Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Valaki más traumája
78241
post-template-default,single,single-post,postid-78241,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Valaki más traumája

João Tordo: Memory Hotel

Miért fog nyomozásba egy detektívregény főhőse? Mert ez a munkája és busásan meg­fizetik érte (napi ötven dollár, plusz költségek)? Mert ellenállhatatlan ismeretelméleti imperatívusz hajtja a nagybetűs Igazság kiderítése felé? Mert egy személyben lenne bírája és hóhéra a bűnösöknek? Esetleg a nyomozás maga csupán pótcselekvés, ami ideig-óráig eltereli figyelmét a fájdalmasabb és személyesebb rejtélyekről?

A portugál irodalom legfiatalabb generációjához tartozó João Tordo első ma­gyarul is megjelent – az életművön belül második – regénye, bár Paul Austertől vett mottójával és a műfajtörténeti utalásokkal jócskán megszórt első fejezetével („Olyan lehettél, mint egy pelenkás Philip Marlowe.” 27.) mintha az „anti-metafizikus detektívtörténet” hagyományait folytatná, de kérdésfelvetései sokkal inkább lé­lektaniak, mintsem episztemológiaiak. (A műfajelméleti alapvetések Bényei Ta­más Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern című monográfiájából – Bp., Akadémiai Kiadó, 2000 – származnak.) Pontosabban – szemben például Aus­ter már a történet helyszínén, a névtelen telefonhívások vagy a nyomozásban egyszerre feloldódó és leépülő főhősön keresztül megidézett New York-trilógiájával – a Memory Hotel cselekménye és karakterei sosem válnak annyira absztrakttá, hogy az olvasottak értelmezéséhez és élvezetéhez szükségképpen nyelvfilozófiai vagy ismeretelméleti apparátust kelljen mozgósítanunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Tordo szövege klasszikus vonalvezetésű vagy akárcsak szabálykövető bűnügyi re­gény lenne – ehelyett két hagyomány határán egyensúlyozik. Az emlékezet hozzáférhetőségének állandó reflexióján keresztül kibontja ugyan „a klasszikus krimiben csak rejtetten jelenlévő metafizikát”, ám annyira már nem radikális, hogy ezt „hagyja is visszazuhanni”, nem kérdőjelezi meg és dönti romba a műfaj alapfeltevését a valóság bizonyos mértékű megismerhetőségéről.

tordo_borito

Határpozíciója több szempontból is szervezi a szöveget. Mint arra Pál Ferenc az el­sősorban a kötet portugál irodalomtörténeti kontextusára koncentráló utószava fel­hívja a figyelmet, Alfonso Cruzhoz vagy Gonçalo M. Tavareshez hasonlóan Tor­do lemond a nemzeti identitás explicitté tételéről, történeteit Európa helyett jellemzően Észak-Amerikába helyezi, és nélkülözi a Portugáliához szorosabban kapcsolódó problémafelvetéseket (270.). Miként a New Yorkba egyetemi ösztöndíjjal ér­kezett névtelen főhőse, a Memory Hotel – ahogy ezt a címbeli hotel szimbolikája is sejteti – otthontalan szöveg, az óvilágtól már elszakadt, de a tengerentúlon még idegenül mozog, miközben igyekszik belakni a jellegzetesen amerikai kulturális teret (New York, olcsó hotelek, tudatmódosítóktól csöpögő zeneipar) és mű­faji hagyományokat (mint a bevándorlók életét tematizáló gazdag tradíció és a hard boiled krimiirodalom). Ezt a skizoid jelleget felismerhetjük a detektívfigurában és a markánsan két részre osztott szövegben is. Az első két nagy fejezetben (Az első idők, A Memory Hotel) a bölcsészből lett önjelölt nyomozó a hard boiled irodalom mintáját követve alámerül New York bugyraiba, kitérői (mint a kiadós veréssel végződő karrierje egy kínai étteremben) és kalandjai fizikai jellegűek, míg a kötet csaknem felét kiadó harmadik fejezetet (A holtak szavai) – eltekintve egy San Franciscóba tett utazástól – szinte végig egy kórházi ágyban, Auster hő­seihez hasonlóan olvasással tölti.

A Memory Hotel cselekményét fatális véletlenek és egybeesések irányítják. Mi­után újdonsült barátnőjét elveszíti egy balesetben (az alvajáró lányt elüti egy autó), a főhősnek egyszerre kell leszámolnia az önváddal, értelmet adnia az őt körülvevő, kaotikus világnak, valamint újra megszilárdítania a trauma nyomán mindinkább széthulló identitását. A fiatal nő idő előtti halálával és az ezt követő gyászmunka motívumával Tordo máris a modern detektívtörténetek atyját, Edgar Allen Poe-t követi, és Herman Melville mellett – akitől a főhős nyomozói álnevét (Bar­tebly) is kölcsönzi – Poe lesz az a szerző, akinek irányába a legtöbb gesztust teszi a szerző. Az olykor túlságosan is tolakodóan épített utaláshálót valamelyest igazolja, hogy a Memory Hotel főhőse viktoriánus irodalommal foglalkozik, így kevéssé meg­lepő, hogy az egyes szám első személyű elbeszélés párhuzamai ebből a korpuszból kerülnek ki, ugyanakkor a két szerző megidézése az egész kötet értelmezése szempontjából kulcsfontosságú. Amellett, hogy Tordo ezzel egy jellegzetesen amerikai irodalmi tradícióba illeszti be a Memory Hotelt – a portugál kontextus he­lyett kijelölve egy másikat –, felveti azt a kérdést is, hogy a kontextusadáson túl mi a funkciója az „amerikai gótika” két meghatározó alakja játékba ho­zásának. Poe-t és Melville-t egyaránt az európai hagyományoktól elszakadt, azokhoz már reflektáltan viszonyuló szerzőként tartja számon az irodalomtörténet, akiknek így elévülhetetlen érdemeik voltak az autentikus észak-amerikai próza meg­teremtésében. Mel­ville a Moby Dickben – ami Tordo hősének másik alapolvasmánya – a nantucketi bálnavadászaton keresztül az egyik első Nagy Amerikai Mí­toszt is igyekezett pa­pírra vetni (a Bartebly, a tollnok című novellájának pedig töb­bek között New York irodalmi reprezentációjában voltak elévülhetetlen érdemei), míg a baltimore-i Poe labilis elmeállapotú, traumatizált hőseivel az elsők közt tette meg a gótikus rémirodalom legfőbb szervezőelvévé szubjektum és valóság képlékeny viszonyát. „Olyan vagyok, mint Ishmael a Moby Dickben” (19.) – val­lja be kiszemeltjének a fő­hős az egyik első félénk randin; csekély élettapasztalattal rendelkező filosz, aki alig várja a Nagy Amerikai Kalandot, bár ennek mintája már nem a bálnavadászat, ha­nem detektívmunka. Amikor pedig a lány halála után valóban belesodródik egy nyo­mozásba, és egy gyanús alak felkérésére elvállalja a New Yorkban eltűnt portugál fadoénekes felkutatását, a fiú az eseményeket in­tellektuális távolságtartással figyelő Ishmaelből rövid úton kényszeres Ahab kapitánnyá válik.

„Néha az az érzésem, hogy ez a város csak egy illúzió […] Hogy csak én képzeltem el, vagy én álmodtam meg, és véletlenül úgy alakult, hogy teljesen olyan, mint az álmaimban.” (33.) – fogalmazza meg egy ponton a főhős, ezzel éppoly kí­sérteties, gótikus térré avatva a várost, mint Poe álomtájai vagy Melville csontokkal dí­szített bálnavadászhajója. Bár Tordo több helyütt túlkarikírozza a mellékszereplőit (lásd a brutális drogbáró alakját), a Memory Hotel annak ellenére sem fordul át lynchiánus szürrealizmusba, hogy hőse többször emlékeztet rá, itt vagy itt „kezdődik a történet leghomályosabb része” (87.).  A cselekmény valójában nem támasztja alá ezt a túlhangsúlyozott szubjektivitást, ugyan bonyolult és kitérőkkel teli, akár egy klasszikus Chandler-szüzsé, az egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg, hogy mindvégig a szöveg – jóllehet, túlzásokkal cizellált – konszenzuális valóságában járunk. Az állandó hivatkozás az önkényes emlékezetre és a delíriumos nagyvárosra, mi­vel az eseményeknek csupán egy, nagyrészt önellentmondás nélküli olvasatát is­mer­jük meg, többnyire csak súlytalan díszítés marad. Bár a Memory Hotel, már csak műfajánál fogva is, a múltbéli események rekonstrukciójára épül, a szubjektív va­lóságtapasztalat dramaturgiai szempontból kihasználatlan marad. Ehelyett a kö­tet inkább a trauma, emlékezet és identitás viszonyának feltérképezésében mu­tat fel erényeket. Ezáltal egyszerre vonja szorosabbra kapcsolatát Poe munkásságával, il­letve a nyomozást egyfajta önterápiaként tételező olyan hard boiled szövegekkel, mint például Lawrence Block szintén New Yorkban játszódó Matt Scudder-sorozata, amelynek alkoholista exrendőr hőse egy kislány véletlen agyonlövése után min­den kötetben mélyebbre ás a nagyváros bűneiben, egyszerre hajszolva feloldozást és önpusztítást.

João_Tordo

Pintér Judit Nóra olyan élményként írja le a trauma fogalmát, amit az egyén kép­telen önnön identitásába építeni, reflexiós kísérletei kudarcot vallanak, ezáltal a traumatikus élmény nem halványul emlékké, ehelyett „olyan jelen[né válik], ami so­sem lesz múlt” (A nem-múló jelen: Trauma és nosztalgia, L’Harmattan, 2014.). A poszt­traumás állapotnak meghatározó tüneteiként említi a veszteségélményt, az elidegenedést és az ismétlési kényszert, melyek közül az első kettő evidens a Me­mory Hotel halott szerelmét gyászoló, lecsúszott főhősének esetében, míg a kényszeres ismétlés motívuma izgalmas többlettartamokkal gazdagodik. A tragédia után Tor­do hőse kényszerpályán mozog, az őt körülvevő világot csak saját traumája fe­lől képes olvasni: azért vállal munkát a Kim’s nevű gyorsétteremben (már ha nem csu­pán képzelgés a vörösen izzó neonfelirat „a New York-i éjszakában”, 69.), mert ugyanígy hívták a barátnőjét is, és az anyagi megfontolások mellett azért vág bele a nyomozásba, mert mintha látta volna megbízóját a lány temetésén. Miután egy szá­zas szögnek és egy tarkójára mért erős rúgásnak köszönhetően elveszíti a jobb sze­mét – itt érdemes megemlíteni a párhuzamot Oidipusz „őskrimijével” és a trauma szó eredeti jelentésével –, a kórházi ágyba kényszerült figura nem csupán tá­gabb egzisztenciális értelemben (mint kényszerpálya), de fizikailag is passzívvá vá­lik. Tordo így a regény közepére, a csúcspontra juttatást követően búcsút is mond a hard boiled elsősorban a nyomozást mint nem intellektuális, hanem testi ka­landot ábrázoló hagyományának, ezzel együtt felszámolva a célirányos, rejtélymegoldó narratívát is. A trauma a csonkítással visszavonhatatlanul a nyomozó testére íródott (e megoldás, mely szerint a lelki megrázkódtatások sérülések és betegségek formájában válnak manifesztté az emberi testen, kifejezetten gyakori a műfajban, lásd akár az említett Matt Scudder vérhányásait a Nyolcmillió halálban), és ezután a Memory Hotel a nagy amerikai kaland megélése helyett annak értelme­zésére koncentrál.

Makai Máté a regényről írt kritikájában (Hotel melankólia, Tiszatáj Online, 2015. december 10.) felhívja a figyelmet a gyilkossággal vádolt fadoénekes és a fő­hős sorsának párhuzamára, miközben a portugál fado motívumát egy speciális „luzitán életérzés” jelölőjeként értelmezi. Ezt az olvasatot továbbgondolva érdemes megemlíteni, hogy a regényben az „elárult szerelmesekről és korai halálról” szóló „pa­naszének” tematikailag épp Poe sötéten romantikus gótikájával mutat párhuzamokat, hiszen mindkettőnek visszatérő eleme a veszteség és a gyásszal teli nosztalgia, azon belül is gyakran egy szeretett nő elvesztésének tragédiája. Utóbbi a fel­idézett műfajtörténeti vonatkozások mellett a két figura legfontosabb kapcsolódási pon­tját jelenti azon túl, hogy mindketten portugál emigránsok. Ezzel viszont a fő­hős traumája állandóvá vált jelenként nem a jövőben ismétlődik meg, hanem ön­magában is egy múltbéli esemény ismétlése lesz, hiszen az eltűnt fadoénekes al­kalmi szeretője nagyon hasonló helyzetben vesztette életet, mint a főhős friss szerelme. Ezzel Tordo a homályos körülmények közt bekövetkező halálesetet, amely a jobb sorsra érdemes portugál bevándorlók karrierjét és magánéletét is kettétöri, már-már misztikus kollektív traumává emeli, mely nem csupán az egyéni életekben visszhangzik újra meg újra, de a történelem során is, kisebb-nagyobb variációkkal, generációnként megismétlődik. Itt érhető tetten leginkább a Memory Hotel kö­nyörtelensége, amikor az egyéni tragédiát csupán egy visszatérő sorsmintázat következményeként értékeli, és a legsúlyosabb trauma sem lesz több, mint valami korábbinak a megismétlése. Mivel a regényben kiemelt szerepet kap egy évtizedekkel korábbi hangfelvétel, egy zeneipari hasonlat lehet a legpontosabb: az elbeszélő minden szenvedése csupán egy emberöltővel korábbi élet kalózmásolata.

João Tordo irodalmárból lett alkalmi nyomozója úgy igyekszik felülemelkedni sa­ját élettragédiáján, hogy álnevet – és ezzel egy másik identitást – fölvéve feltárja va­laki másét. A nyomozás egyszerre válik terápiává és beavatástörténetté, melynek ta­nulságait elfogadva a figura képes lehet továbblépni. Ez a beavatás több mindenre vonatkozhat egyidejűleg: a felnőttkorra, Amerikára, a gyökértelen emigráns vagy értelmiségi létre – és mindenekelőtt az olvasóra, aki a Memory Hotel sűrű szö­vegében megmerítkezve térképezheti fel az állandósult hiányérzet testi-lelki pok­lát.

João Tordo: Memory Hotel, ford. Urbán Bálint, FISZ–Jelenkor, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/6. számában.)

Sepsi László

szerző: Sepsi László
honlap e-mail
Sepsi László 1985-ben született Szolnokon, író, filmkritikus, a „Prizma” filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és az amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek közt a Filmvilág, a Magyar Narancs, a Kalligram, a 2000, a Mozgó Világ, az Eső lapjain és a Műút portálon jelentek meg. Legutóbbi kötete, a Pinky 2016-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések