Isznak a holtak
Csak az alvás, ami tárlatokkal vár.
Előtte lassú biciklizés a temető mellett.
Kihozzák mögöttem az összegyűrt lepedőket,
és mind lobog mélybarnán-véresen a hűlő éjben.
Törött kancsók, szilánkos, utolsó kortyok.
Tiéd ez a kulcs, biztosan elveszítetted.
Mennyi esőt isznak a holtak,
és mennyi torony dől
ugyanabba a lépésnyomba.
Harangkehely süpped sáros némaságba.
Gyerekkori orvosaink hideg fémspatulái,
hogy még nagyobbra tátsd a szád.
Egy birodalom éhezik benned,
innen apró, onnan óriási.
De a mélyben lakik egy évszaktalan beteg.
Abban szenvedsz, amit múltnak hívsz,
és felrázza a játékbabák merev testét.
Majd felharsan az induló, a maradás örök dala.
Kékből fehér
Van, hogy felkelsz, és egyedül vagy a lakásban.
A beltér ablakszemeivel figyel, merre mész.
Fagyott tüdejét, a hűtőt nyitod. Ritka lélegzet.
Érések és romlások, repedések és fonnyadások.
Folyékony tükrök terülnek el. Kint esett.
Otthon vagy egymagad, nem ér le hozzád zuhanás.
Mennyi mindent el lehetne még rejteni.
A mélyhűtőben idáig úszott halak kőkopoltyúi.
Minden kékből fehér lesz a végén.
Ki fogunk költözni a saját életünkből,
és nem lehet majd visszajönni egy kenőcsért.
Ott, abban a fiókban, tudod. De én már nem fogom tudni.
Álmaimban megint elkószáltam.
Gáton lépkedtem a tengerig. Szakadt orrvitorlák.
Vonta felém az eltévedt szél, sértődött zivatar.
Ma még nem akarom elhagyni a házat.
Nem emlékszem az ürességre, talán nem is volt soha.
Hűlt fekhely, kiszáradt kád, néma lemezjátszó.
Pedig a dallamok mindvégig velünk voltak.
Becsaltak üres melléképületekbe,
és ott énekeltünk együtt, míg ránk nem szóltak.
Van valahol egy kirabolt nyár,
egy darazsak őrizte forró fémszerkezet,
létezik valahol egy ugyanilyen utca.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
Hozzászólások