Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Deák Botond versei
88150
post-template-default,single,single-post,postid-88150,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Deák Botond versei

a fordulat

hálót fon a hév
döngő és sikító álmot
mostanában nem őrülök meg
már kora reggel
hagyom inkább a világot, bár
tudom, a síromat ásom
és jajongva ömlik a folyóba
minden perc, mégis
ha a boldogság nem ilyen lenne
nem ez
amiről gyakran biztosítanom kell
magam, hogy valami ilyesmi
az élet, akkor ez a kiscica is
hiába nyivákolna
mellesleg, de azért mégis

flash

hiányzott a nő fülcimpájából
egy darab, láttam belőle
a panellakást, a konyháját, ahol lakott
még azt is, hogy onnan már
végképp nincs hova mennie
képzeletben elköszöntem és
láttam, ahogy végső csinosításul
még megigazítja a terítőt
a fényalbumot az asztalon
nagycsütörtök

elhal a repülőgépmoraj, ahogy
elszáll a haragom is, pedig elaludtunk
elbóbiskoltunk, nem voltunk itt
nem figyeltünk, vagyis
magára hagytuk
most minden elcsúszik, rossz ízű lesz
szájszag és szuvasság, a megmagyarázhatatlan
bizonyos rossz, ami ólálkodik sunyin és precízen
észveszejtő a romlott hús némasága
a megadás és a szánalom, s nem
mindegy, megtisztulunk-e
a fájdalomtól, a feszítettségtől
vagy csak a rozsda marja
a kárhozott időt

a hazai

igen, mindenki elintézi valahogy
ez nem okvetlenül hülyeség
de ő az elején sem könnyelműsködött
észrevehetően, most mégis úgy érezzük
hiába minden magyarázkodás
erre még nem találtak ki valami
jó, védekező formulát, akár
a rasszizmusra, egyszerűen ki kell
kérni magunknak, okvetlenül
azzal a különös szeretettel

de mégis, talán tényleg elmúltak
azok az idők
s minden abban az értelemben van
ahogy egyféle jelentések lesznek
és ismételt hasonlatok
a szervátültetés sem vezet semmire
eljutunk arra a pontra
mikor magunk döntünk sorsunk felett
s riasztó, összeszart pofával
odázunk el minden döntést

neon

ülök s várom felhőimet
míg el nem oszlanak
a szomorú éj fáján átviláglik a hold
s bennem az ember
önismétlő veszettsége
elképedve látom, mire vezet
az elfelejtett természetesség
ahogy ránt magával
s vonaglik rajtam
az émelyít és undorító

az emberzaj, mint nélkülözhetetlen
díszlet, a jelenlét kényszerkörülménye
a pontos elhatározás, hogy beszédbe
elegyedek az óriás rúzsozott szájjal
és kényelmetlenségemet csak fokozza
az a biztos tudat, hogy ez kínzó
és kikerülhetetlenül kötelező

(Megjelent az Alföld 2018/7-es számában.)

(Borítókép: opendesktop.org)

Deák Botond

szerző: Deák Botond
honlap e-mail
Deák Botond (1969) költő, iró, szociális munkás. Szociális munka szakon végzett a Pécsi Tudományegyetemen. A Szépliteratúrai Ajándék és a Hétvilág munkatársa, a székelyföldi alkotótábor szervezője volt. Legutóbbi kötetei: Egyszeri tél (JAK-füzetek, 2010); Zajló (Palimpszeszt+PRAE.HU, 2012).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések