Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Most tél van és csend
77187
post-template-default,single,single-post,postid-77187,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Most tél van és csend

Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep

Nyerges Gábor Ádám legújabb kötete különleges helyet foglal el a költő eddig meg­jelent könyvei között. Ahogy arra több kritika is rámutatott, mintha váltás történt volna a korábbi versnyelvhez képest: „mintha klasszicizálódott volna Nyerges nyel­ve […], anélkül azonban, hogy ez a váltás koncepcióként érvényesítődne a versbeszédben” – írja Smid Róbert (Ismét tort ülni a hagyományon, SZIFOnline, 2015. 12. 03.). És valóban, a korábbi (akár vers-, akár prózai) kötetek túl- és mellé­be­szélő posztmodern attitűdje helyett mintha egyfajta elcsendesedés, egyszerű­södés jellemezné Az elfelejtett ünnepet.

Ez a jó értelemben vett egyszerűség pedig minden szinten érezhető. Az elfelejtett ünnep ugyanis jól szerkesztett, homogén kötet, egységesnek tűnő lírai énnel. Nyer­­ges mintha levetette volna annak szükségét, hogy minden kvalitását megvillantsa az olvasó előtt. Az önmagát kigúnyoló, önsajnáltató figura – akit a korábbi mű­vekből már ismerhetünk, gondolhatunk itt például Sziránóra, akinek a mottója Cyrano de Bergerac jelmondata: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” – új dimenziókat kap. Érdekes módon épp azáltal, hogy bevett irodalmi toposzokat kezd mozgásba hozni a szerző, részben folytatva a tőle már megismert hagyományt – a választott mestertől, Orbán Ottótól ezúttal azonban elrugaszkodik, újabb forrásokhoz nyúl vissza. A könyv sorait egy minden ízében idegen figura járja be: a kalapos, ballonkabátos alak, aki a borítón felhasznált Edward Heim April Snow című képén is felsejlik; a felesleges ember, akivel Anyegin vagy Oblomov személyében már találkozhattunk; az értelmiségi, aki minden színjáték ellenére sem képes beilleszkedni a hétköznapokba, aki elmegy az élet mellett, és aki mellett az élet is elmegy. Hősünk jelentéktelenségét a külvilág szá­mára az is jelzi, hogy mintegy metonímiaként csak kalapját és kabátját látjuk, ezek lesznek a jelölői. Arcát, jellemét nem ismerjük meg, pontosan azért, mert figurájának esszenciája ez az észrevétlenség, „eleve így lett ez kitalálva” (18.). A lírai én a zsebében a bélést szorítja ökölbe (11.), testmeleg ruhához bújik, amit más épp levet (12.), mintha az élet mint olyan számára elérhetetlen lenne. Minden me­legség hiányzik létéből, számára csak a világ lenyomata hozzáférhető, pedig így vall magáról: „[h]azavinném, úgy pislákol / felém minden élőlény” (12.).

nyga

Alakjához egy másik toposz is kapcsolódik: az úton levésé. A belvárosi utcákon ba­rangoló énnek nincs otthona. Az otthon ugyanis valami olyasmi, ami megtalált he­ly­­­ként működik, és egy közhellyel élve, a szeretet teszi azzá, ami. A legtöbb vers kiindulópontja ez a barangolás („[a]z utcán mentem, / és szemem előtt hirtelen / alakzatba rendeződtek az emberek”, 37.), a köztes létállapot, amely kitűnően al­kalmas a meg­figyelésre. Azonban a lírai én ezeken a sétákon leginkább magára és magába fi­gyel, a külvilágból pedig csak azt veszi észre, ami neki nem adatott meg, ami hiány.

Az egyetlen ugyanis, ami a figura sajátja, az a vágy a melegség, szeretet, a részvét iránt. Ez a vágy azonban sokszor inkább akarássá, függéssé alakul át. Saját magát csecsemőként látja: „ki már újszülöttként is kicsalt tejet, teát / játékot bárkitől, csak nyughass már” (46.). Ez a metafora jól jelzi kiszolgáltatottságát, de akarnokságát is. A gyermek toposza jelenik meg itt, aki kér, követel, de nem kap. A lí­rai én idegenként járja a havas utcákat, s mint az árvák a mesékben, beles az ablakokon. Az egész kötetet a hideg tél hangulata lengi be, az évszakallegória pedig is­mét megerősítheti az olvasót a klasszicizálódás érzékelésében. A tél mint a halál, a hiány, az elmúlás évszaka remek hátteret ad a költeményeknek. De emellett van még egy fontos eleme, mégpedig az ünnep, jelesül a karácsony. A címben is megtalálható kép rendkívül jól eltalált metafora. Az ünnep egy olyan pillanatot jelöl, amely kiemel a hétköznapokból, amikor másképpen működik az élet. Ebben az ideiglenesen kifordult világban pedig akár még hősünk is boldog lehetne. Azon­ban ez a kiváltság nem adatik meg neki, az ünnep jelentőségét veszti, a lírai én is inkább elfelejti, mert „ha nem tudjuk, milyen nap van, nincs, aki kinevetne” (5.). Ahogy Barna Péter is rámutat kritikájában (Egy színlelt élet margójára, ÉS, LIX/39.), egy másik értelmezése az ünnepnek a szerelem: „Nagy hiba volt annyit keresnem, / s benned találnom meg az ünnepet.” (45.) Ez az ismét klasszikus te­matikai elem az egész köteten végighúzódik, azonban mintha csak a megcsalatás egyik formája lenne. Ehhez kapcsolódóan meg kell említeni, hogy Az elfejtett ün­nep másik szervezőereje a József Attila-i árvaság. A költő ugyanis, ahogyan arra Smid utal, több szempontból is ott munkál Nyerges legújabb kötete mögött. Több helyütt megidéződik, sok esetben szövegszerűen: „Megfeneklik bennem, mielőtt / mondhatnám, a tiszta beszéd.” (50.), de ennél kevésbé egyértelmű példák is vannak: „Mint anya a hülye gyerekét, / mint apa a tökelütött mihasznát” (52.), mely sorok az Egy kisgyerek sír című verset idézik. Az Óda szintén kulcsfontosságú a kötet szempontjából a mondatszervezés és mondatstruktúra tekintetében, hisz a Mellékdal ver­balitása, párhuzamos szerkesztése elő­képe lehet Az elfelejtett ünnep egyszerű rí­mekkel dolgozó, minden sallangtól mentes sorainak: „Süt a nap. Ácsorgok. / Nem sze­­retlek. / Elhajtok egy koldust.” (42.)

Az elfelejtett ünnepet azonban nem lehet epigonkötetnek tekinteni, legfőképpen azért, mert habár az alap azonos, a kirajzolódó lírai én viselkedésmintája me­rőben más, mint a József Attila-i árváé. A legjelentősebb különbség a két lírai én kö­zött a lemondás gesztusa, az elfogadás. Nyerges főhőse mintha eleve elrendeltnek tekintené azt a létformát, ami neki adatott. Néhány versben ugyan megmutatkozik a gyermeki, dacos lázadás, de míg József Attilánál ez az árvaság, megcsalatottság elsősorban a világ igazságtalanságából, az őt halála révén elhagyó anyából kö­vetkezik, a Nyerges-kötet lírai énje mintha magában találná meg magányának for­rását. Ilyennek született: boldogtalannak, akinek nem volt és nem is lesz lehetősége másmilyen életre. A Rend című vers mintha ezt a fajta megbékülést mutatná: „A magány, nagyzoltam, olyan / lehet bennem, mint csecsemőn a lágy fejtető, / mikor csonttá nő. Lemondó, és ezért szép voltam.” (37–38.) E mögül az elfogadás mögül azonban néha kikandikál a remény, főként a szerelem vonatkozásában.

Szép és érzékeny kötet Az elfelejtett ünnep, amely alázattal fordul a hagyomány felé, azonban képes új és csak rá jellemző mintákkal feltölteni azt. Nincsenek benne túlírt mondatok, posztmodern trükkök. Nem is lehetnek, hiszen a lírai én szerint „semmi sem csillan okkal” (27.). Ami van: bánat, esendőség, vágyakozás, gyermeki düh, de a clown figurájának bölcsessége is. Mert ne feledjük, az irónia nem más, mint rálátni a világ dolgaira, és felismerve azok megváltoztathatatlanságát, nevetni rajtuk. A könyv csendesen, egyszerűen mutat rá erre az összefüggésre, és érzékelteti egyúttal a távolságtartás, elengedés nehézségét is.

Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep, Műút-könyvek, Miskolc, 2015

(Megjelent az Alföld 2015/5. számában.)

Murzsa Tímea

szerző: Murzsa Tímea
honlap e-mail
Murzsa Tímea 1992-ben született Budapesten, jelenleg is itt él. Az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, az Apokrif Online szerkesztője, a Kortárs Online állandó szerzője. Kritikái eddig többek között az Apokrifban, a Napútban és a Tiszatáj Online-on jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések