Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Csehy Zoltán versei
88191
post-template-default,single,single-post,postid-88191,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Csehy Zoltán versei

Színek könyve

Poszthumán jarmaniáda

15.

Hogy mi az idő, azt abból látod, ahogy beáll a fotón
a pillanat, aztán a fotó is kezd tönkremenni, besárgul,
gyűrődik, hajlik, reped és mállik, a kép még ott van,
az elképesztően szép arc, a nagy görög szemek, az orr és a száj
harmóniája közti repedések, recék még őrzik a lényeget,
de a mellkasra feszülő trikó sávjai már nem biztos, hogy
az időtlenített pillanat részei, ez már az utólagos idő
szoláriumjátéka, a nagy metafizikai bosszú,
az anyag felfalatása az örökös kielégületlenség
miatt. Az idő pontosan ebben van, mondja HB, hogy az
anyag nem képes kimaradni belőle, és ami anyagtalan,
az meg csak fél lábbal van benne, hogy ez a fiú, aki a képen
van, már halott volt akkor is, amikor élt.

16.

Egy fotósorozatot készített BG-ről, egy piros hátú, Starrfucker
feliratú keménytáblás füzeten volt a képe, rózsatetoválása a kézfejéről
nőtt lefelé, a könyökig, vállán prém, olyan gyöngéden fogta,
akár egy lány, a tekintetében decens angol kandallók
tüzei lobogtak, először csak a farkát nyomta a szájába, BG sucking my dick,
ez lett az első kép címe, aztán jött a második, amikor a prémre
fektette rá, s BG vállán pihentette, a harmadikon a feje helyére nyomta
a makkot, BG, the cockhead, aztán egyszerűen bezárta a füzetbe, és
lefotózta, ahogy beléhatol, Fucking BG, végül jött
az elkerülhetetlen disznópoén, BG loves my cum. Mielőtt
használni kezdi, állítólag minden füzetét megerőszakolja.

17.

Kandinszkij szerint a tökéletes zöldet a hegedű
középső hangfekvésű hangjai fejezik ki a legjobban.
Szerintem a La donna lombarda című olasz dal.
Maga a legtökéletesebb, hatnyolcados zöld,
a hatodik századtól datálható ősi árnyalat:
| : Laggiù nell’orto del signore padre, : |
| : che c’è un serpèn. : | Ez az én kertem zöldje,
Dungeness zöldje az atomerőmű árnyékában,
ahogy a dal is mondja, az olasz dal, az atyaisten
kisugárzásában, a kúszó kígyó irányába, aki maga
nem mer belekóstolni a fa felkínált portékájába.
Kandinszkij hegedűje dolgozik kertben, epében,
az atommag, a kígyó, az édenkerti almafa zöldjében,
az ütés, a marás, a harapás múló foltjaiban is egy ideig,
de a zöld spontánabb ösztönlény annál, hogy
megmaradjon a középső hangfekvésnél, vagy a szabályos
hatnyolcadnál, a zöld örök nyelvkurzusra jár,
szegfűt hord a gomblyukában, mint Oscar Wilde,
hogy terjessze a megértés esélyét, a gyanús testvériséget, miközben végtelen
szellemességét fitogtatva minduntalan a különbségeken
lovagol. A zöld nem csak a hangszer húrjait,
de a kottavonalakat is benövi:
úgy fut föl a violinkulcsra, hogy többé sosem látsz a szívéig.

18.

És D-vel letáboroztak a szent forrásnál.
Hogy megfürödjenek, levetkőztek. Ittak, felverték
a sátrat, és egymás testét mosták
a hideg vízzel, viszonylag sokat vihogtak,
D sebein még ott fénylett a jód nyoma (egy szögesdrótnak
esett, amikor Zeusz sasát leste).
Végül elvitte őket a rendőrség,
a sziréna hangja akár a kihangosított, csípős füst.
Aki ebből a forrásból vizet iszik, költővé válik.
Mégse hagyhatjuk, hogy a világ tele legyen félpucér
angol költőkkel. Magukkal, angolokkal
csak a baj van, Byron is itt fürdött, mielőtt csatázni és
szerelmeskedni indult. És nem is az a pár spontán rím vagy ügyes
stanza, de a jóstehetség, az álomlátás, kérem,
mégse lehet, hogy Hellász kincseit bárki dézsmálgassa. Magukból
akkor se lesz költő, ha babérfa nő a seggükből.
A rendőrfőnök hátradőlt és elszunyókált,
az alkalmi fogda egyik cellájából váratlanul felsziszegett a holdkóros Szibülla hangja:
„Az aranyfogatos Nap paripái kopognak a képességeitekben,
mától fogva bejárjátok az ég útjait, és a szivárvány színei felhasadnak
előttetek, csontjaitok hangosan kimondják latin nevüket,
szellemlényei lesztek egy gyötrelmes szerelemnek,
szirénás rendőrautók ragadnak a kontempláció egébe,
de aztán a tiétek minden maradék hús, amibe nem vájt még fertőzött saskarom.”

19.

A lányok hónaljszőréből,
a kamaszfiúk lepedőiről jósol,
a fehéret lopja ki szekrényeidből,
a szemekből elcseni a kék patináját,
a versekből kiszívja a metaforákat,
és elhasznált szavakat köp vissza,
a szeplők szigeteit rajzolja körbe kék tollal a testeden,
a konzervhúst megeszi anélkül, hogy kinyitná,
akár a Végső Szabó, mintát vesz a Végső Öltönyhöz.

20.

Édes-drága Tiszteletes Úr!

Tizenkét éves meleg fiú vagyok. Én is nagy meleg művész szeretnék lenni,
mint Leonardo, Michelangelo, Csajkovszkij, Platón,
Verlaine, Rimbaud, Wilde, Cage, Robert Mapplethorpe,
Derek Jarman, Aldo Busi vagy épp Mark Doty.

Szent Sebestyénre, Szent Sergius és Bacchus szerelmére,
a mártírhalált halt Harvey Milkre, a kerítésvasra feszített Matthew Shepardre,
a pittsburgi Michael, Brian, Ted, Emmett és Justin szent nevére
kérem, imádkozzon értem, hogy járjon közben a szeplőtelen Szűz
az ő Teremtő Atyjánál, aki mindnyájunk közös Atyja is, hogy vágyam teljesülhessen.

(Megjelentek az Alföld 2018/7. számában.)

Borító: Kandinszkij: Kornhausten (Forrás: Wikimedia Commons)

Csehy Zoltán

szerző: Csehy Zoltán
honlap e-mail
Csehy Zoltán 1973-ban született Pozsonyban, költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, a Kalligram folyóirat versrovatának szerkesztője. 2014-ben Janus Pannonius-díjat kapott műfordításaiért.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések