Lobogás
Ropog a kukorica levele az őszvégi nyárban.
Ülök a stégen, nézem a túlparti diófák lobogását,
és hirtelen belém hasít a felismerés,
hogy már nem beszélem az anyanyelvemet –
mint amikor nagy kortyokban nyeljük
félre a vizet, és valahol a szegycsont fölött
a tüdőbe tör a fájdalom.
A csónakra gondolok, amit nem fogok megvenni,
hogy átjussak a túlsó partra. Drága a dió,
kellene karácsonyra. Megtart a stég, mind a tizenegy
lába két méter mélyre hatol az iszapban –
a nyelvemre gondolok, ami fönnakadt a határzóna
pengedrótján.
Szír fiúk bőrét, kaszabolt nyelvemet halaknak
dobtam. Itt szöknek át a határon, a kertek
alatt, a nádasban, itt kapálóznak a holtág vizében,
szemben a stéggel, itt nyomja le a nádat
a határvadász-helikopter, itt buknak alá az iszapba,
törpeharcsát túrnak nekem a fiúk
a kitépett nyelv helyett.
Feszül a mellhártya, férgesedik a dió.
Lehántja a pengedrót a gyerekkor szavait,
a kisszobák homályát, lerántja a kinőtt ruhákat –
számban, fiúk, törpeharcsa verdes,
vergődik a tüske, fényesre karcolja a szájpadlást,
csupálja, kaszabolja, nyúzza a nyelvet a pengedrót,
ahogy a törpeharcsát a horgász
füstölés után.
Nem nézünk vissza a drót mögül, fiúk.
Iszapos testünk, karcos bőrünk piheg a stégen.
Az árteret figyeljük. Egy pillanatra,
mi, akik átjutottunk, egy pillanatra mégis.
Mint amikor kisállat ugrik a kerekek közé,
és a tükörben visszanéz a sofőr, hogy olajfolt, zacskó,
vagy mi lehet az ott, a betonon.
A kertész körömágya
Dönteni kell, ki marad meg és ki nem,
ki kerül balra, ki jobbra. Rágom a körmöm,
megtépik a száraz bőrt a körömágy
halvány félholdja mellett, megtépik a húst a metszőfogak.
Folyó hordaléka, megnyílnak a rózsaszín rétegek,
a vér nem ered, a nyirok sem ered meg,
lüktet, mint ágvégen a gyanta.
Ágról ágra ugrik a tekintet, kényszerít a forma,
nem hagyja, hogy újra körbejárd a törzset.
Ülj ki a teraszra, fiam, ma levágom a hajad,
ne félj, tudom, fáj a cikcakkolló,
megtép, nem félek, tudod, úgyis elrontom a végét.
Nézd, a vékony, szőke szálakat a talpunkkal
lesöpörjük a deszkáról. Száz méter, fölkapja a szél,
az eső belemossa a holtágba. Nem a rügyek,
a termődárdák, nem a beteg ág,
az diktálja a tempót, a forma fajtiszta logikája.
Dönteni kell, mi marad meg és mi ég el az őszi avarral.
Nem az a kertész, aki megszánja a gyenge fákat.
Tollszag
Arra ébredtem, hogy meg fogok halni –
fölültem az ágyban, tollszaga volt az átizzadt pólómnak.
Gyerekkoromban forró vízbe mártottuk a csirkéket,
ökrődve téptem az átázott tollat,
két ujjal téptem, fölszakadt sokszor a bőre,
a sült almának is tollszaga van,
kiszámoltam, eddig nyolcvanmilliárd ember élt a földön,
a nyolcvanmilliárdból én vagyok az egyetlen,
aki tollszagúnak érzi a sültalmát.
Letéptem a pólót, a zöldet, már nem emlékszem,
milyen felirat volt rajta,
aztán a szokásos körök, kirohantam a nappaliba,
a faltól falig néhányszor, vizet ittam,
mindig marad egy korty a pohár alján,
lobogó vízben elfehéredik a csirke szeme,
megfordítottam az összezuhant párnát,
visszafeküdtem, és csak akkor nyugodtam meg,
hogy arra gondoltam, van egy pillanat,
miután a fej alámerül a forró vízben,
jó, hogy van egy pillanat, amikor opálfehérre vált
a szem jelzőlámpája.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások