Az őr, aki a kőfejtőben elhunyt kisfiú hozzátartozóival beszélgetve arra gondol, mennyire vizelnie kell. A katona, aki egy szívesség teljesítése közben kocsmai verekedésbe keveredik, és a Vad Mundi, akinek rendes neve is van, de viselkedése miatt mindenki állatnak nézi. Térkép szélén lévő területek sűrű szövésű leírásai, a centrum és a periféria ellentétet képező kettőssége, az izoláló élettér és a mozdulni, szabadulni vágyó alakok összeférhetetlensége – a szegénység ábrázoláshagyományának valamennyi eleme megtalálható Antal Balázs Le című új novelláskötetében.
A Hortus Conclusus sorozat kiadványait egy az adott könyv szerzőjével készített interjú zárja, itt Antal Balázs és Kabai Lóránt „Helyszíneket gyűjtök” című beszélgetését olvashatjuk a kötet zárlataként. A karakterei közegében otthonosan mozgó író képe rajzolódik ki a válaszokból: „igazán meghatározó emlékeim a hanyatló ipari világhoz kötődnek, s aztán a villámgyors talajvesztéshez, a külső világ romlásához” (196.); „Mert én magam munkások közt értelmiséginek, értelmiségiek között azonban munkásnak érzem magam. És míg az egyikből már eljöttem, a másik nem tud nagyon sok olyat mutatni, hogy annyira odavágynék.” (198.) Az Antal Balázs múltjával (is) kapcsolatos információk miatt az olvasó úgy is érezheti, mintha egy mikroközösség képviselőjeként alkotta volna a kötetet, amelyre novellákból álló visszaemlékezésként is tekinthetünk – gyermekkorának meghatározó faluja, Csernely vidékén játszódik az eleven képiségű, költői leírásoktól színes történetek nagyobb része. Több szereplő elszármazott, de múltjától szabadulni nem tudó karakter: a kötetnyitó Sóvárgásban Barilla igyekszik segíteni a kolónialakásokban élő barátainak, de újra és újra visszatér az omladozó bányásztelepre, ahol felnőtt. Bámulja a putrisodó házakat és a felhőket, amik „arcok alakját veszik föl. Azoknak arcát, akik itt éltek és haltak lent alattuk, és innen bámultak feléjük fölfelé, vagy innen fütyültek rájuk egész életükben.” (7.) A Helyszíneket gyűjtök életrajzi olvasatot kínál fel, de Antal Balázs remekül felépített és jó stílusérzékkel megírt új prózakönyve elsősorban a nyomorral, valamint a vidék sanyarú helyzetével foglalkozó művek sorába illeszkedik, gazdag irodalomtörténeti előzményekkel lépve párbeszédbe.
Észak-Magyarország munkástelepein, ahová „a szél minden irányból csak csöndet hoz meg visz, és szikkadt és hideg földmélyi leheletet” (93.), a megépült sztrádák miatt elnémult falvakban, kieső tanyákon, a Nyírség kiszikkadt vidékein, „valahol seholsem és mindenség között, félúton mindenhova” (193.) élnek Antal Balázs hősei. Annak a földrajzilag körülhatárolható, szociológiai és szociográfiai írásokban jól feldolgozott közegnek a képviselői, amelynek tagjait sokan és sokszor nevezték már a rendszerváltás kárvallottjainak. Az ember, a telep, a szomorúság, valamint a Pusztai vázlat című szövegek egy névtelen, észak-magyarországi munkástelep és egy isten háta mögötti nyírségi falu mostoha helyzetét ábrázolják, de a települések „fénykorához” való odafordulást nem a nosztalgikus múltidézés szándéka szervezi. Megképződik bár a múlt és a jelen értékszembesítő összehasonlítása, ám a novellák történelmi folyamatok eredményeiként tüntetik fel a mostani állapotokat, ezért a szövegek elbeszélői szólamai mentesek az idealizáló visszaemlékezésektől. A helytörténeti megalapozottság rezignálttá teszi a vidék és a munkáskolóniák környezetének mai viszonylatait: „Akkortájt jó érzés fogta el az utazót, ha a maszatos buszablakon kinézett – látta, hogy megérkezett valahová. Az új építmények csak az átmeneti időkre kellettek, azután végül megmaradtak – és velük együtt az otthonosságérzést az átmenetiségé váltotta fel.” (91.). Akárcsak a Bányavidék című novella elején feltűnő köd, valamint a zárlatban előgomolygó, „az erdők közötti üreg reggeleibe és reggeli embereibe” (89.) ülepedő rosszkedv, a tér fogva tartja a szereplőket: „A múltból él, folytatta, Mikor mindenki a jelent hajtja, meg a jövőt. Olyasmivel nem tudok foglalkozni, ami nincsen, mondta Barilla.” (Sóvárgás, 16.), „Bizonyos szempontból én is az emlékeimnek élek. Ez az egész hely maga egy nagy büdös emlékmű.” (A kőfejtőben, 127.) A jók mennek el című novellában a vegyészetet tanuló Márió apja börtönbe került, az anyja elhagyta gyermekeit, Pestre ment prostituáltnak, Márió pedig félbehagyva tanulmányait hazajött gondoskodni a testvéreiről. A fiú, mielőtt drogdíler apját kiengednék, elviszi a telepről a kislányokat – az egyes szám első személyben megszólaló narrátor a címben olvasható idézettel zárja a szociográfiai mélyinterjúk zsánerjegyeit is felmutató elbeszélést: „Na, de hogy befejezzem, megpucolt innen a Márió a kislányokkal. Hátrahagytak mindent, tán egy szatyor ruhát, ha elvittek magukkal, […] még a dalban is úgy van, hogy csak a jók mennek el.” (184.)
A karakterek számára erkölcsi és morális kérdés, hogy ebben a rideg világban hogyan kell élni – a lírai hangvételű leírások és a szereplők lelki vívódásainak reflexiói nem csak a tájat, hanem lakóit és a lakók saját kilátástalanságukhoz való viszonyát is színre viszik. A kötet borítóján lévő zuhanó, borostás angyal lehetne a Le egyik karaktere is: igyekezetük ellenére a szereplők nem tudnak változtatni a helyzetükön, zuhannak a semmibe, de statikus pusztulásban való életüket megkönnyíti cselekedeteik morális indíttatása. A Vad Mundinak (A szelídítés) „a leghalványabb reménye se lehetett rá, hogy valaha is jobb helyre juthat ennél, vagy akár csak arra, hogy ezt valamivel is jobbá tehetné” (64.). Mégis, miután meghal az erdőn a munkatársa, és ő kapja a feladatot, hogy elvigye a hírt a feleségnek, megpróbál az asszony kedvében járni. Segít a nőnek a ház körül, és az özvegy kérésére hordani kezdi az elhunyt ruháit. „Ettől majd talán jobb ember leszek” (71.), gondolja. A sejtelmes elhallgatásokra épülő cselekményvezetés elegye a táj jellegzetességeit részletező szövegrészekkel sodró ritmikát biztosít a novelláknak. Ekként látni rá a szegénységre nyugtalanító: néhol csak következtetni tudunk a történésekre. Egy balul sikerült ügylet miatt Bunecki, a helyi „maffiavezér” elviszi Lekától az ukrán határon átcsempészett süketnéma, hányattatott sorsú lányt, akibe Leka szerelmes lett (Jót tenni mindig). A főszereplőről sejthető, hogy embercsempészettel foglalkozik, de a többi szereplőről nem tudunk semmit. A Vendéget hívni, esőt várni tanyasi fiúja ugyan felül egy buszra, de fogalmunk sincs, hogy hová megy, megérkezik-e.
Ahogyan a többszörösen összetett mondatok jelzős szerkezetei, az egymás mellé került szövegek is árnyalják egymást. A novellák sorrendje megfontolt, de néhányuk nem illeszkedik szervesen a koncepcióba, és kizökkentheti az olvasót. Az Engedni mindig és a Gondoskodás című írások vélhetően a tematikai ismétlések elkerülése miatt kerültek a könyvbe, de az elvadult kutya tulajdonosa és a betegsége miatt volt feleségének kiszolgáltatott vállalati vezető alakjai kevésbé hitelesek. Bár a szereplők itt is a környezetük foglyai, hiányzik belőlük az az elevenség, amit a Le más történeteiben az alakok közegükkel való összeférhetetlensége biztosít. Az Engedni mindig főszereplője végül megadja magát, és eltünteti a portáról kedvenc kutyáját, ami megmarta a feleségét – a családi veszekedések, az egymás mellett csak hallgatni bíró házaspár és a mindig feszült gyerekek helyzetének pszichologizáló narrációja nem annyira hiteles, mint például az Otthagyni a fogát bármelyik bekezdése. A Gondoskodás zárlata nagyon hatásos, de a jelenetek, amelyek a házasságot mint szerelem nélkül is bensőséges viszonyt ábrázolják, túl direktek (például az, amikor a vállalati vezető inhalátorát új párja helyett a volt felesége viszi a férfi után).
Bár a 2003-ban megjelent Öreg egy sok szempontból éretlenebb munka, a tizennégy évvel később megjelenő Le erényei már abban is megtalálhatóak voltak: a mély kontrasztokat használó képalkotási módok, a dús nyelven ábrázolt környezet, a biztos kézzel megrajzolt alakok, akik bárhogyan is döntenek, életterük alakítja a sorsukat. Antal Balázs prózanyelve új kötetében fegyelmezettebb, az elbeszélésekben kevesebb az üresjárat, több a súly. Az olvasó „a síksági nagyváros határát járva, a hozzácsatolt falvakat, tanyaszövevényeket, pusztákat felfedezve, megismerve az emberek rejtekét, akiknek minden térségek közül a világnak ezen dirib-darabjai jutottak, a cifra összevisszaság miriád ábráját láthatja” (Pusztai vázlat, 191.) ezekben a történetekben.
Antal Balázs: Le, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017 (Hortus Conclusus).
(Megjelent az Alföld 2016/6. számában.)
Borítókép: Antal Balázs nagyváradi könyvbemutatója (forrás: Ozsváth Zsuzsa írása a Helikon online oldalán).
Hozzászólások