A vezetőségi irodán hallani sem akartak béremelésről. Theo idegesen kopogott a hosszú mutatóujjával az asztalon. Ők nem tehetnek arról, hogy ilyen kínos ügybe csöppentünk. A fizetetlen szabadnap még hagyján, ám pénzt ne követeljünk tőlük. Különben is, ezt már nem tudják úgy eltussolni, mint a kisebb balhékat. Ennek híre fog menni. Hacsak… Akkilesre nézett, majd elmosolyodott. Nyugodtan kürtöljük szét az egészet, biztatott minket váratlanul Theo.
Mi fogunk nektek fizetni, ha találtok olyat, aki el is hiszi a sok ökörséget, amit összehordtatok itt nekünk – vette át a szót Akkiles.
Azzal vágtunk vissza, hogy ennyire azért ne bízzák el magukat, a magánnyomozó Pozsár Illésnek már egészen biztos elhiszik minden szavát. Theo rám szegezte hatalmas szemét, és úgy kérdezett.
A magánnyomozó megszegi a titoktartásra kötelező szerződését?
Erna erre mérgében dadogni kezdett, Adriana nagy nehezen tudta csak lenyugtatni.
És mivel kábítják majd a helyszínelő maláj rendőröket? – kérdeztem cinikusan.
A rendőrök nem újságírók, semmit sem fognak elkotyogni abból, amit a hajón találtak – dörmögte öblös hangján Theo.
Nemzetközi vizeken történt a bűncselekmény, egyik államot sem érdekli különösebben a dolog – támasztotta alá Akkiles. – Meg aztán ki tudja, hol van bejegyezve a multinacionális hajóstársaság, kit keressenek a szenzációéhes újságírók.
Arról nem beszélve, hogy akár évekig is eltarthat az események rekonstrukciója, hiszen a gyilkos pár nem most kezdte űzni az ipart – fűzte hozzá Theo.
Ha van időtök, írjatok róla regényt, terapikus lesz – pofátlankodott Akkiles.
Be kellett látnunk, hogy ezt a játszmát elveszítettük. Theo és Akkiles meg is érezte a diadalt, már a szabadnapot is el akarták venni tőlünk, amit Erna állapotára hivatkozva sikerült kiharcolni.
Eggyel több ok arra, hogy minél előbb elpucoljunk erről az átkozott hajóról – zsörtölődött Nóri a folyosón.
Pocok nem szólt semmit. Aksa pedig elbúcsúzott tőlem, rohannia kell az ebédes kiszolgáláshoz.
Ebéd után Aksával a kabinszobámban találkoztunk. Be akartam őt mutatni
a szüleimnek Skype-on.
Anyám válaszolt a hívásomra.
Mi újság fiam?
Bemutatom a barátnőmet, feleségül veszem.
Ide ne gyertek – mondta anyám ijedten. Nem értettem, most mi a baj, tán látni sem akar többé?
Jól van, nem is gondoltam arra, hogy visszamenjek.
Én piacozom, apád meg be akar lépni a pártba.
Jól van, anyu, figyelj, itt van Aksa, a barátnőm, akit a hajón ismertem meg – vágtam közbe, és átöleltem a nőmet. Anyám tágra nyílt szemekkel nézett rá.
Ért magyarul? – kérdezte gyanakvóan.
Nem, angolul beszélgetünk.
De pár szó már érteni – tette hozzá mosolyogva Aksa.
Üdvözlöm. Ildikó vagyok – mondta távolságtartóan anyám.
Aksa meghajolt.
Fiam, apád ennek nem fog örülni. Várj még a házassággal.
Anya!
Nincs is pénzünk lagzira. Ne siessetek ennyire. Alig egy éve ismeritek egymást. Hadd rakjam ki a jóskártyákat nektek.
Győzködni akartam, ne aggódjon, de nem jutottam szóhoz, el is ment a kedvem. Nekem mindig küzdenem kellett a szüleimmel, soha semmit nem fogadtak el csak azért, mert nekem úgy volt a jó, sohasem bíztak bennem. Most az egyik legfontosabb döntésemet akartam közölni velük, erre ismét a gyerekszobában érzem magam. Képtelenek belátni, hogy már nem vagyok a taknyos kölykük. Százszor és százszor lejátszottuk már ezt a meccset. Mintha az otthoni háború valami láthatatlan aszpikba dermesztette volna a családi viszonyainkat. Aksa pontosan érzékelte, mi a bajom. Olyan messzire távolodtunk a szüleinktől, hogy egyikünk sem kívánkozott hozzájuk vissza.
Figyelj, anya, küldök havonta haza pénzt, kiegészíti a nyugdíjatokat – mondtam neki rezignáltan.
Anyám határozottan visszautasította az ajánlatot.
Ne makacskodjál ennyire – morogtam.
Szégyen lenne, ha megtudnák itt az emberek, hogy öregkorunkra az egyszem gyerekünk tart el.
Kit érdekelnek a szomszédok?
Mesélj inkább a hajóról. Még mindig zenész vagy?
Igen, még zenélek.
Nem akartam elárulni, hogy mibe keveredtem, máskülönben bepánikolt volna. Összenéztünk Aksával, önkéntelenül is elnevettük magunkat.
Én nem emlékszem, mikor nevettem utoljára – mondta anyám keserűen.
Apámra tereltem a szót.
Üdvözlöm apámat. Mondd neki, hogy a fia nősülni fog.
Isten ments! Azt fogja hinni, valami cigánylánnyal feküdtél össze. Különben is, mire elfogadná a házasságotokat, addigra ti szét fogtok menni. Túl nagy a különbség köztetek, India egy másik földrészen van.
Előbb fog összeomlani a párt, amibe apám belép, mint a mi házasságunk – válaszoltam hevesen, majd jeleztem, hogy mennünk kell, készülődünk a vacsorához.
Kikapcsoltam a tabletemet. Nyugtattam Aksát, bármit is mondanak a szüleim, nem tudnak minket szétválasztani. Aksa bólogatott, de látszott, valami nyomasztja.
I must to tell you something – kezdett bele.
I’m all ears.
Bejelentette az anyjának, hogy összeházasodunk, erre megfenyegette, hogy ha hazajön, ő fogja az első követ ráhajítani, utána azok a rokonok, egykori barátok, akik hozzá hasonlóan az „igazi” iszlám hívei. Aksa azzal vágott vissza, hogy a vádjaihoz négy férfi szemtanúra is szükség van. Anyja epésen megjegyezte, az imámja undorodva hallgatta végig a panaszait, akárcsak a kádi, a legidősebb, tekintélyes bíró. Miután bizonyítást nyert a „zina”, vagyis a paráznaság, a Koránban meghatározott „hadd” szerint hajtanák végre a büntetést. A pletykák szerint az imám és a kádi együtt üzletelnek, drogcsempészek, jegyezte meg Aksa, egy hadsereg tudná csak őket megingatni, a négy férfi szemtanút pedig bármikor lefizethetik.
Nem élhetek többé Indiában – mondta a tenyeremet szorongatva Aksa. Mindezt bombayi barátnőjének, Divyjának is elsírta. Ő azonban arra biztatta, mindenképp térjen haza, ne hajtsa meg a fejét, a nőknek harcolniuk kell a jogaikért. – Én azonban nem akarok harcolni a női jogokért – fordult felém Aksa. – Divya pedig azt javasolta, menjünk az anyám lakhelyétől jó messzire, például Pondicherrybe, ahol sok az európai, ahol franciák és portugálok élnek az indiaiakkal, gyakoriak a kevert házasságok, föl sem tűnne, hogy együtt vagyunk. Te zenészként is dolgozhatnál, sőt, tovább is tanulhatnál, kiválóak az ottani egyetemek.
Úgy hangzott, mint valami utópisztikus maszlag, elhúztam a számat. Franciák? Nem hinném, hogy engem befogadnának, egy magyart, aki ráadásul valamikor még kisebbségi is volt. Sem franciául, sem tamil nyelven nem beszélek. Portugálokkal pedig csupán a hajón találkoztam, szimpatikus nép, de hát egy szavukat sem értem. Dél-India? Föl sem fogom.
Aksa fölvetette, hogy van egy óceánparti kis város, Auroville, a francia spirituális vezetőnő, Mira Alfassa, „Anya” alapította. Aki ott él, franciák, portugálok, németek, zsidók, szlávok és mások, az „egyetemes város polgárai”. Jelszavuk: „Az ember átmeneti, kísérleti lény”. Ez a városka senkinek sem a tulajdona, természetbarát, önfenntartó kommuna, magyarok is lakják.
A délszláv háború után Horvátország és Szerbia között maradt egy keskeny földsáv, amelyet nem tudtak egymás között felosztani. Egy cseh politikus kikiáltotta Liberlandnak, az „élni és élni hagyni” égisze alatt bárki lehetett az állampolgára. A horvát rendőrség letartóztatta az idealista bohócot, a szerb rendőrség is megakadályozta az újdonsült liberlandiaknak a „területükre” belépést Szerbiából. Franciaországban pedig katonasággal számoltak fel egy anarchista kommunát, miután az állam beruházásokra akarja használni az általuk belakott földterületet. Auroville-re is ez vár előbb-utóbb, dünnyögtem. Aksa ellenkezett, az indiai kormány elismeri a várost. Akár lyukat is beszélhetett volna a hasamba, nekem hippi humbuknak tűnt az egész. Aksa viszont úgy érezte, ott kigyógyulhatna a betegségéből.
Akár a közeli Pondicherryben is találhatnék munkát, mindössze tizenkét kilométerre fekszik tőle. Divyának vannak ott barátai, segítenek majd beilleszkedni.
Hát, nem tudom, szkeptikus vagyok az ilyenekkel – mormoltam Aksának. – Nekem ez lila ezotéria, meg aztán mit keresne Auroville-ben az, aki semmi ilyesmiben nem hisz? Persze, ha úgy akarom, költözzünk együtt egy európai városba, sóhajtotta Aksa.
Na, erről az utóbbiról végképp hallani sem akartam, főleg Magyarországra nem kívánkoztam vissza. Aksa kíváncsi volt Európára, a magyar nyelv elbűvölte a maga különleges ízeivel, hangzásával, én viszont a visszatérés gondolatától is rosszul lettem.
(Megjelent az Alföld 2024/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tusrajza.)
Hozzászólások