Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Valastyán Tamás a februári, Pénz tematikájú lapszámban közölt Marno János-versről gondolkodott el.
Amióta Friedrich Hölderlin egyik himnuszvázlatában (Der Einzige, Az Egyetlen) töredelmes őszinteséggel, egyben elemi drámaisággal leírta, hogy „Nie treff ich, wie ich wünsche, / Das Maß” (körülbelül: „Soha nem találom el, miként kívánom, / a mértéket”), a költői szó és magatartás mértékválasztásának lehetőségfeltételei nagy mértékben szórttá váltak. Mint ismeretes, Hölderlin a görög istenvilág mitikus gazdagsága és a krisztusi mentalitás megváltás-orientációja közötti mély és válságos hezitálás miatt képtelen a mérték eltalálására. A mérték e magasztos és emelkedett tematizációja aztán a modernitás és posztmodernitás költői szólamaiban számos változáson megy keresztül, el egészen a csúf, a rút szimbolikus vagy éppen naturalista megjelenítéséig, vagy a közönséges, alantas megannyi megnyilvánulásáig. Amiként az emberi élet, úgy a művészeti beszédmód is magában foglalja és megformálja a közönségest.
Novalis Virágpor-töredékeiben két fragmentum választja el a következő két megállapítást: „A művelődés (Bildung) legfontosabb feladata, hogy az ember saját transzcendentális énjét a maga hatalmába kerítse; hogy az én önmaga énje lehessen.” (28. számú töredék) „Ahhoz, hogy a közönségeset […] azzal az erővel és könnyedséggel tudjuk kezelni, amelyből a kellem is származik, semmit sem kell különösebbnek tartanunk, mint magát a közönségeset.” (31. számú töredék) Az én transzcendentális kiteljesedési lehetősége és a közönséges mint a különös megnyilvánulása ugyanazon esztétikai forma részét képezi tehát. Aztán persze (vagy inkább mindig már) a mérték problematikájába szervesen beletartozik az ár/érték-arány viszonylata, azaz a pénz, a honorárium, a mecenatúra stb. kérdése; ez is indokolhatta egyebek mellett, hogy az Alföld szerkesztői Marno János Emésztés a holtak házában című versét beillesztették a februári, pénz tematikájú számukba. Ti. a vers önreflexív beszélője abszolút tudatában van annak, hogy tevékenységéért, teremtői munkájáért pénzt kap: „Most tehát / emlékezetből dolgozunk, pénzért”.
Ám ami különös e beszédpozícióban – hogy visszautaljunk az előbb említett Novalis-gondolatra (ami persze nem teljesen pontos megfogalmazás, hiszen a 31-es számú töredék Friedrich Schlegel betoldása) –, szóval a Marno-vers beszélőjének különös helyzete saját közönséges életszituációjából származik: tudniillik végig a vers során a lírai én a szükségét végzi, szarik. Vagyis az emésztése által uralt testi funkciója határozza meg teljesen lírai diszpozícióját. Mindezt a vers címe is felerősíti: Emésztés a holtak házában. A szöveg, mondjuk így, közönséges regiszterét a verscím első szava hivatott jelezni. A „holtak háza” szintagma viszont, ha tetszik, a Bildung, a műveltség, a fennkölt regiszter jegye, a befogadói én tudatában s emlékezetében Dosztojevszkij híres regényének (Feljegyzések a holtak házából) fegyenctelepét idézi fel, mely rendkívül elhagyatott és megnyomorított létterületként az emberi egzisztencia mérhetetlen sérülékenységét és kilátástalanságát jeleníti meg.
A magasztos regiszterre utaló momentumok között említhetjük még magát az emlékezést, amelyre, mint azt már idéztük, a lírai én utal is. Az emlékezés, a mnemonikus aktus a költészet formaközege és lehetőségfeltétele, amit persze rögtön leront a beszélő önleleplező megjegyzése, nevezetesen, hogy pénzért emlékezik. A fennkölt tehát rögtön átvált közönségesbe; a mnemonikus aktus apropója részint a pénzszerzés, részint az elemi testi aktus, a szarás az udvari budin. A lírai beszédmód kettős, regiszterváltós meghatározottsága rögtön a szöveg erős felütésében megjelenik, egy iniciatív gesztusban összevonva a pénz, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, valamint az alantas testi életfunkció tematikus mozzanatait: „A pénz ugat, kutyánk a dögkútban / vonítja épp a legutolsókat, / magam az udvari budin böngészek / a fölszeletelt hírlapok között.” E kezdet azért is plasztikus a verstörténés kibontakozási rendjének egészét illetően, mert például az egyik történeti-motivikus szál éppen azon a „fölszeletelt” hírlap-darabon olvasható (egy pénzszállító kirablása), amellyel a lírai én dolga végeztével „tisztálkodás” címén kitörli a fenekét („Az újságszeleteket / lassan mind elhasználtuk”). Hogy a versszöveg ökonomikus elrendezettségére csak egy példát említsünk.
Hölderlin úgy fejezi be a Der Einzige szövegét, nagy hezitálásának, az istenek és az isten fia közti választás döntési képtelenségének nagyszabású monológját, hogy „Die Dichter müssen, auch / Die geistigen, weltlich sein.” (Körülbelül: „A költőknek, még ha szellemiek is, / világiaknak kell lenniük.”) Vagyis arra jut, hogy a költői teremtőerő az ember önnön végességének belátásából nyeri tápláló energiáit. Ez a lírai én számára ha nyugvópontot nem is, de a létét feszítő hezitálásából, alapparadoxonából egyfajta kivezető utat jelenthet. Marno versének teremtői közege már eleve a köznapiság: „Eljött hát a tisztálkodás szűk // ideje, a fedél visszahelyezése /a nyílásra, és a visszatérés / a holtak házába.” Az itt szituálódó lírai én számára pusztán az marad, hogy visszatérhet léte kilátástalan és megnyomorított terébe. Elkerülhetetlenül, szükségszerűen mindig oda vissza, ahonnan a szükség elhívta.
Marno János: Emésztés a holtak házában (Alföld, 2017/2.)
Borítókép forrása: Nagyvizit Marno Jánosnál (Litera)
Hozzászólások