Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - (F)eloldódások
87991
post-template-default,single,single-post,postid-87991,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

(F)eloldódások

Kürti László: a csalásról; Molnár Lajos: Csendzuhatag

A kapcsolataink, legszemélyesebb életterünk alapján történő önmeghatározás és a mindezeket hátrahagyni kívánó lázas szabadságvágy – meglehetősen paradox mó­don – egyidejűleg sajátja az emberi életnek. A folyton különböző szerepeket öltő egyén, aki számára a kimondás, vallomás felszabadító erővel bírhat, mélyen be­lül a csendet óhajtja. Ez a két pólus ad gondolati alapot két 2017-ben megjelent kötetnek; az egyén szűk, kapcsolati hálókkal szabdalt, személyes univerzumába en­ged bepillantást Kürti László a csalásról című verseskötete, míg Molnár Lajos Csend­zuhataga az ember mindezeket hátrahagyó szárnyalását, a (csendben lakozó) teljességet kísérli meg kötetbe foglalni.

Kürti László Testi misék (2012) óta megjelent legújabb kötetének, mely immár ötö­dik az életműben, főként a lélek legmélyebb rétegeiből származó szubjektív él­mények, traumák narrativizálása és ezek – a kisbetűk használatával is erősített – egy­fajta tudatfolyamba rendezése képezi az alapkoncepcióját. Különös, ám mégsem meglepő sajátja ezeknek az emlékeknek, hogy, néhány kivételtől eltekintve, csakis az egyén kapcsolataiban konstruálódnak (lehet ez családi vagy szerelmi kapcsolat, Istenhez vagy akár egy kutyához fűződő viszony is); már a kö­tet címe, a csalásról is legalább két ember egymás ellen elkövetett (meg)csalását implikálja. Ezeknek a csalásoknak a száma szinte felfejthetetlen: ahogyan a beszélő az édesanyját, úgy az anya is „megcsalja” a fiát; a feleség a férjét, de akár a család megszégyenítése (a cigány származást tematizáló vers és az ezt követő kitagadás) is megcsalásnak minősülhet mindkét oldalról. A kapcsolatok egymásra is ha­tást gyakorolnak, ennek legmarkánsabb példája a beszélő felnőttkorig magával hur­colt Ödi­pusz-komplexusa, melynek fényében minden nőkkel kialakított kötelék édesanyja megcsalásaként értelmeződik. Harmonikus viszonyra nem is találunk példát, sokkal inkább a kapcsolatok harciassága, egymáson felülkerekedni vágyó természete hangsúlyozódik; mintha egy fordítva értett „make love, not war” lenne a kö­tet szereplőinek mottója. A kapcsolatoknak ez a hierarchiát preferáló természete di­namizálja tulajdonképpen a kapcsolatrendszert, és teszi egyszerre izgalmassá és megrázóvá a kibontakozó „veszedelmes viszonyokat”. Ennek a negatív kapcsolatfelfogásnak szükségszerű velejárója az eloldódás, „erózió”, valamint érzelmi veszteség („aki szeret, veszít” – születésnapjára), ugyanakkor egy erkölcsileg erősen bírálható létfilozófiával is szolgál: „amíg betartasz valakinek, addig / garantáltan lé­tezel” (magasabb inger). Mindezek mellett nagy, mély szerelmek, vágyak teszik fű­­tötté a kötet hangulatát, ennek eredményeképpen mintha lelki hullámvasúttá vál­na a szö­vegek egymásutánja, melyre a kötet olvasásával a befogadó is jegyet válthat.

A kötetben hangsúlyosan áradó személyesség (mely például olyan megindító szövegekben konkretizálódik, mint az idős, meztelen anya fürdetését vagy a rákos fe­leség búcsúját feldolgozó versek) a néhol szinte kirívóan artisztikus retorikai eszközök használata következtében kissé ambivalens módon árnyalódik. Egyrészt a némelykor finom, alig észrevehető, ám annál leleményesebb formai megoldás tá­mogatja a kötetstruktúrát, amelyre példa a végig tudatosan kisbetűvel írt szövegek­ben (Isten és Uram megszólítások mellett) ki­vételt képező legutolsó vers néhány mon­datkezdő szava – mintha ezzel egy képzelt pszichológiai kezelés végét, a pá­ciensnek a traumák felszínre törésének befejeztével a valóságba, racionális szabályok uralta világba való visszatérését jelezné, ahol már a mondatok nagybetűvel kez­­dődnek. Emellett az egyes témák és versformák is szoros összhangban állnak; a nagyobb traumák szabadversben törnek felszínre, néhány szerelmes vers szonettformát kap, míg az anyák napi köszöntőkről szóló szöveg (köszöntő) a műfaj sztenderd ritmusát, rímelését veszi át. Másrészt viszont a gyakori szójátékok bizonyos értelemben kilóghatnak a mély érzelmesség koncepciójából, többek között a „maghasadok érted” (maghasadás); „rosszfa vagyok tűzön” (ima lobbanásra); „ka­cat­lagos” (ahonnan csillár, égbolt) szótalálmányok, melyek nem mellőzik a nyelvi öt­letességben realizálódó intellektust, némi mesterkéltséget, túlzott játékosságot ér­zékeltethetnek az oly nagy hangsúlyt kapó személyesség, vallomásosság kontex­tusában. Azonban mindez a kettősség, ész és érzelmek konfliktusa, kibékíthetetlensége a kötetben is tematizálódik, a szövegek előrehaladtával mikor melyik ke­re­kedik felül: „vágyból sok kudarc születik. / tervekből: gyerekzsivaj, tágas lakás és nagy terasz” (hogyan lehetne); a kötet végén azonban már ez áll: „jobb nekem sze­retni ostobán” (utolsó komp).

A vallomások hitelességét kérdőjelezi meg továbbá a szépirodalmi szövegek valóságtartalmára történő reflexió. Az anyám az irodalom áldozata című szövegben például nyíltan kifejeződik, hogy a költő akár hazudhat is, ha úgy tetszik; majd az anyának a három-, négyéves gyermeke előtt eljátszott halálát meséli el – mely emlékkép szélsőségességéből adódóan valóban vitathatónak tűnő igazságtar­talommal bír. A falubolondja című versben tovább erősödhet ez a tapasztalat („a sza­vak fehér alapon fekete hazugságok”), azonban a nyelvhez kapcsolódó prófétai magatartás is felbukkan, amikor a beszélő így szól Istenhez: „szólj keresztbe raj­tam, hogyha versed mondom” (ima keddre). Mindenesetre a kötet szövegeinek va­lóságtartalmát megkérdőjelező versek valahol kimozdítják a – vallomásos líra közegében értelmezendő – „lírai-önéletrajzi paktum” pozícióját, ezzel pedig az egész kötetnek a beavató, valamint az olvasót megérintő képességét redukálják. A saját irodalmiságára utaló szöveg posztmodern gesztusa ugyan valami olyasmit mond, „amit már úgyis tudunk”, mégis a kiábrándultság érzését hagyhatja maga után.

A nyelvi bizonytalanság emellett a kötetben kirajzolódó kapcsolatokat is áthatja. A nyelv az emberi kapcsolatok feltételeként, belsőnk közvetítőjeként kudarcot vall, aminek eredménye a felek közötti működésképtelen kommunikáció, ezáltal pedig a meg nem értés és a szükségszerű eltávolodás. Megannyi szöveghely küzd ezzel a jelenséggel, néhol csak a közvetett kommunikációs formák (telefon, levél) érzékeltetik, számos helyen azonban konkrétan megfogalmazódik a nyelvi probléma: „átadlak csendemnek, süket gondolatnak, / és elveszítelek” (telefontéma), „tör­ténetünk hangtalan” (tavaszi áradat), „két hónapja hallgatunk” (sejt és sejtelem). Ilyen értelemben még azon kevés versek egyike is, ahol nem a beszélő valamely kap­csolata tematizálódik (a négynullahármas szalkai ic-n), a benne feltűnő, a te­lefonját nagy zajjal „csesztető” siketnéma férfi szimbolikus alakja által szintén szer­vesen beilleszthetővé válik a kötet egészébe.

A fent említett, többek között az irodalmi önreflexivitásban, nyelvkritikában re­a­lizálódó modernkori problémák mellett azonban az olyan, az embert öröktől fog­lalkoztató fogalmak, mint a bűn és büntetés (valamint a főként a büntetés elmaradásából származó bűntudat), a szégyen, az (isten)félelem mint az embert folyton foglalkoztató kulcskérdések is központi motívumai a kötetnek. A csalásról ér­téke talán főleg e kettősségek egybejátszásában rejlik: a mély vallomásosság alkalmazásában, ugyanakkor kétségbevonásában, a kapcsolatokra utaltságban, ám azok (harc­ként való értelmezésük miatt) elkerülhetetlen kudarcában, az örök és mo­dern prob­lémák együttes érvényesítésében. Mindezekre bár látszólag nem kí­nálkozik megoldás, mégis megjelenik egy ideális (ám nem földi) vi­lág képe, az érvényes utazás című szöveg így mesél egy földi élet előtti világról: „ahonnan érkezem, nem dúlnak háborúk. / magány van, sok beszéd, finom tolvajkezek, / félelem nincsen már, ahonnan érkezek.”

Molnár Lajos Körösök Gyöngye Díjat is nyert Csendzuhatag című kötete mintha a csalásról világának, problémaköreinek oppozíciójaként realizálódna. Az egyén egyetlen embertársához sem kötődik, ugyanakkor mindennel és mindenkivel kapcsolatban áll. Bár helyet kap néhány személyes emlék, ezekhez a valósként is el­gondolható eseményekhez szinte azonnal a legvalótlanabb, akár ezeréves múltból visszhangzó, legirreálisabb helyszíneken végbemenő történések társulnak, az egyes szám második személyű, önmegszólításként is olvasható aposztrophé azonban változatlanul megmarad („Igen, meg­találtad, / mint az első leányölt Szentesen. / Micsoda mélységekbe merültél el. / A Mariana-árok tízezer méteres / alján óriásamőbákat találsz.” – Ha majd Teleki Sá­muel leszel). Az idősíkok és terek permanens keveredése, egymásba ágyazódása, továbbá a különböző tárgyak, személyek, anya­gok állandó funkcióváltása, újrapozicionálása egy fizikai törvényeknek ellenálló világot, ennek nyomán pedig vég­telen teljességet tud sugallni.

A spiritualitás elemi szinten van jelen a kötet terében, a folyton felbukkanó harmadik szem, a hét csakra említése („Gerinced mentén hét izzó gyúl ki” – Ahogy bom­lanak szirmaid), valamint az egész kötetszervező logikát alátámasztó reinkarnáció mind ide nyúlnak vissza. A kötet filozófiája ugyanakkor az újjászületés ha­gyományosan értelmezett lehetőségeit is tovább tágítja, olyan anyagi átjárások lehetségesek ugyanis, melyekben például Hérakleitosz a torockói Székelykőként tes­tesül meg újra (Székelykő vagy Torockó felett), de hegedűszóként vagy akár egy Csont­váry-festmény alakjaként is lehetséges a létezés. Ez a gondolatvilág nem zárja ki a keresztény filozófiát sem; Jézus, Lázár feltámasztása, papok, házi oltárok mind helyet kapnak, csak úgy, mint ókori görög filozófusok létmagyarázatai. Ilyen módon fér meg a „minden egy” bölcselete mellett a „Panta rhei” vagy épp Szók­ra­tész elvrendszere. Ez a (talán elsőre kaotikusnak hangzó) létfilozófiai egyveleg ugyanakkor tökéletes összhangban van a kötet tér- és időkezelésével, a „minden ál­landó mozgásban van” elve pedig nemhogy engedi, de szinte igényli a legkülön­bözőbb filozófiák szerepeltetését, ami továbbá a lét – a szövegekben oly hangsúlyos – mindent integráló természetét is nyomatékosítja.

Ennek az univerzalitásnak a tapasztalata, bár több földi elem – levegő, tűz, fa stb. – nyomán is visszatérően kifejeződik, a leginkább mindent átjáró főelem, a víz révén – ahogy az a letisztult borító, illetve kötetcím által is világossá válhat. A víz minden halmazállapotában felbukkan, akár egy szövegen belül is felveheti az ivóvíz, hómező, illetve felhő alakját is (A jövő történetét nem meséled el), emellett a megtisztulás (vagy akár a megkeresztelés aktusa), az állandó körforgás, illetve az otthon, ugyanakkor a végtelen szabadság tapasztalatait is mind egyesíteni tudja. Egy másik hangsúlyos tulajdonsága a víznek a sima felszíne, mely a folyton visszatérő, negatív konnotációval bíró ráncok, rések ellenében az egységet, mindenséget tükrözheti. Egyik fő szála a kötetnek ugyanis az a különösen szép gondolatiságú és rendkívül ötletes nyelvi invenciókban megnyilvánuló felfogás, mely a víz, a nyelv és az emlékezés hármasát párokba rendezve mozgatja; így kapcsolódik tehát (hagyományos módon) az emlékezés és a víz, továbbá a nyelv eseményeket rögzíteni tudó képessége által a nyelv és emlékezés, végül pedig a nyelv és víz egymásba játszása is megjelenik. Utóbbi olyan, akár egyetlen szóban is kifejeződő szöveghelyekben sűrűsödik, mint a papírhajó, vízjel, evezőtoll, papírmerítő, ugyan­akkor olyan lírai sorokban is felbukkan, mint „a hangok / hulláma tengerré varázsolja a termet” (Zongorázol a Carnegie Hallban), vagy a „hullámokat / papírlapokká hajtod” (A hullámokat papírlapokká hajtod). A csend vágya azonban mindent felülírni látszik, és bár az ember nyelvi létezőként való jelenléte a világban el­vá­lasztja őt ettől az éteri csendtől, a kötet beszélője mégis megsejti annak tényét, hogy a teljességet nem bírja el a nyelv. Tulajdonképpen szavakkal dicsőíti és óhajt­ja a csendet, azonban ennek eléréséhez a világban való teljes feloldódása len­ne szükséges.

Többek között épp az írás, alkotás kényszere távolítja el őt ettől – az irodalmiság önreflexiója tekintetében Kürti László kötetével is mutat hasonlóságot –, mintha az elemi szinten adott öröklét, valamint az egyén felmutatott eredményeitől és azokra való emlékezéstől függővé tett örök élet viaskodna egymással. Ennek il­lusztrálásaképp egész arcképcsarnokot vonultat fel a kötet Arcokra vakolt csend cí­mű ciklusa, ahol egy-egy nagy ember kizárólag csak egy őt híressé tevő alkotással összefüggésben bukkan fel (Csontváry Baalbek című festményével, Bartók Béla Al­legro Barbaro című zongoraművével, Irinyi János az általa feltalált gyufával stb). Még a konkrét művet hátra nem hagyó Szókratész életéből is az a momentum ke­rül említésre – ez esetben halála –, amely talán leginkább szerepet játszott a rá történő emlékezésben. Az ezekkel a kötöttségekkel birkózó egyén azonban a kötet vé­gére eléri célját, eljut a „csönd földjére”, ahol végre összeérhet víz és csend: „A csönd­ben hallgatod magad, / a Jeges-tenger mélyéről a fülzúgásodat.” (A csönd földjén); ezzel adva – a fejlődés folyamatát is integrálva – hiteles ívet a kötetnek.

Kürti László: a csalásról, Kalligram, Budapest, 2017; Molnár Lajos: Csendzuhatag, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/5-ös számában.)

Szemán Krisztina

szerző: Szemán Krisztina
honlap e-mail
Szemán Krisztina 1994-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar-angol tanárszakos hallgatója. Az Alföld Stúdió tagja, írásai eddig az Alföldben és a Szkholionban jelentek meg. Érdeklődési területe főként a kortárs magyar líra, kutatási területe Enyedi Ildikó filmművészete.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések