Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „Összeraktam egy széket”
87147
post-template-default,single,single-post,postid-87147,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„Összeraktam egy széket”

Neil Gaiman: Északi mitológia; ford. Pék Zoltán

Ugyanabban az évben, amikor a cannes-i filmfesztiválon bemutatták a Hogyan be­szélgessünk bulin csajokkal című novellájából készült filmet, és az aktuális sorozatfelhozatal egyik legnagyobb érdeklődéssel várt darabja az Amerikai istenek első évadja volt a Hannibal készítőitől, Neil Gaiman adaptált alapanyagból maga is adap­tátorrá vált. Az említett bemutatókkal nagyjából egyszerre megjelent Északi mitológiában Gaiman arra vállalkozott, hogy az Eddák és némi háttérkutatás alapján újramesélje a világ létrejöttétől az istenek alkonyáig ívelő történeteket, eközben fellazítva a források mai olvasó számára olykor túlságosan is nehézkes nyelvezetét, és regényszerűbb szerkezetben építve újjá Snorri Strulson eredetileg afféle középkori adatbázis-logikára felhúzott próza-Eddáját. A kötet pároldalas bevezetőjében Gai­man rögtön ki is jelöli az Északi mitológia kontextusát jelentő irodalmi hagyományt, mégpedig a Roger Lancelyn Green és Kevin Crossley Holland nevével fémjelzett, ismeretterjesztő könyvekként is funkcionáló mítoszgyűjtemé­nyek­­ben. Egy olyan szerző életművében, akinek munkásságát kezdettől fogva meghatározta a mediális és műfaji sokféleség – képregények és filmforgatókönyvek, versek, regények, stílusparódiák a fantasztikus és az angolszász irodalomtörténet obskúrus ha­gyományaitól a többmilliós rajongóbázissal bíró szuperhőssztorikig –, egy mítosz­gyűjtemény könnyen tetszhet újabb puszta formagyakorlatnak, mint a könnyűkezű rondó a Tükör és füst elején, vagy a Dzsungel könyve újraírása a rokon lélek Tim Bur­ton szellemében A temető könyve címmel. De ha el is tekintünk a téma prezentálásának személyes vonzataitól – a szerző nyilvánvaló pedagó­giai célzattal Eve­rett nevű első unokájának ajánlja a könyvet, és korábban sem mu­lasztotta el hangsúlyozni az északi mítoszok megtermékenyítő hatását munkásságára, amire a bevezetőben újfent kitér –, az Északi mitológia mint alkotói gesztus, még így is messze szervesebben illeszkedik a Gaiman-életműbe egy újabb frivol ujjgyakorlat­nál. Úgy is fogalmazhatunk, a szerző – az imént felvillantott biográfiai kereteken túl – háttérbe szorulása, felszívódása az újrahasznosított anyagban egy olyan ideológia betetőzése, amely három évtizedes pályája során végigkísérte a gaimani poétikát.

Neil Gaiman a Gondolatok a mítoszokról című, magyar nyelven először a Tükör és füstben megjelent esszéjében részletezi a kultúrkincs újrahasznosításával kapcsolatos elképzeléseit, lényegében egy esztétikai programot. Gaiman a mítoszokat az alkotófolyamat komposztjaként tárgyalja, miközben az újramesélés általi megőrzésük és revitalizálásuk az emberi kultúra fenntartásának egyik legalapvetőbb mód­ja. Ugyanakkor a prezerváció humanista parancsához darwinista kultúrafelfogás társul: „a meséknek azok a formái, amik működnek, túlélnek, a többiek meghalnak és feledésbe merülnek”. Vagyis az esszé alapján a gaimani komposztálás nem változatlan szövegek újbóli felmutatása, hanem állandó variáció és kisajátítás, küz­delem a helyért az infoszférában, a befogadói figyelemért, amely végül szavatolhatja az adott szövegváltozat túlélését. Ez a logika persze nem csupán a hagyományos értelemben vett mítoszok esetében működik: a két korai Gaiman-képregény címszereplői, Black Orchid (1988–89) és a magnum opusnak is tekinthető Sand­man (1989–93) egyaránt elfeledett, a rajongó figyelmen kívül szorult karakterek a DC Comics portfóliójából, akiket a Gaiman–McKean páros támasztott fel és mu­tatott be újra a közönségnek – igaz, a Sandman esetében ez olyan eredetire si­keredett, hogy a figura a nevén kívül szinte semmilyen kapcsolatban nem áll a hetvenes években született Sandman-képregényekkel. De ugyanennek a stratégiának az explicit működését látjuk a Ray Bradbury előtt tisztelgő Aki elfelejtette Ray Brad­buryt című novellában (magyarul a Felkavaró tartalom című kötetben olvasható), amely már nem fiktív hősök és történetsémák, hanem egy konkrét szerző munkásságának felelevenítését szolgálja.

Talán a Bradbury emlékére írt novella mutatja a legjobban, hogy a gaimani kom­posztálás, vagyis az újrahasznosításon alapuló szövegalkotási technika valójában szüntelen harc a feledés ellen. A Sandmanben a szerző célja még bevallottan egy saját pantheon felépítése volt – erről is ír a Gondolatok…-ban –, saját istenekkel és saját mítoszokkal, a gigantikus mitológiai és irodalmi ismeretanyagot felhasználó képregényfolyam intertextusai valóban csak komposztként szolgáltak, amelyből mintegy kinőhettek Gaiman új teremtményei. Az egy évtizeddel később meg­jelent Amerikai istenekben az emberiség – a „befogadók” – felejtése fenyegeti leg­inkább a természetfeletti világ isteneit, akik hitből és a nekik hozott áldozatokból nyerik életerejüket. Az áldozathozatal aktusai közül a regény ugyan a véráldozatot emeli ki, ám az ember és isten közti viszonyban Gaimannél ezen kívül is szinte minden ráfordítás áldozathozatalnak tekinthető – imák, rituálék, az adott en­ti­tásra szánt idő, vagyis bármi, ami a fennmaradását szolgálhatja a kulturális emlékezetben. Innen nézve az Északi mitológia maga is egyfajta áldozathozatal, amely a személyesség csaknem teljes háttérbe szorításával adóz Asgard lakói előtt. Ám a gaimani gondolat evolucionista magját éppúgy a „ki jár jól?” kérdése adja, mint bár­mely más esetben, amikor a darwini algoritmust alkalmazzuk akár kulturális, akár természeti jelenségek értelmezésekor. Kétségtelen, hogy az újramesélések és bár­miféle használat elsődleges haszonélvezője maga az újramesélés tárgya: ezt a gon­dolatot bontja ki az Amerikai istenek, amikor Odin történeteinek újbóli színrevitelében elsősorban Odin túlélésének zálogát látja, vagy amikor – az „új” istenek kö­zül – a tévénézés aktusa a Média nevű istennőt erősíti. Ha ezt a kérdést az Északi mitológiával kapcsolatban tesszük fel, a válasz szinte evidenciának tűnik, hiszen a tiszteletadás bevallottan a címben jelzett hagyománynak szól, ám ha figyelembe vesszük, hogy a szerzői szerénység és háttérbe húzódás ellenére ez a kötet a gaimani komposzt-program kiteljesedése, akkor nem csupán a kultúra alázatos őrzőjét és újramesélőjét ismerhetjük fel a borítóra írt névben, hanem a „könyváldozat” má­sik haszonélvezőjét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Északi mitológiával Gai­man Odin útját járja, és „feláldozta magát önmagának”. „kissé megzavart a jobb és a bal, / mert a leírásban más csavarok szerepeltek, aztán / a lábak kerültek az ülőke alá, / 6 darab 40 milliméteres csavarral / (igazából, ki érti, 45 millimétereseket találtam a dobozban).” (Hogy rakjunk össze egy széket, részlet, ford. Török Krisz­tina)

A tisztelgésként és népszerűsítésként felfogott áldozathozatal szükségképpen olyan szövegalkotási eljárásokat kíván meg, amelyek a lehető legszélesebb olvasó­kö­zönség számára teszik hozzáférhetővé az Északi mitológia történeteit. Snorri Stru­lson keresztényi meggyőződésből alkalmazott többszörös keretezése – ahol a Gylfi nevű király látomása során elevenednek fel az asgardiak kalandjai –, illetve a ka­tekizmusra emlékeztető kérdés-válasz struktúra („Melyik út vezet fel a földről az égbe?”) helyett Gaiman kezei közt a mitológia laza regényszerkezetet kapott. Az epi­zódok közti keresztbeutalásokkal igyekszik megteremteni a folytonosság érzetét, és az évezredes mitológiai történetektől megszokottnál jóval nagyobb hangsúlyt fek­tet egy kifejezetten egyszerű, de mégis igen hatékony – és az olvasó érzelmi be­vonódását nagyban megkönnyítő – pszichológiai realizmus megteremtésére. Ennek eszközei egyrészt a frappáns humorral megírt párbeszédek és jelenetezés, az adott karakter lelkiállapotát árnyaló betoldások, miközben a szöveg továbbra is gyakran mondatszintű egyezést mutat a Snorri-verzióval. A halhatatlanság almái cí­mű történetben például Thor, Loki és Haenir együtt utaznak a hegyvidéken, mi­kor egy hatalmas sas elragadja Lokit, és csak annak fejében hajlandó elengedni, ha az elhozza neki a halhatatlanság almáit és feleségnek Idun istennőt. Loki – más vá­lasztása nem lévén – belemegy az alkuba, majd visszatér társaihoz a tábortűz mel­lé. A visszatérés Snorrinál: „Loki ebbe beleegyezett, a sas ekkor szabadon engedte, és visszatérhetett a társaihoz. Ezek után útjukon hazatérésükig semmi említésre mél­tó nem történt” (Bernáth István: Skandináv mitológia, 120). Gaiman változatában: „A sas elrepült a tűzgödör felett, és Loki hirtelen zuhanni kezdett, még mindig szorongatva a lándzsáját, végül a fűre bucskázott. A sas rikoltva csapdosott és emelkedett, pillanatok alatt apró ponttá zsugorodott az égen.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Thor.

– Ki tudja? – vont vállat Loki.

– Hagytunk neked húst – mondta Haenir.

Lokinak azonban elment az étvágya, amit társai a repülésnek tulajdonítottak.

Egész hazaúton más érdekes vagy szokatlan dolog nem történt.” (133–134.)

A kibontott jelenetben nem csupán filmszerűbbé válik az eseménysor, de Gai­man visszatérő stratégiája is jól megfigyelhető, ahogyan banális közbevetéssel ér el ko­mikus hatást („hagytunk neked húst”), az étvágytalanság említése pedig egyszerre leplezi le Loki titkolózását, és árnyalja a viszonyát a többi, jóval földhözragadtabb istennel.

Lewis Hyde ír arról a Trickster ​Makes This World című könyvében, hogy Lokit elő­ször maga Snorri emelte ki az istenek közül, mellékszereplőből Lucifer skandináv megfelelőjét faragva belőle – ahogyan Baldurból krisztusi alak vált a kezei közt. Gaiman vonzódása a hermészi trickster-figurákhoz – lásd az Amerikai istenek szél­hámos Odinját, az Anansi fiúk címszereplő afrikai istenét vagy a Sosehol de Carabas márkiját – szinte borítékolhatóvá tette a karakter jelentőségének további növekedését az Északi mitológiában, olyannyira, hogy társai Loki intellektusa és tra­gikus jelleme mellett gyakran mézsört vedelő bumburnyákoknak tűnnek. A bajkeverő istenségek és a modern művészszerep egybemosódásáról – a megtévesztés és a „hazugság feltalálása”, a testiségen, elsősorban az éhségen való felülemelkedés és ennek problematizálása, a közmegegyezéses határok és a társadalom szimbolikus jelölőinek megkérdőjelezése – szintén Lewis Hyde értekezik hosszasan, és nem nehéz felfedezni az imitáción, szerepjátékon és kisajátításon alapuló gaimani poétika párhuzamait a fent leírt működésmóddal. De Loki előtérbe kerülése a nagy­formátumú villaineket humanizáló és sztárszerepbe emelő popkulturális trend­­be is beilleszthető, melynek során népszerűség szempontjából a karaktertípus képviselői akár aranyszívű ellenfeleiken is túlnőhetnek. Az Északi mitológiában a „szimpátia az ördöggel” újfent a jellemábrázolásban érhető tetten, ahol Gai­man nem csupán narratív ívet húz fel Loki megaláztatásaiból – kezdve szájának be­varrásával Az istenek kincsei című történetben – de szemben Snorrival, minduntalan emlékeztet rá, hogy ezek a fokozatosan durvuló sérelmek hosszú távú hatással vannak a figurára. Az építőmester című epizódban például Loki úgy menti meg As­gardot egy cseles óriástól és annak irtózatos erejű lovától, hogy utóbbit lóvá változtatva elcsalja az erdőbe, és ott párosodik vele. Ennek következményeiről a pró­za-Ed­da így ír: „Loki pedig, aki Svaðilfarival üzekedett, egy idő után megellett, és vi­lágra hozott egy deres színű, nyolclábú csikót, amely aztán az istenek és az emberek világában a legjobb lóvá növekedett.” (Bernáth, 97.) Gaiman viszont to­vábbi rész­leteket fűz az esethez: „[Svaðilfarit] csak a bátrak merték szóba hozni Lo­ki je­lenlétében, kétszer pedig soha senki. Loki mindent megtett, hogy megnehezítse az éle­tedet, ha hallotta, hogy arról beszélsz, hogyan csalta el Svaðilfarit a gazdájától, és hogy megmentette az isteneket a saját rossz ötletétől. Loki nehezen engesztelődött ki.”

Ugyanakkor az Északi mitológia egyik nagy bravúrja, hogy a felidézett hagyománytól kissé idegen karakterközpontú ábrázolásmód mellett is képes fenntartani a történetek enigmatikus, további értelmezésre ingerlő jellegét: szép példa erre Lo­ki első, még korábbi sérelmekkel sem indokolható csínytevése, amikor is levágja Sif istennő haját, majd tettét azzal indokolja, hogy „Viccesnek találtam. Részeg voltam.” (42.) A flegma válaszból legjobb esetben is csak a beszélő jellemére következtethetünk, de a motivációja, egyáltalán a levágott haj valódi jelentősége – amellett, hogy büntetésként a házasságtörés megtorlására használták – éppúgy feloldat­lan marad, mint az eredeti szövegben. Loki valóban elhált egy részeg éjszakát Thor fe­leségével, és ezt leplezi szemérmesen a levágott haj metaforája? Vagy, mint minden rendes trickster, Loki itt is jelölő és jelentés viszonyát bolygatja meg, a hajvágás puszta tényével hozva létre a házasságtörés fiktív narratíváját?

„Egyszer írok majd egy könyvet, / és ha elkészült, / felmászom rá, mint egy fellépőkére vagy szobalétrára / vagy mint egy régi, magas falétrára, amit egy / szilva­fá­hoz támasztottam, / ősz lesz, / és eltűnök örökre” (Hogy rakjunk össze egy széket). Akár egy imponáló írástechnikai fogások mögé rejtőző szerző invencióinak tart­juk az Északi mitológia szövegét, akár a mítoszok alárendelését a könnyű hozzáférhetőségnek és a korszellemnek a hagyományőrzés jegyében, a kötet mindenképp rámutat a gaimani poétika egyik csapdájára. Ha a kulturális örökség fenntartásának parancsa mellett minden más szempont eltörpül, akkor a szerző – hacsak nem puszta brandként tekintünk rá – óhatatlanul afféle újramesélő gépezetté válik, akinek-aminek elsődleges feladata az, hogy technikai tudását latba vetve termelje új­ra a tündérmeséket és a mítoszokat. Vagyis – ahogy Gaiman a Felkavaró tartalom nyi­tóversében megfogalmazza – hozott anyagból összerakjon egy széket. Az Északi mitológia nagyon kényelmes, könnyen belakható szék, megannyi pompás apró dí­szítéssel, ám mégis hagy némi hiányérzetet maga után egy olyasvalakitől, aki korábban ennél sokkal bonyolultabb bútordarabokat is épített. Akár olyanokat, amelyekről lehetetlen elsőre eldönteni, hogy mire valók.

Neil Gaiman: Északi mitológia, ford. Pék Zoltán, Agave, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017. decemberi számában.)

Borítókép: trollok, John Bauer illusztrációja (Wikipedia).

Sepsi László

szerző: Sepsi László
honlap e-mail
Sepsi László 1985-ben született Szolnokon, író, filmkritikus, a „Prizma” filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és az amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek közt a Filmvilág, a Magyar Narancs, a Kalligram, a 2000, a Mozgó Világ, az Eső lapjain és a Műút portálon jelentek meg. Legutóbbi kötete, a Pinky 2016-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések