Világ-advent
Várakozunk. Megszoktuk. Mindig várunk valamit.
A gyermek a felnőttkort, a felnőtt a megunt kormány
bukását, s az öregember a Lét nevű kávézóban ül, s
várja a Főurat, hogy lukas életét kifizethesse. Mosta-
ni várakozásunkról csak ennyit: valahogy immár túl
hosszúra nyúlik. Vergilius fél évszázadig várta Satur-
nus eljövetelét, s már csak kétszer tíz évet kellett vol-
na várnia, s meglátja a Magasság Küldöttjét. Nekünk
a költőfilozófus Heidegger jövendölte meg az Új Iva-
dék eljövetelét, aki majd kiment bennünket a létfele-
désből. S akkor a születésünk előtti idő számunkra
csak külföld lesz, amely messze van, de van, mi pedig
csak próbálgatjuk a van-t, azaz a létet. S várunk. Ős-
tengerekre mint retrolehetőségekre ma nem is gondo-
lunk, pedig mennyi lehetséges létezőtől vontuk meg
ki válásunkkal az okot a megvalósulásra! Mert nincs
sivárabb valami az okozatnál, mondta a függőhíd kö-
zepén egy költő. Kriszus után kétezer-tizenhetet írunk.
Advent: Ádám s Éva gyertyája a koszorún már ég, pa-
nelbarlangjaink plafonján sziklakarcok arabeszkjei, i-
dőnként átrendeződnek. A teremtés körforgása a teke-
regve haladó evolúció kígyójává egyenesedett. S mi
tehetetlenül nézzük, elektronikus koppantóink hogyan
oltják ki fényes bolygónkat. Nincs, aki az egyik isten-
től a másikig végiggondolná a kígyó hosszát, legyőz-
nek bennünket eszközeink. Most még csak kollaborá-
lunk velük. S várunk. Adventi koszorúnkon a Terem-
tés színháza: az első emberpár hite, a Capitolium re-
ménye, a szeretet a kereszten, s a negyedik gyertya
helyén váltig a Negyedik Ecloga negyedik sora kojtol:
Ultima venit iam carminis aetas. Magyarul: az ember
mindig a tudottat közelíti, az ismeretlent hitelesen
csak a Vers tudja várni.
(Megjelent az Alföld 2018/2. számában.)
Hozzászólások