint hinnénk. Mint hittük? Szerelmi párbaj fölszántotta elmével vetjük bele magunkat a dzsungelbe, amely nem labirintus, hiszen nem rendelkezik útvonalakkal. Te és én leroskadunk a mezsgyén. Onnan – befelé? – már nem lesz éjszakánk és nappalunk, csak hajnalunk lesz és alkonyatunk, amelyekben ránk nyitnak és hunynak egy szemet. Alattomos ügyek ezek, igazán.
*
Cserebereágyon ringatózni hogyan képes a „távlatos gondolkodás”,mikor lélegzet és párna áthengerítik egymást egymásba, és tűz lobban a szemhéjak földtani rétegei alatt? Ez a kérdés sokkal bonyolultabb, mint elsőre tűnik. Hiszen az alsó regiszterek úgy módosítják a felső, sőt, az oldalsó keretfogalmakat, mintha visszaöltenénk egy ráismerést annak következményébe, hogy kioltva azt lélegző televénnyé változzon, rejtekutas tervgazdálkodássá és megfontolt előérzetté. Sár, gyökérzet, foghíjláp: ezek az ágy kulcsszavai. Folytassam? Okafogyott ajtólapra ájult matrac legyen a fekhelyünk, ne több.
*
Lehetőség szerint emlékezz meg a gyomorfájásaidról, ahogy préseikbe képzelik az arcodat, hogy áttűnő szövetséggel kereszteljék meg a vallomásaidat. Miért nem fekszel nyugodtan? Meddig tart a vágyad szavatossága? Hogyan készülsz fölkelni az irtóztató délután hívására? Volt egy emléked, hátulról simított meg, a tarkódat, becézte a lesütött szemedet – már szemből –, ujjadat babrálta lehelettel, szegényem. Lehetőség szerint. Mit látsz? Átfonja kishitűségével a fáradtság matató kedvedet, hazugan kérlel, hogy eddig és ne tovább. Már-már „megment”? Ezt felejtsük el. Gondolatainkba se száműzzük. Nézd. Annyival kegyetlenebb volt az idő, pontosabban: az az idő, hogy be sem fejezhetem. Látványaiért roskadtak le százak, úgy igaz, ahogy itt állok. Legyen a szám a szemem, Isten az atyám. Merészebben ugrottam, meredekebben szakasztottam lélegzetet bárki helyénvalónál, és mégis a hétköznapok aprópénze
a jussom. Érthető, kínosan, lehetőség szerint. Szemembe por száll, menedék.
*
Hogyan tovább, te égimeszelő? Hórihorgas és Dongaláb kvaterkáztak egy sort a felejtés meszesgödrében, nem, mészkupolájában, ott, ahol a méhek őrülete keresztülhúzta az új élet várományosainak számítását. Kell egyéb bizonyság? Hetven szűz leste Nabukodonozor álmát, lehunyt pilláját rebbenni, hogy gazdájuk adja meg nekik a szabadulás trónhangjait – micsoda szimfónia! –, és utána sorvadjon el, mint egy féreg a napon. Mondom: hetven. Több erről nem jut eszembe.
*
Kísér a fény, beleúszom a felfejthetetlen izgalmakba, átverekszem magam a szép, nyúlánk keresnivalóba, ostobaság azt hinnem, hogy ennek bármi szeretetre méltó kívánalmával keresztezni tudom a remekbe szabott esendőségemet. Nem futnék most igazabb kifejezések után, pedig a törekvésem hitvány hátrahagyni olyan jeleket, amelyekkel eltévedhetek a mesebeli erdőben. Nos, akkor ugorjunk. Tündérvarázslatok lélegzetei közt, lomblepett árnyékban – hiszen kísér a fény –, kristálykeccsel húrozott mozdulatokkal hogyan is veszhetnénk el? A dús tőzeg lebontja és átalakítja a sorsunkat – amely sosem létezett –, páraként kifújja a sóhajnyi térbe, megformázza ürességből, egy eltemetett világ harmatából és egy leendő beszéd hangjaiból. Mi, mégis mi szakítja meg ezt a pulzálást?
*
Gyomorgörcsfeledés aranykupoláiban lebegtem, amikor azúrhangok bújtak a bőröm alá, csiklandozva, selymesen, és arra kértek, vessem le nyűgeimet, bújjak ki gönceimből, és ugorjak a lehetőségeim csengő patakjába. Patak, igen, nem tó, nem folyam, csörgedező ér, amely a tagadásaimat és a kételyeimet szállítja el: leúsznak rajta, mint a falevélkönnyek. Ideje volna az igenlésnek, gondoltam, és követtem a parancsaikat, szétomlottam, szétperegtem gyöngyökké, belepotyogtam az áramlatba: vigyen! Azóta nem tudok magamról, a kámzsát pedig eszem ágában sincs újra magamra venni.
*
Ó, az idioszinkrázia becsületbeli ügyei sem kergethetik el a szélső igazságokat, felejtéseket: siklórepülésben követni az egyenjogúság mezsgyéjét fölülről, alábukni az agresszív levegő tömegei közt, vakon szemlélni álnok keveredését más illékony fogalmakkal, mint: vesződség, bajtársiasság, vágy és unalom. Reménykedni tudok csak az eszményeidet szemlélve, szigorú pillantással rovom meg őket egyenként, az árnyékukat nem szenvedhetem, nem is tűröm, kitessékelem egy magasabb valóság visszhangjainak őrületében, hogy bármire emlékezzek, csak rád ne. Ha idáig eljutottam – márpedig eljutottam –, akkor nem marad hátra más, mint a hátra: gyűréseket vasalok egy megmaradt, pontosabban az utolsónak megmaradt fogalomra (elfelejtett üledék!), nevetést erőltetek, és átlépek ugyanide.
*
Gyötrött valóság ez kifosztva harcedzett édességárusok által, hiszen kelendőbb se lehetne az aluszékonyság ártalmairól értekezni akkor, amikor reményteli égboltok fenyegetik a nyugalmunkat. Ó, a hasonmások keveredése! Meddig folyjon még a véreső – igen, így fogalmazunk –, és kinél találjunk használható érveket, hogy szárazon megússzuk a viharát? Hogyan pusztuljon el annyi érzelem, vonzalom az életünkben – a tiédben, az enyémben –, hogy láthatóvá váljon az okafogyott remegésünk? Nem tudok tisztábban beszélni ennél, hallhatod, borzalmak sorát baktattuk végig, nem hitted, hogy valaha is a végükre jutunk, mégis kitartottál, o beata solitudo!
*
Nem mernék huzatos képzetekkel, föl nem ismert alagútszindrómámmal hozzáfogni „értékes fölvetéseimhez”, mert tudom, hogy untatnálak – elcsüggednél, lekókadna a fejed, és ebből semelyikünk számára nem teremne haszon. Tudom azt is, hogy megvetsz – finoman, apránként –, mert lám, haszonról, beteljesülésről és társaikról beszélek – de hát mit tehetnék, ha így magamra hagytál, a kétségek és őrült tervek, az elrugaszkodások és becsapódások kráterföldjén? Remegek a pillantásodra. Emlékszel? Mutattam, közelről, az arcodat egy régi-régi rokonnak: hiszen ez te vagy, még ha nem is személyesen – a levegőd, amely az arcodat érintgeti-legyezi, amelyet befújsz-kilélegzel, lepi be ezt az idegent, hogy átvarázsolja őt temagaddá. Engedd meg, hogy elhúzzam kicsit a függönyt. Épp csak annyira, hogy egy csíkban felejtés hullhasson a tagjaidra, végignyalhassa, mint egy nyelv, a körvonaladat, és eltüntessen. Igazán kedvemre való lenne, ha hagynád. De te mohóbb jövőre vágysz, kitörlöd belőle a mesterkedésemet, és elalszol.
(Megjelent az Alföld 2024/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tusrajza.)
Hozzászólások