Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „Az ember, a telep, a szomorúság”
88063
post-template-default,single,single-post,postid-88063,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„Az ember, a telep, a szomorúság”

Antal Balázs: Le

Az őr, aki a kőfejtőben elhunyt kisfiú hozzátartozóival beszélgetve arra gondol, mennyire vizelnie kell. A katona, aki egy szívesség teljesítése közben kocsmai ve­re­kedésbe keveredik, és a Vad Mundi, akinek rendes neve is van, de viselkedése miatt mindenki állatnak nézi. Térkép szélén lévő területek sűrű szövésű leírásai, a cent­rum és a periféria ellentétet képező kettőssége, az izoláló élettér és a mozdulni, szabadulni vágyó alakok összeférhetetlensége – a szegénység ábrázoláshagyományának valamennyi eleme megtalálható Antal Balázs Le című új novelláskötetében.

A Hortus Conclusus sorozat kiadványait egy az adott könyv szerzőjével készített interjú zárja, itt Antal Balázs és Kabai Lóránt „Helyszíneket gyűjtök” című beszélgetését olvashatjuk a kötet zárlataként. A karakterei közegében otthonosan mozgó író képe rajzolódik ki a válaszokból: „igazán meghatározó emlékeim a hanyatló ipari világhoz kötődnek, s aztán a villámgyors talajvesztéshez, a külső vi­lág romlásához” (196.); „Mert én magam munkások közt értelmiséginek, értelmiségiek között azonban munkásnak érzem magam. És míg az egyikből már eljöttem, a másik nem tud nagyon sok olyat mutatni, hogy annyira odavágynék.” (198.) Az Antal Balázs múltjával (is) kapcsolatos információk miatt az olvasó úgy is érezheti, mintha egy mikroközösség képviselőjeként alkotta volna a kötetet, amelyre novellákból álló visszaemlékezésként is tekinthetünk – gyermekkorának meghatározó fa­luja, Csernely vidékén játszódik az eleven képiségű, költői leírásoktól színes történetek nagyobb része. Több szereplő elszármazott, de múltjától szabadulni nem tudó karakter: a kö­tetnyitó Sóvárgásban Barilla igyekszik segíteni a kolónialakásokban élő barátainak, de újra és újra visszatér az omladozó bányásztelepre, ahol felnőtt. Bámulja a putrisodó házakat és a felhőket, amik „arcok alakját veszik föl. Azoknak arcát, akik itt éltek és haltak lent alattuk, és innen bámultak feléjük fölfelé, vagy innen fütyültek rájuk egész életükben.” (7.) A Helyszíneket gyűjtök életrajzi olvasatot kínál fel, de Antal Balázs remekül felépített és jó stílusérzékkel megírt új prózakönyve elsősorban a nyomorral, valamint a vidék sanyarú helyzetével fog­lalkozó művek sorába illeszkedik, gazdag irodalomtörténeti előzményekkel lépve párbeszédbe.

Észak-Magyarország munkástelepein, ahová „a szél minden irányból csak csöndet hoz meg visz, és szikkadt és hideg földmélyi leheletet” (93.), a megépült sztrádák miatt elnémult falvakban, kieső tanyákon, a Nyírség kiszikkadt vidékein, „va­lahol seholsem és mindenség között, félúton mindenhova” (193.) élnek Antal Ba­lázs hősei. Annak a földrajzilag körülhatárolható, szociológiai és szociográfiai írásokban jól feldolgozott közegnek a képviselői, amelynek tagjait sokan és sokszor nevezték már a rendszerváltás kárvallottjainak. Az ember, a telep, a szomorúság, va­lamint a Pusztai vázlat című szövegek egy névtelen, észak-magyarországi munkástelep és egy isten háta mögötti nyírségi falu mostoha helyzetét ábrázolják, de a települések „fénykorához” való odafordulást nem a nosztalgikus múltidézés szándéka szervezi. Megképződik bár a múlt és a jelen értékszembesítő összehasonlítása, ám a novellák történelmi folyamatok eredményeiként tüntetik fel a mostani ál­lapotokat, ezért a szövegek elbeszélői szólamai mentesek az idealizáló visszaemlékezésektől. A helytörténeti megalapozottság rezignálttá teszi a vidék és a munkáskolóniák környezetének mai viszonylatait: „Akkortájt jó érzés fogta el az utazót, ha a maszatos buszablakon kinézett – látta, hogy megérkezett valahová. Az új építmények csak az átmeneti időkre kellettek, azután végül megmaradtak – és velük együtt az otthonosságérzést az átmenetiségé váltotta fel.” (91.). Akárcsak a Bá­nya­vi­dék című novella elején feltűnő köd, valamint a zárlatban előgomolygó, „az er­dők közötti üreg reggeleibe és reggeli embereibe” (89.) ülepedő rosszkedv, a tér fogva tartja a szereplőket: „A múltból él, folytatta, Mikor mindenki a jelent hajtja, meg a jövőt. Olyasmivel nem tudok foglalkozni, ami nincsen, mondta Barilla.” (Só­várgás, 16.), „Bizonyos szempontból én is az emlékeimnek élek. Ez az egész hely maga egy nagy büdös emlékmű.” (A kőfejtőben, 127.) A jók mennek el című no­vel­lában a vegyészetet tanuló Márió apja börtönbe került, az anyja elhagyta gyermekeit, Pestre ment prostituáltnak, Márió pedig félbehagyva tanulmányait hazajött gondoskodni a testvéreiről. A fiú, mielőtt drogdíler apját kiengednék, elviszi a te­lepről a kislányokat – az egyes szám első személyben megszólaló narrátor a címben olvasható idézettel zárja a szociográfiai mélyinterjúk zsánerjegyeit is felmutató el­beszélést: „Na, de hogy befejezzem, megpucolt innen a Márió a kislányokkal. Hátrahagytak mindent, tán egy szatyor ruhát, ha elvittek magukkal, […] még a dalban is úgy van, hogy csak a jók mennek el.” (184.)

A karakterek számára erkölcsi és morális kérdés, hogy ebben a rideg világban hogyan kell élni – a lírai hangvételű leírások és a szereplők lelki vívódásainak reflexiói nem csak a tájat, hanem lakóit és a lakók saját kilátástalanságukhoz való vi­szonyát is színre viszik. A kötet borítóján lévő zuhanó, borostás angyal lehetne a Le egyik karaktere is: igyekezetük ellenére a szereplők nem tudnak változtatni a helyzetükön, zuhannak a semmibe, de statikus pusztulásban való életüket megkönnyíti cselekedeteik morális indíttatása. A Vad Mundinak (A szelídítés) „a leghal­ványabb reménye se lehetett rá, hogy valaha is jobb helyre juthat ennél, vagy akár csak arra, hogy ezt valamivel is jobbá tehetné” (64.). Mégis, miután meghal az er­dőn a munkatársa, és ő kapja a feladatot, hogy elvigye a hírt a feleségnek, megpróbál az asszony kedvében járni. Segít a nőnek a ház körül, és az özvegy kérésére hordani kezdi az elhunyt ruháit. „Ettől majd talán jobb ember leszek” (71.), gondolja. A sejtelmes elhallgatásokra épülő cselekményvezetés elegye a táj jellegzetességeit részletező szövegrészekkel sodró ritmikát biztosít a novelláknak. Ekként látni rá a szegénységre nyugtalanító: néhol csak következtetni tudunk a történésekre. Egy balul sikerült ügylet miatt Bunecki, a helyi „maffiavezér” elviszi Lekától az ukrán határon átcsempészett süketnéma, hányattatott sorsú lányt, akibe Leka sze­relmes lett (Jót tenni mindig). A főszereplőről sejthető, hogy embercsempészettel foglalkozik, de a többi szereplőről nem tudunk semmit. A Vendéget hívni, esőt várni tanyasi fiúja ugyan felül egy buszra, de fogalmunk sincs, hogy hová megy, megérkezik-e.

Ahogyan a többszörösen összetett mondatok jelzős szerkezetei, az egymás mellé került szövegek is árnyalják egymást. A novellák sorrendje megfontolt, de né­hányuk nem illeszkedik szervesen a koncepcióba, és kizökkentheti az olvasót. Az Engedni mindig és a Gondoskodás című írások vélhetően a tematikai is­mét­lések elkerülése miatt kerültek a könyvbe, de az elvadult kutya tulajdonosa és a betegsége miatt volt feleségének kiszolgáltatott vállalati vezető alakjai kevésbé hitelesek. Bár a szereplők itt is a környezetük foglyai, hiányzik belőlük az az elevenség, amit a Le más történeteiben az alakok közegükkel való összeférhetetlensége biztosít. Az Engedni mindig főszereplője végül megadja magát, és eltünteti a portáról kedvenc kutyáját, ami megmarta a feleségét – a családi veszekedések, az egymás mellett csak hallgatni bíró házaspár és a mindig feszült gyerekek helyzetének pszichologizáló narrációja nem annyira hiteles, mint például az Otthagyni a fogát bármelyik bekezdése. A Gondoskodás zárlata nagyon hatásos, de a jelenetek, amelyek a házasságot mint szerelem nélkül is bensőséges viszonyt ábrázolják, túl direktek (például az, amikor a vállalati vezető inhalátorát új párja helyett a volt fe­lesége viszi a férfi után).

Bár a 2003-ban megjelent Öreg egy sok szempontból éretlenebb munka, a ti­zennégy évvel később megjelenő Le erényei már abban is megtalálhatóak voltak: a mély kontrasztokat használó képalkotási módok, a dús nyelven ábrázolt környezet, a biztos kézzel megrajzolt alakok, akik bárhogyan is döntenek, életterük alakítja a sorsukat. Antal Balázs prózanyelve új kötetében fegyelmezettebb, az elbeszélésekben kevesebb az üresjárat, több a súly. Az olvasó „a síksági nagyváros határát jár­va, a hozzácsatolt falvakat, tanyaszövevényeket, pusztákat felfedezve, megismerve az emberek rejtekét, akiknek minden térségek közül a világnak ezen dirib-darabjai jutottak, a cifra összevisszaság miriád ábráját láthatja” (Pusztai vázlat, 191.) ezek­ben a történetekben.

Antal Balázs: Le, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017 (Hortus Conclusus).

(Megjelent az Alföld 2016/6. számában.)

Borítókép: Antal Balázs nagyváradi könyvbemutatója (forrás: Ozsváth Zsuzsa írása a Helikon online oldalán).

Juhász Tibor

szerző: Juhász Tibor
honlap e-mail
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, költő. Egészségügyi szakközépiskolába járt, majd a Miskolci Egyetemre, most kereskedelemmel foglalkozik. Versei 2012 óta jelennek meg. Igyekszik azokkal a személyes problémákkal foglalkozni, amik több embert érintenek. 2015-ben jelent meg első kötete, az Ez nem az a környék.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések