Málnaföldek mindörökre
Málnaföldek mindörökre,
A homokbucka tövében az erdő,
S te? Fiatalságod fogságában,
Apád idénymunkásaként.
Hajnali személyvonat
Elsárgult üvegén át nézed
A mindörökre szóló málnaföldeket.
Milyen intim, szobaszerű egy személyvagon.
Üveg alatt, fekete-fehér képeken a tenger.
Foltozott, fekete műbőr ülésen
Utaztok apád földjére, s a földről a piacra.
Szerelmedet úgy hívják, Malina.
Mutatóujjával nem csak a június
Beköszöntét jelzi, hanem
Az agrárium átmeneti uralmát is
Életedben. Jobb lenne, gondolod,
Ha a málna üvegtálkán érkezne
Asztalunkra; porcukorral púpozva,
Tejszínhabbal az édesszájúaknak,
Vagy anélkül az olyanoknak, mint te.
Ormótlan kerékpárját az útpadkán tolta
Apád. Átázott, elnehezült széldzseki.
Kit érdekelnek egy középkorú mérnökember
Földműves-nosztalgiái júniusban,
És egyébként? Mert a kamaszt aligha.
Malina tövises és Malina édes.
Málnaföldek mindörökre,
Málnaföldek mindörökre?
Még mit nem!
Szereted a málnát, de csak mint csemegét.
Számodra ez csupán muszáj-kertészet,
Muszáj-málna a kényszerített nyáron.
Bő tíz éven át takarosan teliszedett,
Kék rekeszek hű oszlopba rakva,
Oltárodra helyezve, szerelmem, Malina!
Miközben az osztálytársakat „Opatijába”
Röpítették szüleik a hajdúsági homokról,
Neked jutott a föld. Bő tíz éven át.
De jött a kegyelem a felnövéssel együtt.
Megszabadultál. A vakációd ismét vakáció lett,
S a málnaföldek mindörökre elvadultak.
Ismét felhőtlen öröm a kert, a piac, a június.
Minden, ami zöld és nagyra nő.
Magadba sűrítve az örömöt,
Mint a júniust a málna,
Akárhányszor kivirulsz.
Az irgalmi negyedben
Engem Isten alkotott,
És Isten nem teremt selejtet.
Ez egy keresztény kiképzőtábor,
Ahol muszáj darócot viselned.
Ez egy üdvösségi verseny,
Amelynek kegyetlensége szórakoztat.
Mindennap kreatív imaséta a kertben.
Ostya, barátom, a nyelveden olvad!
A Jézus Krisztusba vetett hit által
A szív körülmetélésében részesülsz.
Kamaszkorod pikkelypáncélját levedled.
Imareggeliken hízol. És hevülsz.
Kereszteseiddel ti csak álltok sziklaszilárdan,
Mint a kolostor az irgalmi negyedben.
Szaporít és hajszol titeket az Isten,
A széles mosolyú, elégedetlen.
Életművészet
Rezdületlen arccal
Lépni be az ajtón,
Olyan lelki nyugalommal,
Amilyennel csak
Egy luxemburgi
Első hegedűs képes
Betérni egy komótos
Csütörtök délután
A kedvenc
Sajtszaküzletébe
A főtér sarkán.
„Csipkefa bimbója”
A nevemet sokáig nem szerettem.
Az apámé, nagyapámé, dédapámé, ükapámé.
Sorminta, unalmas.
Sokalltam azt a már-már fizikai szenvedést,
Amelyet a Csipkefa bimbója
Kihajlott az útra kezdetű dal okozott,
Mert ugye: Arra ment Jánoska,
Szakajt egyet róla.
Voltak, akik nyerítettek ezen.
Utólag meg is értem.
Mások a helyemben kifejezetten
Élvezték volna saját keresztnevük emlegetését,
Ráadásul ennyire pozitív kontextusban,
Mint a bimbószakajtás.
Mit törik föl vele jóleső magányomat.
Semmi közöm hozzá.
Mit sejtettem én,
Hogy olyan valódi tortúra vár rám,
Mint a János bácsi a csatában,
És bár csúfondáros szövege
Egyetlen ponton sem kínál
Lehetőséget az azonosulásra
(Sem a fűszállal, sem a kukacokkal nincs dolgom),
Mégiscsak kíméletlenül vetik majd be ellenem
Leleményes osztálytársaim;
És azt is ki kell majd bírni.
(Megjelent az Alföld 2018/9-es számában.)
(Borítókép: nogradhont.hu)
Hozzászólások