Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Zavarba ejtő bőség
87046
post-template-default,single,single-post,postid-87046,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Zavarba ejtő bőség

Hozzászólás az Arany János-emlékévhez

Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki  egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Hansági Ágnes júniusi számunk tanulmányait olvasva gondolkodott el az Arany János-emlékév tanulságain.

Az Alföld júniusi száma a magyar irodalom zavarba ejtő bőségével szembesít ismét (így, az ünnepek előtt talán még ennyi pátosz bele is férne a visszatekintésbe, ám a tények makacs dolgok: Oravecz, Térey és Arany János egy számban, van ebben valami megnyugtató). Amikor egy félév távlatából, ráadásul nem „normálfelhasználóként”, vagyis lapozgatva, ugrálva a szövegek között, itt-ott csak beleolvasva, máshol elmélyültebben, hanem mintegy „könyvregényként”, ától cettig végigolvasom a számot, mégis ez a benyomás a legerősebb. Az Oravecz-trilógia harmadik kötetének várva várt folytatása, a regényrészlet puritán drámaisága mégis sajátos módon összecseng azzal, amit az Arany-tanulmányok sorában Imre László írása emleget. A puritán, „megbízhatóan takarékos, legjobb értelemben vett polgári tisztesség”, amelynek most a leginkább híján vagyunk: az irodalom, úgy tűnik, képes erre is. Az Ókontri júniusi fejezetének szikár dialógusa azonban azt is sugallja, hogy az a magatartáskultúra, amely Aranyt közszereplőként és magánemberként is jellemezte, nemcsak ma hiánycikk. Az egyházi tanács tagjainak a viselkedését éppenséggel ennek az ökonomikus etikának a hiányával írhatnánk le, a jelenet drámai erejét annak a „külső”, idegen tekintetnek köszönheti, amelyet az elbeszélő Steve megjelenésével visz színre, és amelynek a látószögéből érthetetlen és logikátlan a belül lévők számára természetes pazarlás.

Az Aranyról szóló tanulmányok közül nehezemre esne kiemelni egyetlen szöveget: annál is inkább, mert a módszerükben és indíttatásukban eltérő elemzések sajátos módon összecsengenek (Imre László Arany kálvinizmusát, Tarjányi Eszter a „hiányzó” szerelmi költészeti paradigma „üres helyét”, Keszeg Anna az Arany muzealizációja kapcsán megkerülhetetlen múzeumelméleti kérdéseket tárgyalja; Balogh Gergő pedig az önmagában nem feltétlenül a lírai korpusz legkiemelkedőbb darabjai közé tartozó Gondolatok a béke-kongresszus felől című vers nyomán Arany történetszemléletébe kínál bepillantást, elismerésre méltó filozófiai igényességgel). A blokk nyitó és zárótanulmánya azonban meglehetősen ellentmondásosan felesel egymásra, és ha összeolvassuk Margócsy István és Fenyő D. György külön-külön is tanulságos írását, olyan dilemmával találjuk szembe magunkat, amely alighanem a következő évtized egyik fontos feladatát is kijelölheti sokunk számára.

Margócsy abból a bizarr aszimmetriából indul ki, amely a Kazinczy- és az Arany-emlékév kapcsán az évfordulós „figyelemkoncentráció” tudományos-szakmai, illetve az irodalmi vagy szélesebb, társadalmi nyilvánosságban regisztrálható sikere között feszül. A Kazinczy-évforduló tudományos szempontból igen eredményes volt: alkalmat adott a Kazinczy-kép radikális megújítására, Kazinczyt újra „olvasható” szerzővé tette, miközben a szélesebb nyilvánosság lényegében semmit nem érzékelt sem az ünnepből, sem a változásból. Péterfy regénye (amely ugyanakkor már elérte az irodalomolvasók „szélesebb” nyilvánosságát) aligha függetleníthető ettől a fordulattól. Az Arany-évforduló nemcsak az irodalmi, hanem a társadalmi nyilvánosság terében is zajlott, az ünnep „hivatalossága” pedig garantálta a tömegmédiumok figyelmét is. Arra a kérdésre azonban, hogy ez a közfigyelem együtt járt-e azzal, hogy az irodalomtudomány újraolvassa Aranyt, mégpedig úgy, hogy a mai olvasó számára olvasásra érdemessé, megszólíthatóvá tudja tenni, már sokkal nehezebb egyértelműen igenlő választ adni. Margócsy ugyan nem mondja ki, hogy ez nem történt meg, az a felszólítása azonban, hogy „újra kell olvasnunk Aranyt”, mégis erre enged következtetni. Az Aranyról élő képet a bicentenáriumi figyelem ugyanis (egyelőre) érintetlenül hagyta: „a nagy, komoly, epikus költő érinthetetlen szobra”, amelyet a 19. század állított a maga képére és hasonlatosságára, ma már inkább gátja az újraolvasásnak. A költő politikai crédójának „két nagyszabású példázata”, a Szondi két apródja és A walesi bárdok is újraolvasható lenne, másképpen, nem példázatként, erre Margócsy rá is mutat, a valódi kérdés az, hogy miért nincs „igény” arra, hogy Roland Barthes megkülönböztetésével élve ezeket a verseket ne művekként, hanem szövegekként próbáljuk meg a magunkévá tenni. Vagy ismét csak arról van szó, hogy az irodalomtudomány eredményei nem képesek átütni a nyilvánosság „ingerküszöbét”? Hogy a „nyilvános” Arany-képnek nincsen szüksége arra, amit a „tudomány mai állása” szerint tudunk és gondolunk Arany költészetéről?

Fenyő D. írása ezen a ponton „válaszol” a Margócsy által felvetett problémára. Fenyő D. írása abból indul ki, hogy Arany tanítása két szempontból is problémátlan: egyrészt, mert kialakult, és megkérdőjelezhetetlen az Arany-kánon, Arany tanításának metodikai kiforrottságát pedig számtalan értelmezés, elemzés, tankönyv, a tanárok számára rendelkezésre álló segédanyagok nagy száma támogatja. A diákok körében kedvelt szövegek között természetesen az ő felsorolásában is szerepel a Szondi két apródja és A walesi bárdok. Vagyis a barthes-i „mű” és nem a szöveg kínálta bizonytalan művészettapasztalat volna a záloga annak, hogy egy korpusz tanítható legyen? Kétségtelen: a konszenzus, amely egy életművet vagy bizonyos alkotásokat övez, megkönnyíti az iskola és a közvetítő közegek, személyek dolgát. Hiszen éppen ez a konszenzus az alapja annak, hogy a tanár ne kerüljön konfliktusba a szülővel és az iskolával. Fenyő D. tanulmánya a továbbiakban olyan, roppant tanulságos szövegmanipulációs feladatokat ír le, amelyek a szövegekkel való játékra és a kamaszok kreativitására (bizalommal) ráhagyatkozva teremtik meg a lehetőségét az oktatási kánonon „kívüli” versek megismertetésének és megszerettetésének. A fiatalok által így megismert „apokrif” Arany-szövegekben fontos a humor. A Fenyő D. által bemutatott másik módszer lényege, hogy kortárs szövegeken, a határtörténeten keresztül olvastatja Arany költészetét. Vagyis amikor olvasni tanít, akkor az „apokrif” szövegek kerülnek előtérbe, és a magyar költészetből az, ami továbbírta a költészet Arany által megteremtett formanyelvét.

Az életműről a nyilvánosságban élő kép kanonikus stabilitása tehát az alapja volna annak, hogy egy szerző „tanítható” legyen, a szövegek megszerettetését és művészettapasztalatként értett olvasását ez a kanonikusságot övező konszenzus azonban már nem tudja szavatolni. Amit az irodalomtudomány az életművek leporolásával tenni tud, az éppen a már távoli vagy távolodó szövegvilágok (újra)olvashatóvá tétele, az új szempontok, új szövegek és új olvasási stratégiák révén, viszont, amint azt Margócsy a Kazinczy-évforduló példáján megmutatta, ezek a tudomány berkein belüli „visszahódítások” vagy egyáltalán nem, vagy csak alig-alig ütik át a nyilvánosság ingerküszöbét. Az Arany-év lezárultával, 2018-ban az lehet az egyik legfontosabb feladatunk, hogy ebbe ne törődjünk bele.

Arany János 200-összeállítás (Alföld 2017/6.)

Bedecs László és Visy Beatrix hozzászólása az Alföldben meghirdetett Arany János-költőverseny beérkezett pályamunkáihoz.

Borítókép: Zichy Mihály: Illusztráció A walesi bárdokhoz

Hansági Ágnes

szerző: Hansági Ágnes
honlap e-mail
Hansági Ágnes 1968-ban született, irodalomtörténész, kritikus, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. Kutatási területe: a romantika és a modernség irodalma, a kanonizációs folyamatok és ezek mediális feltételei, a folytatásos regény. Legutóbbi kötete: Tárca – regény – nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei (Ráció, 2014).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések