„Kedves V.!”

Kilenc év anyagát, verseit rendezte kötetbe a szerző Nevezd csak szeretetnek című könyvében, amelynek címe – bár nem Visky javaslata volt, ahogy egy interjúból ki­derül – nyitottságával, viszonylagosságával, megengedő gesztusával csalogat és párbeszédre invitál. Bátor cím, mivel nem fél a szeretet elkoptatott és veszélyes sza­vát a könyv élére tenni, mi több, a szövegek a későbbiekben sem riadnak vissza a nyelvben, fogalmi gondolkodásban ingoványosnak, elsekélyesedőnek, közhelyesnek tartott szavak és „dolgok” tematizálásától, kimondásától. Nem, mert a  már címben is megmutatkozó viszonylagosság, párbeszédesség, az értelmezések és a jelentések sokféle érvényes lehetőségébe vetett alapállás – írhatnék hitet is, de az majd másra kell – végig jellemző a kötetre.

Kínálkozna (és talán logikus is lenne), hogy rögtön a kilenc évnyi idő, a kötet te­­matikus vonásai vagy a számozott részek – ciklusoknak azért nehezen nevezném őket – felől exponáljam a könyvet. Ám a nyitott, folyamatos diskurzus, a kifelé, mások/másik felé irányuló diszkusszió a szövegek és a megszólalásmód több olyan alapvető jellemvonásával is kapcsolatban áll, amelyek, ahogy a cím is, a könyv­vel való párbeszéd természetének, a „kezdeményező” fél pozíciójának és tet­­ten érésének feltárását implikálják, mondhatni, kikövetelik. Ezek az alapvonások valamiféle egységet is biztosítanak az amúgy poétikájában, szövegtípusaiban, kép­­világában, felvetett gondolataiban szerteágazó kötetben, amivel az olvasónak alaposan meg kell küzdenie, hiszen a nézőpontok, a versek lélegzete, hossza, mo­rális és metafizikai kérdésfeltevései, hit-vallásbeli és művészeti reflexiói folyamatos vált(ak)ozásban vannak, nincs egységes hangulat, tömör kompozíció, mindig újrakezdésre, újfajta (vagy legalábbis eleinte annak tűnő) bevetésre számíthatunk. Mind­­ez talán a hosszú évek során, más-más élethelyzetekben, időpontokban, al­kotói-emberi szakaszokban keletkező versanyag keresetlen közreadásának is kö­szönhető.

Csekély számú haiku (tömörségű) verset és néhány, a IV. részben található bibliai „átiratot” leszámítva a versek többségében olyan, hagyományosnak tekinthető én­beszélővel találkozunk, aki jól érzékelhetően a költői alanyiság, személyesség legbelső köreiből szól, az/egy én érzelmi, gondolati státuszát, problémafelvetéseit artikulálja a legközvetlenebb (és a költői hagyományból jól ismert) módokon. A megszólaló én (ahol tehát van) ritkán mozdul el ettől a pozíciótól, ritkán „maszkol”, keveredik szerepekbe (kedvenc kivételem a Caravaggio elkészíti az eltűnt ké­pek leltárát), holott ez a drámaíró szerzőtől talán nem is tűnne idegennek, váratlannak. Még akkor is így van ez, ha ez a beszélő a Te, az önmegszólító, valaki­hez vagy valamihez forduló megszólalásmódjaival él, amelyeknek megszólítottja, cím­zettje nem is mindig rögzíthető pontosan, ezáltal is erősítve és befolyásolva a mű­vek feszültségét és a befogadói-értelmezői helyzet érintettségét, involváltságát. A párbeszéd tehát könnyedén, rögtön megindul, Visky hangja(i) kifelé, a világ, a má­sik felé forduló hangok, bár fontos, hogy nagyon is tőle indulnak, mint egy kör kö­zéppontjából húzott sugarak: a világról, múltjáról, önmagáról való gondolkozás, a(z ön)megértés szólamai ezek, amelyekhez mindig szükség van a külvilágra, kül­ső viszonyítási pontokra, a másikban, másokban tükröződés visszfényeire. Az ön­magával, Istennel (Istenről), a másikkal, a világgal és az olvasóval folytatott párbeszédek sugarai, alakzatai, egymásba áttetsző változatai ezek. Sokszor szinte nap­lószerűek is a művek, egy-egy helyszínhez, eseményhez, élethelyzethez köthetők, bizonyos pontokon referenciális szálak segédegyenesei látszanak a háttérben (vagy nem is annyira a háttérben).

Jól érzékelhető az is, hogy a szerző nem az én megalkothatóságára, megalkotottságára helyezi a tétet, nem ez a központi kérdése, poétikai magmája a verseknek, sokkal inkább, ahogy talán látható lesz, a gondolati, tartalmi mondanivaló. Ezt a fajta alanyiságot lehet „észrevétlenül” elfogadni, hiszen ez a fajta költői én-, én–te beszéd jól ismert a lírai hagyományból, már-már áttetsző, transzparens – ab­ban az értelemben, hogy nem a ki beszél kérdésével kell a befogadónak megküzdenie, illetve ennek kapcsán mindössze csak azzal, hogy vajon éppen kihez fordul, kit szólít meg a vers beszélője. Ám lehet ezt a versek gyengeségeként is felróni, mi­vel felmerül a kérdés, amellett, hogy rengeteg ilyen vagy hasonló költői hang működik (még) a kortárs költészetben, vajon lehet-e (még) ilyen mó­don megszólalni, érvényes tud-e maradni/lenni ez a fajta versbeszéd, lehet-e az én artikulálhatóságának, megalkothatóságának, egységének a kérdéseit kitapintható reflexiók, eljárások nélkül hagyni.

Ugyanakkor az sem állítható, hogy a szerző – illetve megszólalói – ne ütköznének és ne reagálnának a nyelvre mint közvetítő közegre, médiumra. Rögtön az el­ső, külön egységbe helyezett Nem a saját című vers nyelvi kérdést, küzdelmet ex­po­nál, és ezek megválaszolhatatlanságát – „egyikre sincs kielégítő válaszom” – is egyben. A lényegi kérdés talán az, hogy létezik-e egyáltalán saját nyelv, lehetséges-e valamiféle saját, autentikus hang, megszólalás, vagy teológiailag, metafizikai­lag nézve minden a teremtő, az Isten nyelve, általa, tőle, az akaratából fakad, vagy kulturálisan nézve a (bibliai) szöveguniverzum és -hagyomány is képtelenséggé te­szi egy/a saját nyelv birtoklását. A nyelv szinekdochikus felcserélése (fogalmiról a konkrétra, a nyelvre mint testrészre) és egy másik érzékszervre való szinesztetikus áthelyezése jelzi ennek a birtokolhatatlanságnak, a logikai-fogalmi közelítésmódnak a tarthatatlanságát, uralhatatlanságát. Isten nyelvének (igéjének) tapasztalás általi működése, jelenléte („Isten jut eszembe, mint mindig, amikor nem a saját / nyelvem ízét érzem a nyelvemen”) Ady 1911-es Köszönöm, köszönöm, köszönöm cí­mű istenes versével mutat párhuzamot: „Számban nevednek jó íze van”, s ez nem­csak a kép és az Istenhez fordulás miatt tűnik kiemelendőnek, hanem mert az Is­tenhez fordulás, Isten akaratában, létében való tükröződés, hozzá képest való ön­pozicionálás a legtöbb esetben, Adynál biztosan, az én szolipszizmusával, önteremtésével és/vagy (paradox működésben) az én integritásának felszámolásával, önvesztésével is összefüggésbe hozható. Úgy vélem, Visky András verseinek esetében inkább az előbbiről van szó, az Istenhez vagy Máshoz, Másikhoz fordulás in­kább a lírai szubjektum stabilitását, erre való törekvését sugallja, s az ezzel kapcso­latos, helyenként előtörő kételyeket, kérdéseket összességében végül felülírja a nyelvre történő ráhagyatkozás, az én artikulálásának a költői hagyományban általánosan működtetett, bevett módjai, eszközei. S mindezt érvényesnek gondolom a hangsúlyos helyre került nyitóvers ellenére is, mert például a Balassa Péter halálára írt zsoltár épp a szólást, a hangot, a nyelv általi teremtést, Isten tevékenységének – evilági, de megemelt – megismétlését zengi épp a zsoltáros szöveghagyomány bevetése által. Ám a bibliai történetek újraírhatósága, a nyelv performatív ak­­tusainak működtetése – a megátkozás vagy a fiat! nyelvvel teremtő eljárása – vagy az elveszett képeket helyettesítő jegyzék (Caravaggio elkészíti az eltűnt ké­pek leltárát) is a nyelv erejébe, működésébe, a dolgokat helyettesíthető, leírható, áb­rázolható mivoltába vetett bizalomról, illetve a nyitott szöveghagyomány folytathatóságáról tanúskodik.

Ezzel összefüggésben az is elmondható Visky versvilágával kapcsolatban, hogy a látványos poétikai elemek, a szoros értelemben vett versszerűség, megalkotottság, a képszerűségre, képi láttatás sűrítettségére, áttételeire építő jegyek mintha má­sodlagosan lennének itt, e költészet előterében a morálfilozófiai, vallásetikai kér­dések közvetítése, a lét, a múlt, az emlékek, az egyéni és közös dolgok elmondása, újramondása (újraírása), interpretációja áll.

A kötet számozott egységei ezért leginkább tematikusan különülnek el egymás­tól, ám különféle átjárások, átfedések természetesen összefűzik a versek világát. A szeretetnek nevezhető kötődések több irányba tartanak, de mindennek centrumában, mint említettem, az alkotói én van, aki az emberi dolgokhoz való viszonyait, ér­zéseit közvetíti, emlékeit mozgatja, illetve az éppen zajló eseményeket, történéseket összekapcsolja belső világával, gondolataival, hitével, és aki ehhez a határozott, önazonos, folytonossággal bíró énhez köthető jelenbeli eseményeket rögtön a múltba tudja taszítani. A legerőteljesebben talán az istenhit és a Biblia jár­ja át a kötetet, ám Visky költeményei nem illeszkednek teljes mértékben a magyar istenes versek hagyományába és beszédmódjába. Leginkább azért nem, mert nem a Balassitól kezdődő, közvetlenül Istent megszólító, hozzá forduló, hitet kereső, ve­le tamáskodó vagy igazságosságát firtató, kérlelő-hálaadó személyes viszony és en­­nek lírai eszközkészlete van jelen a versekben. Ugyanis mindezek „nem témák” a szerző számára. Hite bizonyosság – kérdései és kételyei, amikor vannak, nem Is­ten létével, világban való szerepével kapcsolatosak, sokkal inkább egy filozófiai-eti­kai párbeszéd zajlik köztük. A versek az Ó- és Újszövetség számos alakját és történetét megidézik, a már említett 4. rész pedig kifejezetten újraír egyes szöveghelyeket harmadik személyű (el)beszélőket alkalmazva. De akár személyes a megszólalás, akár külső nézőpontú, az újramondás, felelevenítés már csak az ábrázolás által is kortárs reflexiókat, szubjektív fény-árnyékokat nyer. A Mózesről és Pál apos­tolról írt költemé­nyek különböző hitelvi kérdéseket vetnek fel, a József és testvérei bűn és megbocsátás viszonyát, a bűntudat érzését bontja ki, s a „gyilkos” fivéreket tárt karokkal fogadó József gesztusára reflektálva hangzik el a kötet címe a maga kontextusában: „Csak a befogadó bosszú ment meg / attól, aki vagy, ne­vezd csak szeretetnek.”

Az ősi bibliai alakok mellett, akik révén a szerző a keresztény-zsidó kultúra lecsupaszított kezdeteihez lép vissza, gyakran angyalok rebbennek át a verseken, sejlenek, tűnnek át, illetve a szent mint Istenhez tartozó, isteni tulajdonság, entitás iszonyatának, rettenetének és kiáradásának, abszolút tisztaságának kettőssége van szintén jelen. Mindez a népes sereg, akik hasonlatok, villanások, vizuális átsejlések formájában lépnek be/át az idővel mérhető történelmi és egyéni időbe, az embe­reket és tetteiket is bearanyozzák, valamiféle szentséggel, túlvilági fénnyel vonják be, az angyal testet ölt, testet kap, a(z emberi) testek pedig angyalivá finomulnak, le­begnek, mindezek által egy-egy múltbeli pillanat, a beszélőhöz közel álló személy, családtag alakja, emléke is megemelődik, különös csillogást kap; olykor pá­tosz ez és patina. A költői tehát ilyen módon emeli meg az embereket, akik közül sokan hommage-versekben vagy ajánlásokban kerülnek reflektorfénybe; költőtársak, drámaírók (Büch­ner vagy Beckett), rendezők alakjai szólítódnak meg, sorsuk, mű­veik, alakjaik vagy kérdésfeltevéseik egy-egy, a költőt foglalkoztató, továbbgondolt vonását fejtegeti a művekben. Az intellektuális-érzelmi kapcsolódások, inspirációk mellett kü­lön figyelmet kap a szülők alakja, sorsa, különösen az apa és a családi múlt törése, meghatározó emléke, fájdalma, aminek többször visszatérő tematizálása, utalásai fenntartják a hazatérés lehetőségének kételyét, az otthontalanság érzetét, kérdését: „hazajönni megérkezni / oda ahol már nem volt otthon / ahol az otthon az otthontalanság / örökkévaló helyévé vált / és így otthontalanságnak sem nevezhető”.

Az ember időbeli létét és az örökkévaló dolgok összeegyeztetését, összekapcsolását, a „túlvilági” földi létben való jelenlétét az angyal (ki más?) alakja, a testet, arcot öltő angyal hordozza, néhol olyan szélsőséges és talán némileg elkoptatott kép­ben, mint a hajléktalan vagy legalábbis flaszterbe simuló férfi személyében (Találkozás az angyallal), de az angyalarcok tünékenysége, a villanásnyi arcélek azonosíthatatlansága mint őrangyalok intelmei, sokszor a morális dilemmáknak, az emberi esendőségnek (Ne adj vissza), a bűnbeesések, vétségek (meg)eshetőségének bizonytalanságait, a bűntudat ingoványait is érzékeltetik. Az inkarnáció, az emberré-lét alapvetően kísértéssel jár ugyanis. „Csak Sámson drága tar feje de­reng”, a csábítás, szerelem, a nő utáni vágy, a tiltott ölelés önelvesztő sodrásával. Még akkor is, ha a versekben ott sejthető – szintén angyali fénnyel – a társ alakja is.

Visky András kötetében mindez a transzcendens felől érkező bearanyozás, az em­berek, emberi kapcsolatok ilyen formájú megemelése talán azért nem válik émelygősen sokká, túlzottan patetikussá, mert a túlvilági jelenléte mintha csakis a testet öltés, a fizikai jelek által lenne érzékelhető, a jelenés-jelenet színpadi fénytöréseiben, és ami test, az már esendő, az anyagi dolgokban, az emberi létezésben mindig ott a lecsupaszítottság, a pőreség, az önmagában – Isten, hit nélkül – üres, semmis ember. Ugyanakkor ez a meztelenség, a pőre (ön)megmutatás, kitárulkozás mintha mégis az egyetlen lehetőség, a létezéshez való viszony egyetlen módja len­ne, csak ezzel a vállalt kiszolgáltatottsággal lehet a „szószékre” állni, szólni, számot adni, akárcsak a színpadra; a „meztelen fejcsont” ennek a szellemi, identikus kitettségnek a legszebb jelzése. És ebből a szempontból is kiemelten fontos és példaértékű az apa alakja például az Idős vagy? című versben: „Apám, mintha mindig / meztelenül kapaszkodott volna fel a / rozoga szószékre, olyan szégyenlősen / adta elő legfrissebb értesüléseit a tágas / égi lakóparkokról”.

Visky András versei azonban nem prédikációk, nem igehirdetések, hanem, aho­­gyan a kezdeteknél állt: párbeszédek, a szeretet formáinak „meséi”, közvetítései. Az önvizsgálat, szembenézés, a múltra való emlékezés közvetlen, csupasz ki­tettsége áll előttünk, hogy szemléljük, hozzászóljunk. A versek az emberi létezés kol­lektív és egyéni aspektusait járják be, a bibliai kezdetektől, a pusztákban és szik­lás kőutakon bolyongó kiszolgáltatott, de Istenben bízó, prófétáira, vezetőire, an­gyalaira hagyatkozó embertől a színpadokra, bántó fényekbe helyezett, szorongó 20. századi ember egzisztenciális, abszurd csupaszságáig. Mégis, mindezt a saját élet, saját sors egyedülvalóságának személyességével együtt tudják működtetni. E  távlatok tehát évezredek kultúráját, hitét, vélelmeit és kétségeit járják körül a közösség és az egyes ember szétválaszthatatlan sorsában, a porrá válás, az anyagi lét, a testet öltés végső felszámolódásának ismeretében, mert akár­hogy is, csak az Istennel, Mózessel, Jóbbal, Jézussal kötött magánszövetség ké­pes arra, hogy mindezt szeretetnek nevezze.

Visky András: Nevezd csak szeretetnek, Jelenkor, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/9. számában.)

Hozzászólások