Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Az emlékezet tükörcserepei
88249
post-template-default,single,single-post,postid-88249,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Az emlékezet tükörcserepei

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok

Hogyan lehet elmesélni emberi történeteket tereken, tárgyakon keresztül? Szécsi No­­émi új regénye – sok egyéb, már többek által vizsgált szempont (testpoétika, gender stb.) mellett – „az emlékezet tükörcserepeinek szedegetésével” (110.) mintha erre is választ keresne. Az Egyformák vagytok beilleszthető a szerző történelmi re­gényfolyamába, amennyiben a Bárdy család történetének krónikája felől teszünk kísérletet az értelmezésre, de olvasható önállóan is – én most ez utóbbira teszek kí­sérletet, a már megjelent recenziók alapján körvonalazható műfaji kategóriák – an­ti-Bildungsroman (Hermann Veronika: A távolságtartás credója, Magyar Na­rancs, 2018/5, 30.), dezillúziós regény (Bazsányi Sándor: Kreatív és korszerű, ÉS, 2018. febr. 2., 21.) – felhasználásával.

A regény a történész Emília (Em) és a kiadói jogász Elza barátságának krónikája, amely az említett terek és tárgyak segítségével nem csupán a két nő élettörténetének fejezeteit ábrázolja, hanem megmutat egy szeletet a közelmúlt és a jelen valóságából is, megmaradva a mikrotörténeti perspektívánál. A könyv szerkezetileg három fő részre tagolható: az elsőt és a harmadikat Em, a másodikat pedig Elza narrálja. A perspektívaváltás azonban csak látszólagos: bár a felszínen mást és mást látunk a különböző szereplői tudások felől közelítve, az elbeszélés ironikus alaphangja, illúzióvesztett világképe lényegi azonosságot mutat.

Szécsi Noémi könyve ugyanis a hiányok regénye. Az egyformaság világában a ma­gukat egyéniségnek hazudó, valójában azonban csereszabatos hősök éppen va­lódi sze­mélyiségük megképzésére képtelenek. Elza eredeti neve Erzsébet (54.), vagyis az ő esetében éppen az identitás legfontosabb jelölője, a név van eltorzítva, el­takarva: az ere­deti inskripció helyén valami más áll. (Ezzel a megoldással cseng össze a könyv im­pozáns borítója is, amelyen az önmagát tükörben szemlélő nő­alaknak éppen a szemét nem látjuk.) Ez a valami más hatja át a szereplők életét és gondolatait, a fo­gyasztói társadalom tömegkulturális terében minduntalan ez a meg­határozatlanság jelentkezik. Az önazonosság hiányát, a vegetatív lét megképzését odáig fokozza a szö­veg, hogy az elbeszélő több helyütt növényekkel azonosítja magát: az „igénytelen spenótfa” és a „különleges tápanyagra éhes dísznövény” metaforái jól jelzik, hogy még a személyiségváltozás stádiumai is növényeken keresztül ábrázolódnak.

Em és Elza alakja számos ponton össze is kapcsolódik, megidézve a Doppel­gänger-jelenségre épülő, hosszú hagyományra visszatekintő művek narratíváit. Lát­szólag nagyon más a két nő személyisége, azonban itt érkezhetünk el a regény egyik leglényegibb pontjára, jelesül a múltat kutató Em és a jelennek élő Elza ugyanazokkal a kihívásokkal és akadályokkal szembesül: az egyetemi és üzleti világ ugyanolyan korrupt és abszurd hatalmi játszmák színhelye. A regény gondolati foglalatát ez az elkeserítő azonosság adja, amelyből csak az ironikus világ­szemlélet nyújthat kiutat.

Röviden tehát az életuntság, spleen, kiüresedés fogalomhármasával jellemezhetjük az egyformaság regényvilágának szereplőit: Szécsi azt a létállapotot áb­rá­zolja tűpontosan, amelyben már a sikereknek sem vagyunk képesek örülni, ahol a szerelem helyét alkalmi és/vagy érdekkapcsolatok sokasága, a tudomány iránti szenvedélyt pedig az előrejutás, a törtetés és az egyetemi hierarchia farkastörvényei váltják fel. Az emberi természet ábrázolása, a szenvedélyek lefokozása, a banális vágyak terrénumának megrajzolása nagyon jól működik Szécsi regényében: nem nehéz ráismernünk a könyv társadalomkritikai felhangjára. Mélyen ironikus hitelesítési gesztus, hogy az erről a világról keserűen beszámoló elbeszélő ma­ga is részese az általa megvetett közegnek, abból azonban nem tud, nem akar kilépni.

A hiányok azonban itt nem érnek véget: az identitás megrajzolhatatlanságához hasonlóan a történeti múlt is csupán esetlegesen kitöltött, de eredendően üres hely­ként jelentkezik, hiszen, bár a történész feladata éppen a múlt darabjainak összeillesztése lenne, ez minduntalan akadályokba ütközik: hol egy eltérő érdekeltségű akarat, hol pedig az elmosódó írás teszi lehetetlenné (olvashatatlanná) a múlttal való szembesülést. Ráadásul a történész munkája mindegyre csak re-konstrukció, a valaha volt helyett csupán a valaha lehetett felmutatása, így az objektív megismerés eleve kudarcra ítélt vállalkozás. „A tekintetünk mindig afelé irányul, ami a véletlen révén fennmaradt” (51.), mondja Ernő, ami eleve kétségessé teszi bármifé­le utólagos narratívaképzés létjogosultságát, a családi levelezéssel kapcsolatban megfogalmazott gondolat („De amelyikben kísértetekről írnak, azt inkább elástam” [64.]) pedig arra figyelmeztet, hogy még az esetlegesen fennmaradó rekvizítumok is ki vannak téve a teljesen indokolhatatlan, horrible dictu infantilis emberi szelekciónak. Ha pedig komolyan vesszük, amit a regény címe állít, vagyis hogy lényegileg egyformák vagyunk (jelenben és múltban egyaránt), akkor az is feltehető (s mintha a regény is ezt sugalmazná), hogy minden, a múlt rekonstruálására tett kí­sérlet sem csupán esetleges, de eredendően felesleges is.

Mindebből már jól látható, miért is válik nevetségessé az elméletet és a gyakor­latot egymásra vonatkoztatni vágyó tekintet („A világot ezúttal is könyvből akartam megtanulni” [47.], vagy másutt: „a Jókai-regények névtárából választottak neki ne­vet” [70.]), mely ismét és mindig csak szükségszerű tévedés, félreértés lehet. Hiá­ba monitorozzák folytonosan önmagukat a könyv szereplői, hiába mondják ki az egyformaság tézisét vagy antitézisét, a két véglet közti ingadozásban egyiket sem tudják igazán életfilozófiájuk részévé tenni. A szereplők önmagukra ismerése a múltat feltáró munka révén sem jöhet el, hiszen az egyformaság felismerése éppen az én­határok megkérdőjelezését, az integratív személyiség lehetetlenségét jelenti.

Az elbeszélés egy lakáséttermi luxuspartin veszi kezdetét, hogy aztán térben és időben elmozdulva eljussunk a régebbi történetszálakhoz. A folytonosan váltakozó idősíkok és helyszínek arra kondicionálják az olvasót, hogy ő maga lépjen elő re­konstruktőrré, és próbálja összerakni a történet darabjait, vagyis éppen arra kap késztetést, aminek hiábavalóságát állítja a könyv. A regény felütése zseniális, egy hasonló rendezvénynél semmi sem sűríthetné jobban magába a felüllévők ar­roganciáját, a feltörekvők megmosolyogtató próbálkozásait, és en bloc az egész, ön­­magát műveltnek és sikeresnek hazudó, ám valójában sznob, jelentéktelen és velejéig provinciális felső középosztályt. Ebben fogható meg a regény legfontosabb mondanivalója – testpoétika ide, genderszempontok oda –, hogy ti. az itt ábrázolt felső középosztály olyan látszatvilágot hazudik magának, amilyet szeretne, ezért aztán nem meglepő, hogy a többi hős felfelé törekvése is csupán egy látszatvilágot célzó, délibábos késztetés lehet. Ugyanez az ítélet fogalmazódik meg – az üzleti világtól messzebb tekintve – az anti-Bildungsromanként olvasható egyetemi karriertörténetekben, a lefelé ívelő pályákban, valamint a személyi függés hi­erarchikus és visszatetsző rendszerében. Ezekben a leírásokban mutatkozik meg leginkább a regény ironikus-szarkasztikus modalitása, a kezdeti lendület azonban hamar erejét veszti, és csak néhány jelenetben látszik visszatérni – sajnos egy idő után azonban inkább érezzük ezeket a locusokat a felütésben megcsendülő hang erőltetett kitartásának, mint egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató megoldásoknak.

A társadalomkritikai aspektusok sorából nem hagyható ki mindemellett a jelenkori közérzet körvonalazása, különösen az antiszemitizmus vagy a hímsovinizmus dilemmái, amelyek regénybeli feloldatlanságukkal is jelzik a problémák súlyát. A Habsburg-konferencia, a Mayerling-történet felidézésére tett kísérlet nemcsak a mo­­narchikus-posztmonarchikus diskurzus szépirodalmi és teoretikus reprezentációival szembesíti Szécsi szövegét, de egyszersmind a Monarchia-nosztalgia máig élő társadalmi, gazdasági, kulturális és nem utolsósorban mentalitástörténeti vonatkozásai rajzolódnak itt meg. A történelmi múlt (a Monarchia időszaka) és a jelenkor szembesítése, egymásra olvasása azért is lehet jó szerzői döntés, mert érzékenyen mutat rá azokra a kulturális mintázatokra és problémahalmazokra, amelyek az elmúlt száz évben meghatározták a kelet-közép-európai tér poétikai-kulturális kon­textusait. Az azonban kérdésként merül fel, hogy az explicit tárgyalás helyett nem működne-e jobban mindezek jelzésszerű szerepeltetése. A magyar történésznő és az osztrák kutató között zajló szexuális aktus „monarchikus egyesülésként” történő kommentálása pedig – minden szarkasztikus felhangja ellenére – már határozottan soknak bizonyul. (125.)

Foucault gyakran idézett esszéje – az Eltérő terek – szerint a huszadik század a tér százada, amiből számunkra főleg az lehet itt és most érdekes, ahogyan Szécsi Noé­mi új regényében radikálisan összekapcsolódik tér és idő. Ebben a könyvben a tárgyak beszélnek múltról és jelenről, azonban egyszersmind ki is vannak téve egy felsőbb (hol egy történészi, hol pedig egy hétköznapi rendszerező) tekintet ka­talogizáló eljárásának.

A tárgyak és a jelek nemcsak a múltbeli események értelmezhetőségét segítik elő, de a jelen megértéséhez is tevékenyen hozzájárulnak. A lakásétterem gyerekszobáját például így kommentálja az elbeszélő: „Nem vettem észre sehol gyerekek nyomait, nem láttam a ferdén felragasztott, félig lekapart matricát, falról lemosott zsírkréta olajos maszatját”. (19.) Ez esetben is a hiány lesz beszédes, a hiányok narrálják a lecsupaszított, IKEA-bútorokkal telezsúfolt lakást, a fogyasztói társadalom érzékletes kritikájaként.

Kifinomult az enteriőrök leírása (a „történelmi konjunktúralovagként” meghatározott biedermeier kanapé [88.], a fényképhalmok vagy éppen egy szecessziós ál­lólámpa [187.]), melyek finoman érzékeltetik a változatlan tárgyi környezetet. A regény a külső terek leírásában is brillírozik: az átriumos üvegtető (126.) vagy ép­pen a „városi szmogtól elmocskosodott falú, omló vakolatú bérház” (131.) leíró részei nagyon érzékletesen működnek. Ugyancsak jól sikerült rész, amelyben az egyetemi tereket ecseteli az elbeszélő: az egyetemi előadó, a szemináriumi/oktatói szoba, a vidéki utazás és kutatás rusztikus helyszínei mind-mind a múltba révedő utazásként (is) értelmezhetőek. Míg a tanszéki berendezés és a mechanizmusok – nem kis öniróniával utalva a jelenkor viszonylataira – merőben a Kádár-rendszert idézik, addig a falusi miliő ábrázolása egy még távolabbi (személyes és kollektív) múltba révedő utazás nosztalgikus krónikája. A nagyvárosi teret pedig a vidékről származó nők kettős perspektívájának köszönhetően (175.) ugyancsak megkapóan mutatja be a regény: a sztereotípiák felmondása ironikus modalitással telítődik, így szerencsés módon nem válik közhelyhalmozássá, inkább mindennek relativitására figyelmeztet. Mindezen túl a virtuális helyek is legalább annyi teret kapnak, mint a valódiak: „[a]z egyetlen hely, ahol még »lányok« lehetünk, az Lali emlékezete”. (185.)

De nemcsak a konkrét és virtuális tájak fontosak Szécsi szereplőinek számára: a regény a klasszikus irodalmi modernség térpoétikai elgondolásaiból, egészen pon­tosan a velencei utazás toposzából is merít. Nemcsak a helyszín, de a leírások is kísértetiesen emlékeztetnek egy korábbi hagyományra: a résztérképek alapján teljességében soha be nem látható, labirintus szerkezetű Velence gyenge fényei, félhomályos jelenetei (165–166.) megkapó utánérzései a modernitás századeleji hagyományának. Annyiban viszont megújítja a Velence-toposzt, hogy míg az ko­rábban a nászút, a szexuális beavatás obligát helyszíneként szerepelt, itt elsősorban arra ad lehetőséget, hogy a kulturális hibriditást, a szépirodalomban oly sokat teoretizált „slemilséget”, valamint a genderszempontokat gondolja újra iro­nikusan – bár hogy a szexuális beavatódás története is megelevenedjen, itt történik Elza számára a leszbikus identitás felfedezése és első megélése is.

Mindezek alapján felmerülhet a kérdés: olvasható-e a könyv a történelmi re­gény kódjai felől? Az Egyformák vagytok mintha azt a régi és bevett közhelyet pró­bálná komolyan venni (ismét nem kevés iróniával), amely szerint a történelmi regények mindig a jelenről szólnak. Ennek az evidenciának a kiforgatásával, néha már-már túlzott reflektáltságával és az idősíkok szándékos összemosásával dolgozik a könyv. Az eddig megjelent kritikák döntően ünnepelték a művet – én azonban inkább Károlyi Csaba több dilemmát felvető írásához tudnék kapcsolódni (Ex Libris, ÉS, 2018. febr. 23., 19.), amelyben egy helyen fárasztónak nevezi ezt a re­gényt. És valóban: minden megokolhatóság ellenére a kötet sokszor nem produktív módon nehezíti a befogadást, egy idő után az olvasó már nem kíváncsi kalandorként, hanem fáradt vándorként igyekszik összerendezni a kelleténél talán jobban összekuszált mozaikokat, a nyereség pedig nem mindenütt azonos a befektetett energiával. Mivel a regény korábbi fejezeteiből már megértettük, hogy a világ korrupt, és ehhez csak ironikusan kell/lehet hozzáállni, a regény nagy mesélőkedve és tudásbázisa egy idő után valóban fárasztóvá válik.

Vannak továbbá egészen bántó hasonlatok is a szövegben: kifejezetten nehezen viseltem például az olyasfajta mondatokat, mint a következő: „[e]z olyan volt, mintha a hetvenéves Jókai Mór mondta volna nekem”. Minden belátható ironikus szándék ellenére ugyancsak sok volt a Keresztapa emlegetése két oldalon belül há­romszor, és frázisosnak éreztem a Büszkeség és balítélet, a „csehovi dráma” (90.) vagy éppen a Veszedelmes viszonyok (91.) citálását, ahogy a rendkívül didaktikus részek sorát gyarapítja az az igencsak közhelyes megállapítás is, hogy „[l]ehet az élet olyan, mint a Sátántangó” (180).

A szeptember 11-i terrortámadások (130.), az Iszlám Állam (10.) vagy éppen Soros (!) (136.) emlegetése érzékletessé teszi a jelenkor folytonosan rettegő és – ettől részint nem függetlenül – gyűlöletkeltésre épülő lelkiállapotát, sajnálatos mó­don azonban ezek a részek (az időnként előkerülő zsidózáshoz és kommunistázáshoz hasonlóan) kevéssé szervesülnek a regényben, így inkább maradnak a zaklatott korhangulat esetleges jeleződései, mint valódi téteket hordozó szöveghelyek. A regény produktív módon állítja szembe a harsány és pasztellszíneket (138–139.) – kor- és hangulatfestő metaforaként is működtetve azokat –, bizonyos he­lyeken (lásd a Teemuval folytatott párbeszédet, 140.) azonban „túlhúzza” őket, ahogyan ezt némi hiperreflexióval kommentálja is (140.), ezen a ponton pedig a párbeszédek infantilizmusa már nem szórakoztató és ironikus, inkább érthetetlen és zavarbaejtő.

A jó ötleteket néhol agyonütő gyenge megoldások ellenére az Egyformák vagytok mégis fontos problémákat mozgató, többnyire működő vállalkozás. Annyi a re­gény alapján bizonyos, hogy a „mostantól minden másképp lesz” zárlata sem a magánéleti, sem a társadalmi síkon nem olvasható megnyugtató bizonyosságként.

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok, Magvető, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/7. számában.)

Borítókép: Szécsi Noémi (forrás: Youtube; KULTer.hu)

Szántai Márk

szerző: Szántai Márk
honlap e-mail
Szántai Márk 1993-ban született Orosházán, 2012 óta Szegeden él. Az SZTE BTK doktorandusza, érdeklődésének középpontjában a modern és kortárs magyar próza vidékiségreprezentációi állnak.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések