Repülésre bírni már nem lehet
A hegy bőréből kiállnak a fenyők, egymásra
simulnak a lombok, akár a tollak, fosztja a szél
az erdőt, tépi a szárakat, kibuggyan a patak.
A szárnyak között utca fut, égnek mered házaink
frissen meszelt csigolyasora, templomunk teteje csőr,
megnyílik és bemászunk rajta.
Tagjainkon csillog a nap, az orgonarecék alatt
zizegünk neked, feléd igyekezve kapaszkodunk
a nyelvbe, és kongatjuk, amíg erőnk engedi.
Add meg nekünk ma a pusztulást,
mert eltemetni parányiak és gyávák vagyunk,
haldokló madár a táj, amelyen lakunk.
Tizenkét tanú
Könyörülj rajtunk, mosd el tévedéseink. Mert olthatatlan tűz
ég kapuidban, porrá lesznek az erdők. Felnyerítenek a táltosok,
amikor húsukba vág az izzó fémnyereg. Lángoló szőrrel
rohannak tovább. Vétkeinkből született tűzlovak, a gondolkodás
szigorú ritmusa szerint földhöz verik kemény patájukat. Körben
vágtatnak, tizenkét fehér, éltetik a tüzet. Az égett bőr után
óriás koponyák. Csontok ágáról húslevelek hullanak. Felragyog
a kormos hegyvidék, nyergeket hűt az eső, vaskantárokat.
A mozgás maradéka
1.
Adj tiszta vizet madaraidnak. Halottaidról szedj virágot,
csipkedd le a szárak tüskéit. Törd le a kiálló csontokat,
ne szúrja őket a túlvilágon. Ujjaidról nyald le a vért,
sebeidből mosd ki a sarat. Vigyázz, fekete ágak
nehezednek az égre, és varjak akarják szemedet kivájni.
Eljönnek érted, mert vágyják a húsodat.
2.
Tenyeredbe gyűlnek a vadak. Tőled várnak erdőt, tüzet
akarnak, és enni akarnak, és testeket akarnak. Nézd, széttépik
bárányaidat. Szálanként felejted el, melyik ázott szőr a tied.
Melyik vér folyik belőled. Szárnyaid már sárgák a naptól,
körmeid alatt összegyűlt sár. Töröld meg magad,
tűzz fenyőágakat őszülő hajadba.
3.
Neked száradnak a fényes szálak, benned zizegnek
a könnyű magok, sajátjaid. Lobogjon az égig érő fonat,
akadjanak bele madarak. A szarvasok, a húsos fák. Melyik ághoz
melyik gyökér vezet. Emelkednek és süllyednek az egymásba
csavarodott tagok. Kié a csőr, ami gerincedet veri.
Mert az odvas bőr tied. A forróság, a mozgás maradéka.
Beszéd
Az elfolyó testet, a hosszú szőrszálakat, a szúrós hínárokat nézem,
és százezer kőmellét a víz fényes mellkasának, mind idomtalan.
Eldönthetetlen, hol van a szív, ha van, és hol az agy, honnan
indulnak, hová cikáznak gondolatok, halak. Nőnek, fogynak,
néha együtt öregednek, néha megeszik egymást idő előtt.
A kicsik gyenge gerincűek, jelentéktelen nevek, dátumok, helyek.
A nagyok összetett történetek, szálkás szerelmek, fényes veszekedések,
fenékig leúszó tragédiák. Íme, a víz, és benne az örökké mozgó,
húsos emlékezet, százezer gerinc, és mind az enyém. Aki tényleg
beszélni akar, az tágas csónakkal induljon el felém. És a megértés
hálóján akadjanak fenn a nyálkás, ficánkoló szavak, az én szavaim.
(Megjelent az Alföld 2024/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
Hozzászólások