alapkő
/IIIIII
hányszor kezdted már el, tervezted újra, rajzoltad fel ismét
térképed bizonytalan alakzatai közé lehetséges vonulásod
útvonalát, hány éjjelt adtál az őrjöngésnek őseid sátrában,
mert nem ismerted az utat, és felderítőid nem tértek vissza,
erőforrásod sem volt elég, hogy elindulj, hogy megkezdd a vonulást,
majd utászaid, mérnökeid hány hegyet és dombot hasítottak ketté,
hány völgy felett húztak viaduktot, hány mocsarat csapoltak le,
mert magaddal akartad vinni egész udvarod, mondd, mit pusztított el
vonulásod merőlegese a föld lüktető felszínén, ismered-e még
a vadak vonulását, jársz-e még vadászni vagy úszni a tengerszemek
égtükrébe, ismered-e még a táj rezdüléseit, a szántók, szőlősök,
lugasok, gyümölcsösök szőttesét, a hegyek fonódását,
és mondd, mikor álltál meg utoljára egy vízimalomnál,
hallgatni a sás zsongását, nézni a szitakötőket, ismered-e
még a tájat, vagy nem maradt más, csak a vonulás
kérlelhetetlen egyenese közted és célod között
I/IIIII
utad közben hányszor ítélted el, aki feléd fordult, hány kéz nyúlt
utánad, hány elesett nézett rád, tekintetük üveggyöngyként szikrázott
a kavargó homokban, mondd, láttad-e őket, láttad-e reményük
és fájdalmuk, meghallgattad-e segélykéréseik, vagy inkább élvezted
a pusztítást, hódító, élvezted inkább, hogy a kétségbeesés
mindig pátoszba süllyed, szerettél is utadon, vagy uralkodni születtél,
hányszor köpted le vonulásod alatt ugyanazt a totemoszlopot, piramist,
sztúpát, beavatási maszkot, hányszor láttad a távoli tengerpartot
és tűlevelű sziluettjét a szigetnek, hányszor verted szét az erőműveket,
tudva, hogy a szükség húrjai huzalozzák a városhoz, észrevetted-e,
hogy ismét más irányba tartasz, ez nem a te utad, ez csak egy újabb elsietett
öröm, félsz visszafordulni, félsz továbbmenni, de nem torpanhatsz meg
II/IIII
végig ezt kerested, felragyogást a horizont szablyaélén,
ahol a hőségben remegni kezd vágyképed, és az ostromgépek
az osztatlan ég boltozatát pontozzák, amikor a megérkezést kerested,
ami a most lehet, miért nem tudsz uralkodni önmagad felett,
tábort építeni a város peremén, tervet készíteni visszatalálásodhoz,
miért kúszik fel gerinceden zsibbadt tehetetlenség, csapataid a hőségtől
hallucinálva gyújtják fel a kiürített külvárosokat, víz kell, de olajat öntenek
a szent folyó tükrére, nem veszik számba, kit dicsérnek, hús kell,
a kolonnádok alatt feketébe öltözött siratóének, mészárlás kell, dicsőség,
a történelem bábjátékát akarják újranézni, végig ezt kerested volna,
hogy törvény helyett omlást találj, a béke alapkövénél gyűlöletet,
magad mögött nem tudsz már rendet tartani, elszakadsz csapataidtól,
övék a perem pusztítása, tiéd a közép megőrzése, elvesztetted a jogart,
és most karddal kell uralkodnod, mint annyi hódítónak előtted,
ismered-e még, amiért elindultál, vagy mire a szent kerület
falaihoz érsz, nem marad benned más, mint a birtoklásvágy
III/III
fogadj magadhoz, hányszor fohászkodtál hozzá, de nem szűnt
a távolság, hiperbolák voltatok, egyidejűleg közelítve közös origótokba,
szikla az aranykupola alatt, teremtés alapköve, amorf forma, ahol kifakadt
az első forrás, visszajutni ide nem lehetett, és amikor sikerült mégis,
tudtad, hogy ez a pillanat a térben, ez a hely az időben a metszéspont,
ahol megszűnnek a koordinátarendszerek, mert egyedül ez a találkozás,
ez az érintés lehet viszonyítási alapja mindennek, ami megtörtént
és ami meg fog, ez a végpont, ahol egybe sűrűsödik minden
anyag és minden energia, ahova összehúzódik akarat és vágy,
megérinted a sziklát, és egy pillanatra a tiéd lesz az egész,
de rögtön hasadni kezd, törésvonalainál szétszakítja belső
feszültsége, távolodsz, visszazuhansz magadba, fogadj be újra
IIII/II
és hányszor csorgott már rád a felismerés, mint amikor az égre nézel
és ón folyik szemhéjadra, amíg a megváltásra vársz, ostoba gyermek
egy fekete szikla mélyedésében gubbasztva, hányszor csorgott rád
a keserű szembesülés, hogy ami ő volt, az nem te vagy, ami lenni
szerettél volna, az nem lehetsz, amivé válhatnál, ahhoz el kell lépned
innen, szikla, az ígéretek földje túl van a város peremén, túl a sziluetten,
hány könnycsepp hullik még szét rajtad, Jeruzsálem, hányszor takarja
be narancsos derengésű szmog az olajfák dombját, hány ligetet tarol
le éhezés, hány pasztellszínű alkonyat szikrázik fel, amikor
felgyulladnak a mennyei királyság pillérei, mert mire a közepére
értél, a sziklát már szétverték, nyersanyagait kinyerték belőle,
látványát lerabolta tekintetük, olyan sokáig szorongsz-e majd,
hogy nem tudsz már tovább indulni, és nem leszel képes felállni
a roncsolt lehetőség mellől, mígnem elkorhadnak a kupola
hajlított bordái, és rád zuhan az ezerarcú templom
IIIII/I
tudod, hogy ezek nem azok az évezredekkel ezelőtt rakott kövek,
amiket kerestél, nem az a liget, ahol utolérhette az ember gyermekét
az egyszeri megváltás, nem az a körzet, ami szent lehetne, nem az
a ritmus, ami kellene, az érintésed mögött nem az a relief,
ami elmeséli a megértést, csak néhány roncsolt arcú elefánt, tudod,
hogy ez itt nem az eszmélés tere, ezek itt már haszonleső bazárok,
profán utcahálózatok, görbék, halmazosak, a külvárosban nincsen
enyészpontja a haladásnak, tudod, hogy a kalmárok üvöltözése
nem hívás, csak áruba bocsátkozás, amikor elfogadod, hogy tested
csak sodródni tud a szándékok között, összezsugorodik a világ, beszűkül,
lüktet, kavarog, valamit hátrahagytál, így szabdaltabb lett minden,
tudod, engeded magadnak, hőtől szálló lampionöröm, de hajnalt
tapaszt az égre a felismerés, hogy kinn vagy már, a fény felé nyúlsz,
követed a Napot, mintha megérinthetnéd az első levendulaföldeken
IIIIII/
tenyeredbe simul a referenciák nélküli tér függeszkedő gömbje.
utánad ragyognak Jeruzsálem tornyai. a város térből emlékké
fogyatkozik, nem az volt, amiért küzdöttél. a kimondással
érvénytelenné lesz beavatástana. tűnjön el a dombok mögött.
nem olyan kopár ez a vidék, találsz majd kutakat, cédrusokat,
egy oázist, nem kívánod, amit akartál, nem oldoz fel,
amit kerestél. némaságod az oroszlánokat kővé faragja,
és te sóval szórod fel a múlt talaját, amire szükséged van,
véletlenül fogod megtalálni. egyszerűbben, mint a hegygerinceket.
(Megjelent az Alföld 2024/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tusrajza.)
Hozzászólások