Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Vigh Levente G. István László verséhez kapcsolódott, leplezettség, gyász, törődés kérdésein gondolkodva el.
Vajon érthetnék-e bármit is a meztelenségből a test felöltöztetettsége nélkül? Lerántani valamiről a leplet (mondjuk gyakran, és ebben mennyi az önámítás) lehet-e egyéb, mint valamiképp olvashatóvá tenni a rejtettséget, viszonyba kerülni valaminek az elfedettségével? Főképp, ha léttitkokról olvasok, születésről, halálról, Istenről, a hozzáférhetetlenség módján létezőről, amit a versek is, én is leginkább rejtőztetni vagyok képes: öltöztetni csak, leleplezni nem.
Talán így kellene folytatnom, az idegennel szemben fellépő szemérmesség és az olvasás intimitásának, érzékiségének összefüggéseiről, a még vagy már nemértésről írni, a végesség tapasztalatáról, a „megtisztulás” eseményéről – ekként olvasni G. István László Sakktábla című versének keresetlen egyszerűségű kezdőmondatát („A sírok között mászkáltam.”) és a megrendítő átfordításokat („temettek, úgy, mint akik / szülnek […] mindenki / a magáét hurcolta, vonta, lódították / szinte egyiket a másikra, arccal az / arcnak, arccal a földnek.”) a vers felkavaróan szép záró sorai előtt („A fegyelmezetten / fürdő csoportok meztelenül, de végig / szemérmesen tisztultak, holtak között / vigyáznak az élőkre, rám is, azt hiszem.”). Vagy fejtegethetném, hogy van-e bármiféle hasonlóság versolvasás és sakkjátszma közt, gondolkozhatnék a lépéskényszerről, a véletlenek és a tervszerűség szerepéről, hogy különböző nyitások és zárások, (el)lépések egymásutánjából miként bontakozhat ki a játék. És talán részben így is teszek, ha belátom, számomra G. István Lászlónak ez a verse azért vált fontossá, mert már az első, és aztán még a többszöri olvasása is az önszemlélés alkalmaivá váltak.
Hogy emiatt átgondoltam, számomra mit jelent a sírok közti mászkálás, mit a temetőkben ez a rettenetes rend. Hogy elidőztem afölött, nekem ott, ahol felnőttem, ahol számomra a temető van, miért a körülményességet, a nehézkedést jelenti. Hogy bizonytalan vagyok, gondoltam-e valaha szeretteimre sírjuk gondozása közben. Hogy utána kell járnom, olvasnom, kérdeznem, miért érzem úgy, felmenőimhez képest én a temetőben már az elmúlás mestersége helyett az elmúlás mesterségességét és mesterkéltségét szemlélem. Valamit a viszolygásomról a temetések színpadiasságával szemben, arról, hogy nekem temetőbe menni piszmogás, óhatatlanul is felismerem a giccset ott, ahol pöffeszkedésnek, arrogánsnak tartanám, ha más venne észre aránytévesztéseket.
Ezért utánajártam annak, hogy ahol felnőttem, sokáig úgy tudták, koporsó nélkül nem lehet meghalni. A település történeti néprajzában olvasható, régen a koporsó elkészítéséhez a háztetőből húztak ki egy nádszálat, azzal mérték meg a (majdani) halott hosszát. „Az öregek maguk készítették el a koporsójukat: az öreg Szárcsás Szalontai a padon tartotta, és abba járt aludni, hogy megszokja. Mások hagymát, diót tartottak benne.” Ott, ahol felnőttem, ami praktikussá vált, az otthonos is lett, és otthon a használati eszközök, a szavak és a tárgyak közt is rend volt. És erre a rendre, úgy gondolom, az öregek még emlékeznek, ehhez a rendhez az öregeim beszéde valamiképp mai napig visszatalál: ha valami, például egy ajtó, kimozdult illesztett helyzetéből, azt mondják rá, hogy kivet vagy elvetemült. Egyre szebbnek tartom ezeket a megnevezéseit az anyagfáradásnak.
Ott, ahol felnőttem, még mielőtt megszülettem volna, sokáig körülményesség és illetlenség volt felkészületlenül meghalni, és ez a sokáig talán az új temető kiépítéséig, a ravatalból történő temetkezés kialakulásáig tarthatott, ami sokaknak gyakorlatiatlanná tette az elmúlást és a gyászt. A régi, Homokháti temetőben a temetkezés, a Tisza szabályozása előtt, az áradáskor jelentett gondot, mert az Igej felől a Laskatón átömlő víz a falutól elzárta a temetőt, és ekkor csak csónakkal lehetett közlekedni. A település történeti néprajzában az is olvasható, hogy ma már nem törődnek a régi temetővel. Árkai beomlottak, a temetőt benőtte az akác. Ma inkább erdő, mint temető. Fát azonban nem vágnak benne. Én már az új temetőt ismerem. A település történeti földrajzában a szerző, dr. Papp József rákérdez, és vele tartok: „Elgondolkodtató, hogy az a nemzedék, amelyik elmulasztotta ősei Homokháton lévő síremlékeinek gondozását, őrzését, az újabb temetőben a panelházak sivárságára emlékeztető műkőrengeteggel miért adózik önmaga emlékének?”
Ha valaki szigetet emleget, egy sematikus ábra jut eszembe, egy vízzel ölelt földhalom, közepén egyetlen fával, alatta felhúzott térdű emberrel. Ha temetőt, csak egy, a maga lehetséges konkrétságában. Nem érdektelen, hogy milyen viszony fűz hozzá.
Bár úgy hiszem, egyre összetettebb az olvasásom, de azt is érzem, hogy közömbösebb és gépiesebb is. Fontos számomra, ha egy-egy vers visszaránt az irodalomhoz, miként cáfoltatja velem, hogy amit a versről el lehet mondani, azt vers nélkül is mondani lehet.
G. István László: Sakktábla (Alföld 2017/10.)
Borítókép forrása.
Hozzászólások