Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Híd és korlát
87026
post-template-default,single,single-post,postid-87026,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Híd és korlát

Hozzászólás Valastyán Tamás és Dobos István írásaihoz

Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki  egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Baranyák Csaba hozzászólása Valastyán Tamás szeptemberi számunkban közölt, Dobos István irodalomtudományos munkájáról szóló kritikájához kapcsolódik.

Nem volt könnyű a szemlézés a magunk mögött hagyott év sok színvonalas írásából. Némi töprengés után azért esett a választásom a szeptemberi szám szakrecenziójára, mert a véletlen folytán nemrég vettem részt egy Kosztolányi-konferencián, ahol (többek közt) Dobos István előadását hallgathattam, mégpedig saját közelmúltbeli kutatásairól, melynek eredményeit 2015-ben kiadott, Az olvasás esemény című könyvében foglalta össze. A benne olvasható tanulmányok, műbírálatok egy részével még kötetben való megjelenésük előtt találkoztam, s már akkor foglalkoztatott a szerző némely megállapítása. Most Valastyán Tamás elegáns vonalvezetésű, kiváló kritikája nyomán, tehát egyfajta szűrőn keresztül fogalmazok meg néhány észrevételt ezekről, a terjedelmi korlátok okán az argumentációt épp csak felvillantva, inkább csak kérdéseket megfogalmazva, tudatában lévén ezért reflexióim vitathatóságának. (A műfaji-terjedelmi korlátok okán többnyire csak lényeg szerint idézek, Dobos István könyvét, annak szöveghelyeit a továbbiakban a szerző nevével és oldalszámmal jelölöm).

Valastyán Tamás elsősorban a Dobos-kötet teoretikus hátterét világítja meg roppant szakszerűen, a kötet műértelmezései közül pedig hármat emel ki: az elméleti hátteret alátámasztó Édes Anna– és Pacsirta-, valamint a Szindbád-elemzéseket. Röviden összefoglalva arról van szó, hogy Dobos leggyakrabban a Fischer-Lichte-féle színháztudományra hivatkozva (Valastyán megemlíti még a kulturális antropológiát, konkrétan Turner liminalitás fogalmát vagy a kötetben explicit hivatkozási alappá csak érintőlegesen tett austini beszédaktus-elméletet), ám vele hermeneutikai, nyelvi, narratopoétikai érveket szembeállítva, azaz többféle tudományelméletet szintetizálva alakítja ki (legalábbis epikus szövegekre) olvasáskoncepcióját. Eszerint a színházi előadást uralják ugyan az érzéki, performatív hatások, gumbrechti szóhasználattal a jelenléthatások, mégsem nélkülözheti az előzetes megértés, a nyelviség mozzanatát, hiába igyekszik ettől megfosztani az antihermeneutikus kultúratudomány. Dobos koncepciójában Fischer-Lichte teatralitáselméletének ösztönzésére jelenik meg az elbeszélés mint epikus közlésforma kétféle (történetmondásos művek olvasásakor vizsgálható) változata, Dobos chiazmusos neologizmusaival élve elbeszélt előadás (tkp. szcenírozás, a jelenet bemutatása) és előadott elbeszélés (tkp. a par excellence narrátori tevékenység). Az ezeket működtető szövegek (főként regények) nem ábrázolnak, hanem performativitásuk okán előállítanak, olvasási tapasztalataink bennük nem reflektálhatók, közvetíthetők maradéktalanul, érzékelésre és megértésre egyaránt ráutaltak. (lásd: Dobos, különösen 16-35.)

Óhatatlanul felmerül a fenti terminuspár extenzivitásának kérdése. Vajon a nevezetes Kosztolányi-opusokon túl milyen hatásfokkal applikálhatók más regényekre? (Ad vocem: novellákra miért nem?) Dobos a Pacsirtán és az Édes Annán kívül csak Ottlik Iskolájában és Esterházy Egy nőjében operacionalizálja saját fogalmait, közülük is inkább csak a narratív előadást. Ha a huszadik század első harmadában a regény (ahogy Dobos feltételezi) tényleg megnyílik a dramatikus hatások előtt, azaz szcenikai eszközökkel korszerűsödik, miért nem lel további magyar és világirodalmi példákra a kutató tekintete? Ha a jelentő test (Dobos ez esetben Judith Butler jelentős test-fogalmának nyomán újít) és a narratív előadás természetesen csak egy-egy (kiemelés tőlem) változata az eseményszerű jelentésképződésnek (Dobos, 37.), melyek vajon a további változatok, mert ezekről (egyelőre) nem olvashatunk. Márpedig ha az elmélet sarokpontjai bizonytalanok, a tanulmánykötet rájuk építő fogalmi pillérei, tehát a jelölés érzéki és szellemi oldalát kifejezni hivatott szöveg-esemény, valamint a kötetcímbe emelt, ipso facto generikusnak sugallt olvasás mint esemény, végsősoron az értelmezés performativitása is inogni látszanak.

Valastyán Tamás efféle kételyeket nem fogalmaz meg, pusztán lényeglátóan ismerteti Dobos koncepcióját, messzemenően egyetértve azzal, hogy pályatársa „a jelölés poétikájának és az olvasás hermeneutikájának az összekapcsolását” (Dobos, 18.) tűzi ki célul. Ám – legyen bár mégoly behatárolt terjedelmű egy kritika vagy ismertetés – ha átsiklunk a kritika tárgyává tett textusok koherenciazavarai, esetenként inkonzisztenciája felett, a diszkurzív térbe való bejutást kockáztatjuk. Lássunk néhány példát. Fischer-Lichte antimimetikus és (a ricoeuri hármasmimézisből merítő) Iser kétségtelenül a performativitást hangsúlyozó, de mégiscsak mimézis és performancia között elhelyezhető színrevitel-fogalmát párhuzamba állítani (Dobos, 21.) legalábbis véleményes művelet, nem véletlen bírálja Fischer-Lichte a mimézist nem teljesen elutasító iseri álláspontot. Derrida Husserl-kritikájáról szólván Dobos többek közt azt írja, hogy az elbeszélt előadásban beszélő és szereplő önazonossága mindig kétséges, az én jelenlétéhez a teremtett nyelvi világ közegében az életvalóság nem adott. (Dobos, 23.) Csakhogy ez igaz az irodalmi műalkotásokra általában is, nem csupán az elbeszélt előadásra. Mint ahogy az egyértelmű jelölttel, jelentéssel bíró Ausdruck (kifejezés) és a jelölttől, jeltárgytól megfosztott Anzeichen (jelzés) különbségét érzékeltetve Dobos úgy fogalmaz, hogy a történetmondásos művek (azaz nemcsak az elbeszélt előadást felvonultatók!) felfüggesztik a fenomenológia ide vágó alapfogalmait (értsd: a diszkurzív tartalom, az értelem bizonytalanná válik, a befogadás, olvasás során formálódik.) De a következő bekezdés megint csak az elbeszélt előadásra szűkíti le a fenti hasadást (Dobos, 23–24.). Hogy a többszöri olvasás tenné túl ismerőssé a Pacsirta regényvilágát, akadályt gördítve ezzel a szöveg eltakart helyeinek az észlelése elé? (Dobos, 30.) A gadameri, jaussi hermeneutika épp a rétegzett, többszöri olvasás elengedhetetlenségét emeli ki a recepció kapcsán, pár oldallal később maga a szerző írja, hogy a többszöri olvasás minden szaktudományos igényű értelmezés szükséges feltétele (Dobos, 33.).

Valastyán termékenynek tartja a Szindbád-novellák dobosi újraolvasását, melyekben a paródia vonásait véli megtalálni az értelmező. Egyetértek, habár nem újdonság a Krúdy-szakirodalomban a parodisztikusság (Márai nyomán történő) tételezése. Dobos többek közt a Kötéltáncosnőt szeretni! vagy a „Valamikor a babája voltam!”, Ódonságok városából című szövegek példázatosságának parodisztikusságát igyekszik bizonyítani. Amennyiben elfogadjuk a példázat közismert definícióját az erkölcsi, vallásos, társadalmi vagy filozófiai tanító jellegről, nehezen képzelhető el, miféle tanulság kifordításaként dekódolhatók az iménti elbeszélések. Ráadásul Dobos mintha önmagát cáfolná, mikor váratlanul megjegyzi, hogy a harmincas évek széttartó Szindbád-történeteiből a példázat értelme „egyre nehezebben hámozható ki” (Dobos, 128–129.). Az eredeti példázaté? Ez esetben nincs mit parodizálni. Vagy már a kifordítás eredményéről van szó? Ekkor meg visszakereshetetlen, milyen kiindulópontot tesz nevetségessé a szöveg.

Az Isten háta mögöttről szóló tanulmány idézi a Móricz-regény egyes szereplői szólamaiban megjelenő „hasonlatokat” (Dobos, 267–268.). Ám a „kéj aranypénze” és a „száráról leérett gyümölcs” (Veresnéről gondolja az albíró) metaforák, nem hasonlatok. Ugyanez a tanulmány inkább gúnyosnak, mint ironikusnak tarja a regény hangnemét (261.), később egyenesen tagadja az ironikusságot (267.), majd a nyelv iróniájáról beszél, példának hozva az Ilosvára betelepült idegenek ellen kirohanást intéző, rossz magyarsággal megszólaló polgármester szavait (271.). Melyek viszont nem feltétlenül hatnak ironikusnak egy felvidéki kisvárosban, ahol a tót cseléd is csak töri a magyart.

Nem sorolom tovább. Szűkkeblűség volna, mert ellenvetéseim dacára Dobos István könyvét, különösen a Kosztolányi-regények megközelítéseit jelentős irodalomtudósi teljesítménynek tartom. Talán nem is jogosak a kifogásaim, hiszen egy helyütt lábjegyzet jelzi, hogy a közreadott tanulmány egy készülő monográfia egyik fejezete, a teória tehát még formálódhat. (Az említett konferencián Dobos István hozta szóba, hogy például az elbeszélt előadás és az előadott elbeszélés fogalmait még ki kell dolgozni.) Várom az új kutatási eredményeket, s akkor talán mindezt megírom majd még pontosabban is.

Valastyán Tamás: Híd vagy korlát? (Dobos István: Az olvasás esemény) (Alföld 2017/9.)

Borítókép forrása/source of cover.

Baranyák Csaba

szerző: Baranyák Csaba
honlap e-mail
Baranyák Csaba 1967-ben született Szigetváron, jelenleg Budapesten él. Középiskolai tanár, irodalomkritikus. Tanulmányainak, irodalomelméleti alapozottságú kritikáinak témája elsősorban a jelenkori magyar irodalom. Írásai főképp az Alföld, a Kalligram, a Prae és az Iskolakultúra hasábjain jelentek meg. Az Alföldben 2003 óta publikál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések