Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Bentről ki
78026
post-template-default,single,single-post,postid-78026,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Bentről ki

Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora; Urbán Ákos: Egy helyben

Elsőkötetes szerzők esetében mindig él a remény, hogy valami igazán új, frappáns, eled­dig ismeretlen univerzum teremtődik meg, a korábbi hagyományokra valamilyen módon reflektáló, mégis sajátos megszólalásmód révén. Papp-Zakor Ilka An­gyalvacsora és Urbán Ákos Egy helyben című prózakötete mindenképp igazolni lát­szik ezt az elvárást, mégpedig nem az útkeresés, a szárnybontogatás, hanem az erős, kiforrott próza jeleit mutatva. Mindkét kötet középpontba emeli a társadalomból érthetetlen módon kiszorult embercsoportok megpróbáltatásait. A kirekesztett, szuverenitásukat és életüket féltő emberek küzdenek a megszólalás jogáért, ab­szurd, szürreális, vagy épp kíméletlenül egyhangú és mozdíthatatlan világukban, miközben kiáltásaik süket fülekre találnak. A távoli, elszegényedett falvak vagy a túlnépesedett nagyvárosok légkörét imitáló, de a hétköznapok realitásaitól elrugaszkodó történetek rálátást nyújtanak valóságunk ellentmondásokkal teli helyzetére.

Papp-Zakor Ilka JAKkendő-díjas kötete elbizonytalanító játékot űz befogadóival, a metaforizált nyelvezet mögött (és által) felfejthető allegorikus és referenciális tartalmak komplex egységbe rendezik a helyenként abszurditásba hajló, szociális érzékenységet és érzéketlenséget tematizáló szövegeket. Elbeszéléseiben bármi meg­történhet, minden a természetesség erejével hat, de épp a szövegekre rátelepedő homogén elbeszélői mód teszi világossá, hogy egy aprólékosan kidolgozott nyel­vi konstrukcióba lépünk a kötet olvasásakor. Mindez egyrészt a kötet értéke is, tekintettel hagyományszintetizáló jelentőségére, másrészt csökkenti a szövegek tétjét, azáltal, hogy a szabályszerűségek felszámolásával fellazulnak a novellákat megkötő poétikai fonalak.

A csoda nem irracionális értelemben van jelen a könyvben, sokkal inkább egy tapasztalaton túli világ működésmódozatai felé közelít, a folyton változó lábméret pél­dául cirkuszi attrakcióvá válik a Hélium című írásban. Az énelbeszélő, egy vak artista (a vakság, a testi fogyatékosság később is visszatérő elemek) szintén kívü­l­álló, marginális helyzetbe sodródott, elszigetelt személy. A mű többnyire ehhez hasonló sorstörténeteket láttat, rávilágítva a peremre jutás okaira és következményeire is. Bélyeggel vagy hátránnyal élő emberek haláltáncává sűrűsödik a kötet anyaga, miközben a negligáló környezet tehetetlenül vagy legtöbb esetben érdektelenül szemléli az egyéni tragédiákat. Ide kapcsolható az öregség, az idős embe­rek társadalom szélén, szinte elfeledettként való léte is.

Papp_Zakor

Az időskori perspektíva a gyermeki nézőponttal mutat érzékeny párhuzamot, megalkotva egy felismerésekkel, naivitással és rácsodálkozásokkal teli világot. Ugyankkor kérdésessé válik, hogy az Anyuka című novellában miért épp az eseményeket marginális helyzetből szemlélő öreg hölgy szólamán keresztül ismerkedünk meg a történtekkel, holott a korlátozott nézőpont nem ezt indokolná. Csak­hogy a kötet tematikus irányait szem előtt tartva mégis legitimnek tekinthető a vá­lasztás, hisz épp a szűkülő perspektíva az, ami koherensen illeszkedik a többi el­beszélői szólamhoz. Az Édesanya könyvesszobája című történetben egy anya kálváriájának lehetünk tanúi, aki agresszív, elállatiasodott „gyermekeivel” küzd nap mint nap. A novella felkínálja a Nemes Z. Márió legutóbbi, A hercegprímás elsírja ma­gát című kötetében megmutatkozó, poszthumán attribútumokkal megjelenített anyaképpel való összehasonlítás lehetőségét. Mindkét szöveg esetében párhuzamot vonhatunk a mitikus megragadhatatlanságba burkolózó világ és a benne élő ter­mészeti lények között. A gyermekeit elpusztító és megevő anya megteremtésével a termékenységet reprezentáló anyaképet Nemes Z. száműzi világából. Az Édesanya könyvesszobája ezzel szemben a soha véget nem érő küzdelem, a re­mény lehetőségéből kiindulva esélyt kínál a megtisztulásra. A vadságban tobzódó ösztönlényekként ábrázolt gyermekek archetipikus megjelenítői a barbár, állatias világnak is, míg a civilizációt jelen esetben a gyermekek számára megközelíthetetlen könyvesszoba reprezentálja. Az értelem birodalma végső soron magába zárja a gyermeket, elnyomva az ösztönembert.

A különböző pozíciókból megszólaló narrátorok ön- és világszemlélete végletesen megkeseredett és abszurd, problémamentesen illeszkedve a szenvtelen megfogalmazások, szürrealitásba hajló képzettársítások, szokatlan események összekapcsolása által megképzett szövegtérbe: „lehet, hogy ez így is van rendjén, vagy mi undorodunk valakitől, vagy az undorodik tőlünk, ez így természetes” (10.). Csodálatos események láncolatát indítja el egy beteg kislány és a természet harmonikus, szimbiotikus kapcsolata (Nagyapó kesztyűcskéje), ami a kötet vissza-visszatérő elemeként rendezi egységbe a vonatkozó történeteket. A Kaviár című no­vellában hasonló végkifejlettel találkozhatunk, ahol a vízbe dobott szerencsétlen haj­léktalan halak hínár és iszap kapcsolatában találják meg a végső megnyugvást. Szem­­lélőivé válhatunk az önmagát vaknak tettető koldus kálváriájának a nélkülöző nyomorból a pillanatnyi kielégítő élvezeten át a halálig, mely végül egyesíti a ter­mészettel. A földöntúli relációk egységbe kovácsolják a különnemű és különálló entitásokat, ember–állat–növény eddig ismert harmóniája újraértelmeződik és új­­rafogalmazódik a történetekben.

A címadó novella már-már hatásvadász jellege folytán kap kiemelt figyelmet. A karácsonyi angyalvadászat következményeként az ünnep elveszíti szakralitását, azáltal, hogy szimbólumát pusztítják el, mégis, a történet szereplői számára ér­telemszerű, hogy a novemberi dérrel érkező angyalokat le kell vadászni és fel kell tálalni a karácsonyi vacsorán. A tárgyilagos elbeszélői szólam biztosítja az angyalvadászat természetességét, az apró fészekrakó teremtmények elpusztítása nem ke­gyetlenségként, hanem hagyományként jelentkezik. A szöveg allegorikus, parodisztikus vagy épp blaszfémikus olvasatot is kínál az értelmezők számára. Ismét visszaköszön az ember és a természet harmóniájának kérdése, hisz az angyalt va­csorázó, a könnyével őzeket tápláló ember és környezete számunkra irracionális formációnak tűnik. Papp-Zakor Ilka imaginárius terében más típusú relációk és szabályok működnek, mint abban a világban, melyet ismerni vélünk. Ami nálunk szo­katlan, az Angyalvacsora univerzumában teljesen konvencionális és megszokott, vagy fordítva. Az összeomlott idegállapot sorstörténete (Vénasszonyok nya­ra), s az elmegyógyintézet helyszíne jól illeszkedik ebbe a világba, mondhatnánk, átmenetet képes teremteni racionális és irracionális között. A józan ész és az őrü­let, a valós és valótlan dichotómiája az intézet miliőjében destruálódik a létállapotok közötti oppozíciók és különbségek észrevétlen felszámolódásával. A mitikus, már-már groteszk világ fokozatosan kiíródik a szövegekből, átadva helyét re­fe­renciálisan könyebben behatárolható szituációknak. Az Angyalvacsora izgalmas történetvezetésű, fikciót és valóságot következetes pontossággal egymásba játszó s nyelvileg alaposan kidolgozott novelláival széles horizontú interpretációs stratégiákat teremt a befogadók számára, egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató ol­vasmányélményt kínálva.

urbanakos2

Ezzel szemben Urbán Ákos Egy helyben című kötetében egy csendes, háborítatlan univerzumba nyílik bepillantás, mely összeolvad a benne élők hagyományaival és berögződéseivel, létrehozva azt a sajátos képződményt, melyet a hétköznapi nyelvhasználók a falu névvel illetnek. A falu specifikus térszerkezetében a ma­gán és a kollektív határai elmosódnak, organikus egységként tételezve az egyén és a közösség  érdekeit, oly módon, hogy e kölcsönös egymásrautaltság eredményeként megvalósult kapcsolat a szóbeliségben hagyományozódó előírásokban mu­tat­kozik meg. A közösség mindenre kiterjedő figyelme egyszerre normaképző kon­t­rollként és elidegenítő hatású katalizátorként is működik, mesterséges elszigeteltségben tartva a függetlenségüktől elszakított tagokat, de kíméletlenül kivetve azt, aki a belső értékektől eltérő gondolkodásmóddal vagy életvitellel bír: „rendbontó hajlamú emberek, akik nem a munkával foglalkoznak, és mindenféle fölösleges dolgon törik a fejüket” (Falu, 9.). A falu irodalmi térré formálásában jelentős ha­tása volt az egyéni tapasztalatnak és élménynek, melyet a szerző is kiemel egy in­terjúban: „a falu egy sztereotípiákból felépülő tér, ahol valamiféle jellegzetes rom­lás megy végbe. Ezek a faluképek ellepték a kortárs magyar irodalmat, és en­gem ez a sztereotip falukép nagyon zavar. Igyekszem bensőségesebb és számomra hitelesebb falvakat ábrázolni.” (Szmerka Dániel: Csapatmunka volt, Litera,  2015. augusztus 31.) A falu mikrovilágának kiterjesztése ugyanakkor elvárássá is szélesedik a történetekben, az ábrázolt világ komplexitásának megragadása szük­ségszerűen nagyobb teret enged az események folyásának, a szereplők magatartásának, reflektálva a külvilág mint esetleges befolyásoló tényező jelenlétére.

A kötet belső terét erős enigmatikusság jellemzi, álomszerű pillanatok egymásra rakódása fonja át, s olykor szürreális képzeteivel észrevétlenül meghatározza a va­lósághoz fűződő reflexiókat. „A templom mögött gömbölyded békák bugyognak a földből. A tornác alatt egy marék bogár a délután.” (Vizek, 38.) Tudatosan igyekszik távol maradni a kortárs prózai irányvonalaktól, talán úgy is mondhatnánk, különutas nyelvezetével és gondolatvilágával kísérel meg azoktól elszakadni. Lírai töltetű, a tárgyiatlanítás igényével fellépő fogalmazásmódjával a költészethez közelíti prózanyelvét. Eredendően költői nyelven szólal meg, amely széles moz­gásteret teremt a szerző számára, elképzeléseinek foganatosításában nem kényszerül látszathatárokhoz és korlátozásokhoz alkalmazkodni, mindazonáltal a fi­nomra csiszolt, akkurátusan és pontosan megmunkált, olykor mesterkéltséget sejtető szövegvilág határozott befogadói elmélyülést kíván meg.

98486_UrbánÁkos

Urbán Ákos kötete több ponton idéz meg különböző szövegkorpuszokat, legszembeszökőbb mértékben a Bibliát és Mészöly Miklós prózáját. A kiűzetés, az árvíz/özönvíz, a halászok/tanítványok motívumainak dekódolásakor jelentésessé vál­nak a rejtett kapcsolatok az említett textusok és Urbán Ákos kötetének szöveghelyei között. Jézus alakjának saulusi elbeszéléstechnikával történő megjelenítése kü­lönösen közel enged bennünket ahhoz, hogy Mészöly hatását jelentősnek lássuk, ugyanakkor lehetőséget nyújt a kötet cím által is megerősített alapélménye, az ál­landóság, az egy helyben maradás, a mozdulatlanság és a tehetetlenség ismételt meg­ítélésére: „Milyen álságos belakni egy épített világot! Tornyot emeltek az elhatározásnak, és körülötte élnek. Elég sokan ahhoz, hogy a tömeg megtartsa őket, és ki­futva abból a térből, az irány és fal nélküli pusztába vagy a tengerre, semmi mást ne tudjanak tenni, mint pontosan visszaérkezni a városfal alá. Épített toronyban fa­ragott és festett képek, amiket úgy bámulnak, mintha sötétben is látnák. Az ablakaik csak megvilágíthatják a kirajzolt gondolatokat, nem kiálthat be rajtuk senki, nem nézhet be rajtuk senki, nem látható meg bennük senki. Körülfalazott termek, vé­dve a horizont tekintetétől.” (Vizek, 61.) A külvilág és e bensőséges, zárt tér érintkezése Urbán Ákos kötetében meghatározott, szigorú szabályrendszer szerint tör­ténik. A benne élők számára kezelhetetlenné, megoldhatatlannak tűnő problémává alakul a megszokott és a szokatlan konfrontációja, a kettő oppozíciójából szükségszerűen adódó konfliktus, a meg-nem-értés és az ösztönszerű távolságtartás. A szuggesztív xenofóbia szélsőségesen periferizált helyzetbe száműzi az idegennek titulált egyéneket, de a kiközösítés, peremre szorítás végletekig fokozása ál­tal sem érhető el a hermetikus állapot, a legidillibbnek tűnő világ is magával ci­peli a valóban nem kívánatos vagy az önmaga által megbélyegzett egyedeit. „Milettvolnák és háthaegyszerek közé szorulva közhelyekké üresedett” emberek je­l­e­nítik meg reményvesztett sorstörténeteiken keresztül a társadalom létbizonytalanságból eredő félelmeit. Urbán Ákos letapadtjai senkinek sem számító, elfeledett életek – akár hajléktalanok, betegek, öregek, kívülállók (romák, migránsok) is lehetnek.

Papp-Zakor Ilka és Urbán Ákos kötetei meseszerű elrendezéssel kísérelnek meg egy olyan világot bemutatni, mely a maga lecsupaszított, a poétikai megoldások szépségillúziójától megfosztott nyelvi teremtettsége révén sem képes az elidegenedettség béklyóiból kiszabadulni. A szenvtelen nézőpontok, a különböző, gyak­ran testen kívüli elbeszélői pozíciók felől szemlélve egy zárt világ igyekszik ki­tárulkozni, hogy a benne rejtőző kincseket néhány avatatlan szem is megcsodálhassa, s talán ezek hatására manifesztálódhatnak a kirekesztett, perifériális helyzetben élő embercsoportok életkörülményeiről, magatartásformáiról megalkotott, tár­sadalmilag konszenzuálisnak tetsző megállapítások. Az Egy helyben záró novellájának Mészölytől származó mottója – „de a fiókok sorsa az, hogy a kulcsuk elkallódik” – vezérfonalán tovább sétálva állíthatjuk, a befogadóra vár a feladat, hogy az elkallódott kulcsokat felkutatva, a fiókok mélyéről felfedje ezeket a rejtett jelentéseket.

Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora; Urbán Ákos: Egy helyben, JAK+PRAE.HU, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/6. számában.)

Béres Norbert

szerző: Béres Norbert
honlap e-mail
Béres Norbert 1991-ben született Nagyváradon, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem mesterképzésén tanult magyar nyelv és irodalom szakon, jelenleg pedig ugyanitt az Irodalomtudományok Doktori Iskola hallgatója.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések