Az osztriga
Bonyolult szerkezet, a tenger mélyidejét méri, az osztriga, mely most elbizakodott szemlélődésünk tárgya, alig nagyobb, mint egy zsebóra, amit az ember, hordjon láncon vagy anélkül, a mellény órazsebébe csúsztat. De létezik-e a víznek zsebe, kérdezhetnénk. Tán egyedül az létezik: üvegzseb, melyben transzparensen zajlanak a természet cserefolyamatai, és hasonlóképp a hullámtajtéknak is lehet hajtókája ezen a tengerészkék öltönyön, hogy az osztriga, akár egy állhatatosságért kapott kitüntetés, megcsillanjon rajta, amíg hosszúnyelű gereblyékkel ki nem halásszák, és le nem fejtik a kövekre tapadt kagylótelepeket.
Az osztriga tehát összetettebb egy óránál, sokáig mégis olyan egyszerűnek gondolták, mint egy élettelen követ, hiszen ránézésre mozdulatlan, kívül rücskös, belül mégis puha, egy ősi világ hírnöke. És élvezni is ugyanilyen egyszerű kulinárisan, mikor tartalmát a friss tengervízzel együtt egy csapásra kihörpintjük a teknőből, és a sikamlós, mégis ízletes falat végiggördül a szájpadláson. Mintha a gyönyör forrása maga az idő lenne, melyet kiszürcsölünk az óraszerkezetből. De az elfogyasztás élvezetéhez a tudományos felfedezés és az irodalmi leírás öröme is éppúgy társul, akárcsak a fiatal Darwin esetében, akit tanárai vittek először a tengerre osztrigát gyűjteni apály idején.
Mikor tehát megízleljük, mintha egy apró gépet forgatnánk a szánkban, mely szerkezet, legyen mégoly egyszerű is, már a tudat csíráját hordozza magában. E testben kialakult parányi tudat nélkül ma nem tudnánk ízét sem érezni, sem elidőzni különös formáin, míg több millió idegszálunk jeleket közvetít az agyba. És a kagyló testét ugyanígy idegvégződések hálózata borítja, melyekkel folyton a külvilágot fürkészi, nem leselkedik-e rá veszély, becsukja-e például a folyami gyöngykagyló tojásdad vagy vesealakú teknőjét, melyen a búbrész rendszerint erősen lepusztult, a zárpárkányzaton pedig főfogak találhatók, így olyan, akár egy emberi száj a benne elhelyezkedő izmos nyelvvel, mely épp a kagyló tartalmát igyekszik bekebelezni, és ösztönösen bezárul a kellemetlen ízű vagy mérgező falatok előtt.
Mi az, amit kizárunk, s mibe helyezünk bizalmat? A tengeri és édesvízi puhatestűek nem minden fajtája produkál gyöngyöt, csak azok, amelyekben gyöngyházbélés található, noha ezeket általában nem lehet megenni, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, egy kis betolakodó, például egy tengeri élősködő, utat talál a kagyló belsejébe, és ott megtelepszik. Ha pedig nem tud megszabadulni tőle, az állat nyugtató váladékot termel, amely csillapítja a hívatlan vendég által okozott irritációt, így választja ki a gyöngyfényt, akárcsak a szöveg, amely a fájdalmat vonja be gyöngyházfényű mázzal, hogy aztán a sérülés emléke igazgyönggyé kövüljön. Mintha a vers vakbélgyulladás lenne, amely nem fertőződik el, hanem kincseket rejt, szerves eredetű drágakövet, melyet egy élet tapasztalata csiszolt tökéletesre.
A festőkagyló (Unio pictorum) nevét felhasználásáról kapta: évszázadokkal ezelőtt állítólag kagylóteknőben keverték ki a festéket. Először arra gondolhatnánk, hogy a keskeny, nyelv alakú teknő, vagy épp a nyálkás, puha köpeny biztos valamilyen pigmentanyagot választ ki, amit ruha vagy más textilféle színezésére használtak, mint egykor a hagymát batikolásra, vagy az indigót kékfestésre, de előfordulhatna az is, hogy a teknő egyre sötétedő zöldessárga, barna és fekete színárnyalatai miatt nevezték őket így, melyek úgy húzódnak végig félköríves sávokban a héjon, mint egy palettán vagy egy festéküzlet legyezőalakú színmintáin.
Emlékeim közt szerepel egy, a nagyszüleim tótkomlósi házában tartott kagylóvacsora, melyhez nekünk, gyerekeknek kellett kihalászni a kagylókat a Száraz-érből, de lehet, hogy mindezt csak elképzeltem, és nem is éltek az érben kagylók, fantáziámban azonban, miután nagyanyám lobogó vízben megfőzte őket, a konyhában émelyítő kagyló- és iszapszag terjengett, és mi vajjal, fokhagymával, friss kenyérrel ettük őket.
Valamint arra is emlékszem, ez azonban már egészen biztos, hogy megtörtént, hogy a rózsaágyás és a szőlőtőkék közt húzódó, lebetonozott bejárón kék színű, kagyló alakú műanyag-homokozó terpeszkedett, melyet a forróbb nyári napokon a legtöbb család, így a miénk is, „kacsaúsztató” gyerekmedencének használt. Unokatestvéreim körében a legnagyobb izgalmat a különös teknőjelleg okozta. A gyerekek, miután bemásztak, majd elhelyezkedtek a műanyag kagyló belsejében, magukra húzták a teknő fedelét, bent, az átszűrődő napfény kékes derengésében, a külvilág tompa morajlásától és a medence falán tükröződő víz villanásaitól övezve úgy érezhették magukat, mint egy kagyló puha, sikamlós testtájai: zsigerzacskó, láb, háromkamrás szív.
Az osztriga története a városoké is. Mikor megízleljük, a kikötők, a folyópart ízét érezzük a szánkban, és máris tudjuk, honnan származik, legyen az a New York-i Hudson folyó, vagy az apám szülővárosát átszelő Száraz-ér, a Maros egyik mellékága. A város pedig felülnézetből olyan, akár egy kíváncsiságunknak megnyíló kagyló, és fordítva, az osztriga keresztmetszete: térkép. Követhető rajta egy terület pusztulása, vagy épp kapzsiságának köszönhető féktelen gyarapodása, ahogy évszázadok kitartó munkájával kizsigerelnek egy tölcsértorkolatot.
Beszédzsugorítás
A módszer, amihez folyamodom: a fejzsugorítás.
Ha ellenfelem a beszédtéma, melyet már előre
kiszemeltem, akkor a fejét most is épp főzéssel
és melegítéssel gondosan kicsinyítem.
Persze ezúttal a fej és a főzés is szimbolikus,
nem úgy, mint a perui jivaro indiánoknál, hiszen
a szertartás végén a kész szöveget én velük ellentétben
csak igen bajosan akaszthatnám a nyakamba harci dísznek.
Ha ez nem így volna, akkor beszédtémámnak,
miután csata közben a testétől elválasztottam a fejét,
óvatosan le kéne fejtenem az arcát, majd a füleket,
végül a teljes skalpot úgy, hogy az egész egyben
maradjon, a koponyát pedig a fej hátulsó felén
ejtett vágáson keresztül eltávolítani. Így a leválasztott
bőrt megfordítva a téma akár farkasszemet is nézhetne
saját magával, pedig azt mondják, az arcunk az,
amit mindenki lát, ám mi magunkon szinte sohasem.
Az angol shrink szó, melyet némileg rosszmájúan
a pszichológiai ellátásban dolgozókra használnak,
szintén a rituális fejzsugorításból ered, noha nekik
éppen a fejük, azaz elméjük folytonos tágításán
kell fáradozniuk, ha hatékonyan akarják elvégezni
munkájukat. Ám a nyelv, mint látjuk, könyörtelenül sűrít,
és így a tudás, valamint a raktározásáért és feldolgozásáért
felelős agyi területek megnevezése helyett egyszerűen
a fej képét használja, ezt a lekerekített szinekdochét.
Így a fejtágítás mint szókép szintén sűrítés, vagyis zsugorítás
eredménye. Mintha pálmacsipeszekkel tűzném össze
a szemhéjakat és a szájat, majd az egész bőrt lobogó vízbe
dobnám, hadd főjön. Mire tehát mondandóm végére érek,
a téma az eredeti méretének körülbelül kétharmada,
és mint azt Önök is láthatják, gumis állagú. Itt az ideje,
hogy forró kövekkel tömjem ki, és bekenjem hamuval,
hogy végül tűz fölött teljesen kiszáríthassam. Így talán
ereje valóban belém száll, és megakadályozhatom,
hogy lelke visszatérjen bosszút állni gyilkosán.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások