Stefano Landi
Merre jársz, sötét hajú?
Távolodik az ég.
Ami volt: marék hamu,
s mit itt hagyunk: elég.
Szürke fényt okád a nap,
szürke az összes éj –
lettél, hát legyél magad,
csak ember ne legyél.
Ha élsz: anyád s apád van,
és összeforrtak ők,
vonulnak benned párban
a csalfa szeretők.
Vonulnak, tűz a testük,
csupán lángnyelv lehetsz,
lobbanni, égni bennük,
képzelni, hogy szeretsz.
Sosemvolt álmuk: álmod.
Ha mozdulnál: az ők.
Így ég ki szép magányod
a végső tűz előtt.
Álmodhatsz új tavaszt majd,
s rá perzselő nyarat,
körbefordulsz magadban,
cellájában a rab.
Száz életet is élhetsz,
száz álmod is lehet –
de más tüzében égett,
s hiányzik az az egy.
Umberto Saba
Elszürkült, dérütötte parton
arcom a dermedt fénybe tartom,
nyugatra nézek, Velence felé,
tiszta időben, tél derekán,
gyűrűzne, s úgy sziszegne le rám
a szél. S mint holt hasábfa, elég
bennem a múlt, s kóbor melegét
a vér tereli, pásztorkutyaként,
míg Triesztre rádermed az este,
s mint kagylóhéjak belseje, ragyog
száz gyöngyházfényű csillag, s ablakok
nyílnak, mennyi száj!, levegőt keresve.
Itt kellett partot érni, ezen
a nyüzsgő és fegyelmezett,
tenger ostromolta sávon,
egyként fogadni tavaszt, telet,
és tudni: mind emlékezet –
nyíló ablak, élet, álom.
Shakespeare
E.-nek
Napod el ne feledd, ha az éjszaka jön,
emlékezz, áldás volt időnk felett, s fogadd,
árnyékodnak a földön majd beöltözöm,
nem múlt el fényünk, ha végül kihunyt a nap.
És hallod a hangomat is, át a ködön,
és látni fogsz, amíg csak látod magadat,
áttetsző leszek, mint oltár fölött a csönd –
fenyők lombját a szél, kifésülöm hajad.
És nem múlik el, ami van – élek és élsz,
s a káprázat mögött találkozunk megint,
s bennünk, akár a lép ölén a sűrű méz,
ragyognak aranyból szőtt, földi éveink,
tavaszba mártott, izzó, romlatlan anyag –
s nem is lehettem volna ennél boldogabb.
(Megjelent az Alföld 2024/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Éles Bulcsú grafikája.)
Hozzászólások