Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Terék Anna verse
88178
post-template-default,single,single-post,postid-88178,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Terék Anna verse

Állat

Mert maradt bennem
apámból valami,
ami mindig önmagát itatja,
és minden este inni kér.
És ahogy a vodka a
gyomorszájhoz ér,
csókolva nyit bennem
utakat,
nyílásokat tör fel
egyre mélyebben a testben,
az orromba ragad
az illata,
minden korty után,
mint a kölnivíz.

Lenyelni
vodkát,
mustot,
cointreaut,
4711-et,
likőrt és
cogniacot,
grogot és
rumot,
vinyakot,
arcszeszt,
gyümölcsbort,
sört, sok sört,
mindent, mi apró darabokra
marja az agyat,
ami újra és újra
átgondol mindent
helyettünk,
de megoldást
nem talál.

Inni asztal alatt,
WC-ben kis üvegből,
apró poharakból,
hosszú poharakból,
laposüvegből,
talpas poharakból,
bögréből,
hamutálból,
felnyalni az asztalról,
padlóról,
rázni az üveget.

Én folyton féltem inni, uram.
Mindig féltem, mert van az a pont,
mikor valami átkattan az agyban,
és már úgy iszom
a pálinkát, mintha az csak
limonádé volna.

De ha nem jut alkoholhoz
ez a bennünk lévő állat,
talál más utat, repedéseket,
ahol kibújhat. És kibújik belőlünk.
Mert tele vagyunk résekkel, uram.
És bele is lóg mindig
ezekbe valami.

A csontokból szakad fel,
a bőr alá ragad
és követel, mint egy
mellkasba zárt állat,
nem hagy aludni,
bármilyen mélyen is
alszok: utolér.

Annyira féltem, hogy
semmit sem mertem
sokáig csinálni.
Csak röviden.
Rászokunk mindenre,
ha egy állat tombol
a mellkasban bent.
A bordák közül les,
vicsorít a világra,
és feneketlen mély
gyomorrá,
túl mély szakadékká
változtatja az embert.
Bármilyen szerettem volna lenni,
csak olyan nem, mint apám.
Egész életemben néztem,
ahogy mások dülöngélnek,
és féltem.
És ha én dőltem,
örültem, hogy szorosan
csukva a szemem.

Aztán valahogy egyszer
végre kiittam magamból apámat.
Kipisilve, kihányva
a fájást hagytam abba mindent.
Mintha kisimogatta volna
fejem görbületeiből valami.
De továbbra sem mertem
semmit sem túl sokáig csinálni.
Ahogy most ettől
a beszélgetéstől is félek.
Már túl sokáig tart, és
még mindig magázom magát.

Jobb lenne még nagyobb távolság,
jobb lenne elszaladni innen.
Ha egyedül vagyunk,
nem bánt senki sem
bennünket. Csak saját magát
eszi szét az a megfonnyadt rész,
lyukas fogakkal rágja szét
mindazt, ami még épen maradt bennünk.

Úgyhogy szép lassan megálltam,
belefagyott ebbe a földbe a lábam,
és azóta sem tudok mozdulni.

(Megjelent az Alföld 2018/7-es számában.)

(Borítókép: ipon.hu)

Terék Anna

szerző: Terék Anna
honlap e-mail
Terék Anna (1984, Topolya, Jugoszlávia) költő, drámaíró. 2012-ben szerzett diplomát pszichológia (MA) szakon, az ELTÉ-n, Budapesten. 2007 óta négy könyve jelent meg, három verses- és egy drámakötet. Második, Duna utca című kötetéért, 2011-ben Sinkó-díjat kapott. 2017-ben megjelent Halott nők című kötetéért Sziveri-díjat kapott. Verseit szerb, horvát, spanyol, román, szlovén és angol nyelvre fordították. Első darabját 2013-ban mutatták be, Нека се јаве најбољи!/Jelentkezzenek a legjobbak címen, a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Jelenleg a következő verseskötetét írja és egy regényt fordít horvátról magyarra. Budapesten él és dolgozik.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések