Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Markó Béla versei
88278
post-template-default,single,single-post,postid-88278,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Markó Béla versei

Hátrahagyott ars poetica

Csak közvetett bizonyítékaim vannak
arról, hogy mit takar az éjszaka,
egy-két részletet kideríthetek talán,
amikor reggel a hegyek mögül felgyűrődik
néhány szürke felhő, akár a szennyes ruha
egy töredezett szélű hatalmas kosárban.

A fiókban heverő súlyos kalapácsból
és az összeszorított szájú harapófogóból
próbálom kitalálni, hogy milyenek a szegek,
amelyeket Krisztus tenyerén és lábfején átvertek,
aztán halála után ki is húzták persze,
de nem dobták el, hanem gondosan letörülték,
mert bármikor szükség lehet még rájuk.

Egyáltalán nem hasonlít a puskagolyó
a futtában leterített kóbor kutyához,
mégis ebből kell megismernem
az alakját, a színét, az éhségét,
a szomjúságát, a szörnyű vicsorgását,
és egyetlen sörétes puskát kell megvizsgálnom,
ha pontosan el akarom képzelni
a mezei nyulat vagy a vadkacsát,
végighúzom a hideg késpengén az ujjamat,
hogy érezzem a bárányok göndör gyapját.

Már csak magamat figyelhetem,
a kezemet, a lábamat, az arcomat a tükörben,
hogy lássam a nőket, akiket megérintettem,
és azokat is, akiket nem láttam még soha,
de álmodtam róluk valamikor régen.

Nem tudom, ki teremtette a világot,
azt mondják, a saját képére gyúrt minket,
de én ezt nem hiszem, inkább csak
úgy hasonlít hozzánk, mint
az ecetes spongya a megváltóhoz,
a lándzsa a lágy, meztelen testhez,
vagy a szél a rózsabokorhoz, amelyen áthalad,
viszi még egy ideig az illatot,
majd elejti, és nem találja többé.

Annyi vers megsebzett engem,
annyi vers átfújt rajtam tavasszal,
annyi vers zuhant rám ősszel váratlanul,
mint súlyos kő az érett, csonthéjú dióra,
hogy a szétszóródott betűkből
talán megtudhatjátok, ki voltam.

Az örök parafrázis

Igen, sürgetjük mi is Annával türelmetlenül
a rózsabimbót, mint egykor a költő,
de nekünk persze másfajta jövőt ígér
ez a milliméterenként, heteken át tartó,
hihetetlenül lassú növekedés,
mi valóban a rózsát szeretnénk látni,
nem metafora a tavaszi nekirugaszkodás.

Évekkel ezelőtt ügyetlenül visszametszettük
a tűzfal mentén sorakozó rózsabokrokat,
az elkorhadt karókat is rövidebbekre cseréltük,
és azóta a megsértődött tövekből
csak egyetlenegyet sikerült
nagy nehezen szóra bírni,
két vérvörös virágcsodával
kínált meg minket a tavaly,
bocsánata jeléül, úgy képzelem.

A többiek tovább haragszanak, de ő az idén is
útnak indított pontosan öt virágot,
onnan tudom, hogy naponta megszámoltuk,
először csak kettő eredt neki,
aztán rá néhány napra még három.

Kell a türelem valóban,
mondanám a rég elporladt költőnek,
hiszen reggelente, miután a kutyát megetettük,
hosszan vizsgálgatjuk Annával a bimbókat,
szinte semmi változást nem látni rajtuk,
aztán az első kettő mégis kifeslik,
egy apró hasadékon kibuggyan
valamennyi vörös festék,
és utána még néhány napig
alig-alig növekszik, pedig nyilvánvaló,
hogy odabent hatalmas nyüzsgés van,
egészen precíz tervrajz szerint,
iszonyú erőfeszítéssel,
sejtet sejthez igazítva,
hogy éppen olyan legyen minden,
mint amilyennek lennie kell.

Nyílj ki már, türelmetlenkedett a költő,
aki természetesen egy készülődő lányra gondolt,
és nem tudhatjuk, kinyílt-e végül,
de ez utólag teljesen mindegy,
gyűl a bimbóban a festék,
akár Jézusban az erő,
hogy a földi sötétségből kilépjen
egy sohasem látott fényességbe.

Akár Júdásban az árulás,
képzeletben egy-két ezüsttel hízlalva
nap mint nap azt a részegítő szándékot,
amelyből nincsen visszatérés,
és most már biztos, hogy el fogja érni
előbb-utóbb a kritikus mennyiséget,
valószínűleg ugyanakkor, amikor beérik
a mennybemenetel eszméje is,
mert egyiküket a mindenható,
másikukat egy sajátkezűleg meghurkolt kötél
rántja majd a magasba.

Milyen lassan nyílt akkor is a rózsa,
milyen lassan készül el most is,
heteken át épül bent ugyanaz,
ami megépült sokezerszer,
aztán egy reggel kirobban minden,
nem kell többé vigyázni a tervrajzra,
hiszen a szélfújta szirmok már
részletesen kidolgozott program szerint
hajladoznak erre-arra,
és a szétáradó illatokat sem lehet
visszaterelni egy összezárt ökölbe.

Ha együtt van már a harminc ezüst,
tehát sikerült az árban megegyezni,
és ha Pilátus színe előtt megfelelő számban
összegyűlt a Barabbást kiáltó tömeg,
az áldozatból csak áldozat lehet,
az árulásból is csak árulás,
ahogy a rózsából is csak rózsa.

A jelentéktelen milliméterekből
egyszerre csak kibontakozik Isten,
de az is lehet, hogy Júdás,
ehhez már nem kell idő,
amint azt hajdan egy másik költő írta,
elhull a virág néhány nap alatt,
majd ismét meg kell tervezni a múltat,
mert az örökkévalóság is egyirányú,
soha sincs kezdete, csak vége,
pontosan addig tart minden évben,
amíg kijárunk reggelente
a hallgatag rózsabokorhoz.

(Megjelent az Alföld 2018/9. számában.)

Borítókép: Rembrandt: Júdás visszaviszi a harminc ezüstöt (forrás: Wikimedia Commons)

Markó Béla

szerző: Markó Béla
honlap e-mail
Markó Béla 1951-ben született Kézdivásárhelyen, József Attila- és Alföld-díjas költő, író, szerkesztő, politikus, az RMDSZ alapító tagja. Legutóbbi szonetteket tartalmazó kötete 2014-ben jelent Elölnézet címen a Jelenkor Kiadónál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések