Alternatív történelem a társadalmi trauma feldolgozására

A hatalom mint szükséges és elkerülhetetlen rossz minden közösség természetes velejárója. A hatalmi viszonyok között pedig a legfontosabb az ellenállás, mert ahol jelen van a hatalom, ott jelen van az ellenállás is. Az irodalom közvetlen és közvetett lehetőséget nyújt az ellenállás kifejezésére, mely hatásosan és kíméletlenül szembeszegül a politikai túlkapásokkal, megmutatja a társadalmi visszásságok éles keresztmetszetét. A politikai szatíra vádol és számon kér, rámutat a hatalmi diskurzus és a realitás közötti éles kontrasztra, a tiltás élteti, és az, hogy fellázadhat a kimondás korlátozása ellen.

Jurij Poljakov, a kortárs orosz irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja a realista szatíra képviselőjeként szépirodalmi és publicisztikai írásaival a peresztrojka éveitől erőteljesen jelen van az orosz kulturális és politikai életben. Poljakov Demag­rád című kisregénye 1993-ban jelent meg először Oroszországban, abban az időszakban, amikor a politikailag és társadalmilag is mélypontra jutott orosz népnek a leginkább szüksége volt a saját sorsuk gyötrelmein keserű iróniával nevető, eredeti hangú pamfletre. Az elbeszélés részletei már ’92-től napvilágot láthattak neves iro­dalmi lapokban, az olvasók másolatokban terjesztették, mert attól féltek, hogy betiltják a szöveget.

Poljakov egy interjúban úgy fogalmaz, hogy a szatíra sokkal nagyobb népsze­rűségnek örvendett a szovjet időkben, mint manapság. Napjainkban kevés író vállalkozik szatírára, pedig a mai világban is éppen elég olyan dolog történik, ami sza­­tírát érdemelne. Poljakov szerint a szatírához szükség van valamiféle tiltásra és szem­benállásra, hiszen ez adja meg annak valódi hangját és értelmét. A rendszerváltást követő években erősebb jelentést kapott a szatíra esztétikája, hiszen a politikai vezetésnek egyre több takargatnivalója akadt, az őket leleplező írók és publicisták pedig hamar bajba kerülhettek, köszönhetően annak, hogy a szólásszabadság és a cenzúra eltörlése elviekben már működött, a gyakorlatban viszont annál ke­vésbé.

Jurij Poljakov a korszakról írott visszaemlékezéseiben kiemeli, hogy a liberálisok igyekeztek elhallgattatni azokat, akik nem értettek egyet velük, módszereik pedig nem sokban különböztek az egykori szovjethatalométól. A kiadók és az újságok szerkesztőségei elfordultak a korábban támogatott íróktól, ha azok nem bizonyultak elég liberálisnak, vagy – ahogyan Poljakov is – nyíltan vállalták ellenzékiségüket és hazafiságukat.

Az antiutópiaként vagy detektívregényként is aposztrofálható Demagrád olyan történelmi korszakra reflektál, amely teljes ellehetetlenedést jelentett az orosz kisember számára. Poljakov keserű humorral, de kellő szociális érzékenységgel az egy­szerű nép szemszögéből emlékeztet a szovjet éra társadalmi és politikai visszásságaira, a rendszerváltás után az országba gyűrűző, a szovjet mentalitástól idegen vadkapitalizmus hatásaira.

Az elbeszélés hátterében az az orosz ember számára feldolgozhatatlannak tűnő trauma áll, hogy a Szovjetunió megrendíthetetlennek tűnő falai egyik napról a má­sik­ra leomlottak, és egy egész nemzet eszmélt arra, hogy az ország, amelyben ad­dig éltek, és amelynek eszméit egy életen át szolgálták, egyszerűen megszűnt lé­tezni. Amíg a belpolitikai fejetlenségben Borisz Jelcin a biztos pozíció reményében a saját érdekeit kívánta érvényesíteni, addig az orosz nép magára maradt, kiszolgáltatva a korrupciónak, az áruhiánynak és a minden korábbinál nagyobb mére­teket öltő bűnözésnek. A szovjet birodalom romjai felett dögkeselyűként köröztek a nyugati sajtó szenzációhajhász újságírói, és alig várták, hogy elsőként tudósítsanak a legújabb szenzációról: a nagy és erős Oroszország tragédiájáról, ahol a mindenen eluralkodó káosz lett úrrá.

A Szovjetunió szétesésének politikai fordulata az orosz lakosság számára kétségbeesett elkeseredést és csalódottságot jelentett: mindazt, amit évekig építettek, vagyis az országukat, fillérekért széthordták. A szovjet embert egyszerre fosztották meg a múltjától, a jelenétől és a jövőjétől. Ahogy Mihail Epstejn fogalmaz, a szovjet kultúra a világkultúra utolsó fázisaként tekintett magára, és az eszméken nevelkedett szovjet nép igazi pszichológiai válsága akkor kezdődött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az évtizedeken át várt kommunizmus sosem jön el a számukra. Te­hát ha a szovjet kultúra megsemmisül, akkor a szovjet ember végleg elveszni látszik, hiszen nem volt ígéret másik ideológiai cél elérésére.

1991 eseményei után Moszkva egy nagy szeméttelepre kezdett el hasonlítani, a boltok kiüresedtek, sokan csencselni kezdtek, hogy bevételhez jussanak, az utcák megteltek a kacatjaikat kínáló árusokkal, és minden addiginál nagyobb méreteket öl­tött az alkoholizmus. Ebben a kilátástalan helyzetben egyre gyorsabban és élesebben kezdett szétválni a két társadalmi réteg. Amíg az egyszerű orosz kisember a fennmaradásért küzdött, addig lassan, de annál biztosabb alapokra építkezve ki­alakult a politikai és gazdasági elit, nagyrészt azokból az emberekből, akik már a szovjet birodalom idején is vezető pozíciókat töltöttek be. Az orosz újgazdagok közül sokan úgy érezték, hogy az ország nem felel meg az elvárásaiknak, és összelopott vagyonukkal együtt nyugatra távoztak, akik pedig maradtak, igyekeztek –‒ nem éppen legális eszközökkel – megsokszorozni a vagyonukat és a befolyásukat.

A Demagrád ebből a zűrzavaros és elkeseredett társadalmi és politikai helyzetből keres kiutat. A szerző olyan fiktív történelmi fordulatról ír, amely válasz lehet az orosz rendszerváltás katasztrófájára: egy újabb rendszerváltás, mely ezúttal a nép érdekeit szolgálja, és most is, mint minden válságos történelmi helyzetben, egyetlen megoldás jöhet számításba: a diktatúra. A diktatúra igénye mint végső lehetőség abban az esetben nyer létjogosultságot, amikor az országot meg kell menteni a végleges széteséstől. Annak vágya, hogy minden elhatalmasodó problémát kemény kézzel és diktatúrával oldjanak meg, nem idegen a világtörténelemtől. A megbukott politikai vezetők helyébe újabb hatalmi apparátus kerül, melyet a nép emel fel, és idővel a nép dönt le újból, hogy egy másikat állítson a helyére. Ez a körforgás viszi előre a történelmet, melynek mindenkori elszenvedője a társadalom egyszerű embere.

Poljakov ezt a történelmi jelenséget teszi szatírája tárgyává, és gúnyolja a mindenkori hatalom természetét, melynek kiszolgálója minden körülmények között ‒ az orosz történelmi hagyományokhoz híven és a nyugat-európai mintától eltérően ‒ a kisember, aki az állammal szemben csak másodlagos szerepet tölthet be. A De­magrád nem a szovjet rendszer romantikus-nosztalgikus feltámasztásának igényét fogalmazza meg, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszerváltás után hatalomra törő, nyugati típusú, demokratikusnak mondott, de vadkapitalista farkastörvényeken alapuló új társadalmi-gazdasági berendezkedés mellett éles kritikával illeti a szovjethatalmat is. Ahogy Olga Jarikova írja, Poljakov emlékeztet a szovjet kor legnyilvánvalóbb kontrasztjára, az eszme, a szó és a tett közötti tökéletes ellentmondásra.

A Demagrád, melynek eredeti (Gyemgorodok) és magyar fordításban megjelent cí­me is utal a kilencvenes évektől eluralkodó politikai demagógiára, ’93-ban a kö­vetkező előszóval jelent meg a Moszkovszkij Komszomolec című lapban: „Végtére is, ez a mi mai abszurd életünk, én pedig figyelmeztetni szeretném azokat, akik már elfelejtették: a hiányosan elvégzett demokrácia ‒ a legrövidebb út vissza a to­ta­litarizmusba…”.

Az alternatív történelmi átirat azzal az egyszerűséggel oldja meg a kilencvenes évek eleji káoszt, hogy a rendszerváltást hamarosan egy új követi, melyben a haza ki­árusítóitól katonai puccsal Rik admirális ragadja vissza a hatalmat. Az országba visszatér a rend és a nyugalom, a megbuktatott demokratákat pedig hermetikusan kö­­rülzárt falvacskákba telepítik. A Gulág újkori megfelelőjeként is értelmezhető fal­­vacskákban azonban az elkülönítetteket nem ítélik kényszermunkára, éppen ellenkezőleg: egyetlen feladatuk a lakóhelyük mellé járó kis föld megművelése, mi­közben valódi büntetésük az, hogy végignézzék a haza újjászületését. Ebben a romantikus képben megjelenik a „vissza a természetbe” pátoszának és az orosz kultúrában mindig is jelen lévő, a szent anyaföld tisztító erejébe vetett hitnek ironikus megfogalmazása.

„Csak hadd túrják a földet, csak hadd tanuljanak meg retket-répát termelni! […] Éljenek csak olyan életet ezek az »államférfiak«, amilyet az egyszerű népnek szántak!” – mondja Rik admirális. A földművelő falvacskák leírása valóban a munkatáborok parodisztikus ábrázolása és a „demokraták” kigúnyolása, de ha a de­mag­rá­dok jellegét magasabb szinten értelmezzük, láthatóvá válik az a tanító szándék, mely szerint a haza, az anyaföld kiárusítói végül ténylegesen az orosz földben, az orosz föld mellett nyerik el büntetésüket, hogy annak gondozásával töltsék a szabadságuktól megfosztott életüket, hiszen „a föld ezeknél komolyabb csirkefogókat is megjavított már”. Demagrád lakói között az Ex-elnök és az ex-ELNÖK mel­lett megtalálhatók művészek, liberális eszméket éltető újságírók, valamint számos egykori politikus, akiknek figuráit Poljakov a való élet politikai szereplőitől kölcsönözte.

Az elbeszélés egyik központi figurája HM, azaz a haza megmentője, aki nem éri be pusztán a diktátori szerepkörrel. Rik admirális karakterével Poljakov megsemmisítő csapást mér nemcsak a szovjet, hanem a rendszerváltást követő új monarchista eszmékre is. Ebben az elképzelt történelmi szituációban, ‒ ahol jogosan me­rül fel a kérdés az olvasóban, hogy amit lát, az a múlt vagy a jövő előképe? ‒ egy olyan egyeduralmat és személyi kultuszt kialakító új vezető lép a nép élére, aki mind küllemében, mind lelkületében erős sztálini vonásokat visel magán. A népnek tetszik az alacsony termetű Rik egyszerű orosz arca, melyen nyomott hagytak az élet megpróbáltatásai. Az admirális, aki mindig zárt, szolid zubbonyt visel, kezében pedig egy aprócska látcsövet szorongat, egyértelműen megidézi Sztálin jellegzetes alakját. (Az orosz szövegben még egyértelműbben jelenik meg az utalás: Pol­jakov a látcsőt a труба szóval jelöli, melynek kicsinyítő képzős alakja a трубка, ame­lynek jelentése pipa.) Rik admirális azonban nem éri be a diktátori szereppel, ha­nem erős monarchista törekvések is jellemzik, amelyek a nevében is megmutatkoznak, így nem csoda, hogy a Rurik dinasztia leszármazottját, egy amerikai üd­vöskét készül feleségül venni, hogy utána cárrá koronáztassa magát. A jövendőbeli cárné pedig Amerika és a Nyugat metaforájaként nem több, mint egy butácska, könnyűvérű, celeb ambíciókkal felruházott újgazdag étterem-tulajdonosnő, aki az elkövetkező hatalmi vezető hitvese helyett Oroszország elcsábítójának és erkölcsi megrontójának szerepében tetszeleg.

A Demagrád fikciójában Oroszország egyesíti történelmi tapasztalatait, és két bu­kott rendszer ötvözésével próbál úrrá lenni az orosz népet súlyos gazdasági, társadalmi és politikai válságba sodró harmadik rendszeren. Rik admirális, mi­közben leszámol a demokratákkal és megmenti az országot a kapitalista Nyugat ki­zsák­mányolásától, egyszerre építi fel újra a diktatórikus és a cári hatalmat. Ennek eredményeként az ország új címert kap: a már jól ismert kétfejű sast, de ezúttal egy­másra néző fejekkel, karmukban sarlóval-kalapáccsal. Joggal merülhet fel a kér­dés, hogy vajon két elbukott éra újbóli feltámasztása nem vezet-e ismét bu­káshoz? Nem kezdődik-e minden elölről? És amit látunk, az nem csupán a tör­té­ne­lem mókuskereke-e? De igen, minden elölről kezdődik, és épp ebben áll a Dema­g­rád utópisztikus látomásának lényege: egyik politikai éra követi a másikat, és az éppen regnáló új hatalmi apparátus újra elköveti a nép és az ország ellen az előző rendszer hibáit, hogy majd az ő helyébe is egy új időszak köszöntsön.

Poljakov kisregényében a politikai és történelmi vonatkozások mellett a cselek­mény szintjén megjelenik egy tragikus-romantikus detektívregényszál is. A Demag­rád hőse, az egyszerű kisember és egykori katona Miska Kuriljov ‒ akinek alulné­zeti szemszögéből követhetjük végig az eseményeket – egy szippantós autó sofőrjeként éli kalandos életét az elkülönítettek városkájában. Miska a tiltott szerelem beteljesülésének reményében egy pillanatra elhiszi, hogy fontos küldetés részévé válhat, de ezúttal is túljárnak az eszén, és újra bebizonyosodik, hogy a politika és a hatalmi erők mindenkin és mindenek felett uralkodhatnak.

Jurij Poljakov a kortárs orosz irodalom eredeti hangú írójaként az irónia esz­kö­zé­vel reflektál egy olyan történelmi-társadalmi helyzetre, melyben a tökéletes kil­á­tástalanság az úr, és az orosz ember számára egyetlen remény maradt: az önnön sorsán való keserű nevetés, hiszen a rossz és a gonosz csak akkor szűnik meg, ha képesek kinevetni. Ahogyan Poljakov más regényeiből, úgy a Demagrádból sem az elégia hallatszik ki, hanem az egyéni és társadalmi helyzeteken a nehéz időkben is nevetni tudó irónia. Poljakov utópia-városának történetében, ahol keverednek a történelem valós és fiktív elemei, egyszerre olvashatunk az orosz múltról, a jelenről és egy lehetséges jövőről. (Helikon)

Jurij Poljakov: Demagrád; ford. Goretity József, Helikon, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/8. számában.)

Borítókép: Jurij Poljakov (Forrás: YouTube)

Hozzászólások