Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Al Berto: Tűzvészkert, ford. Urbán Bálint
88579
post-template-default,single,single-post,postid-88579,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Al Berto: Tűzvészkert, ford. Urbán Bálint

Al Berto: Tűzvészkert, ford. Urbán Bálint

Valami egészen megrendítőt állít a keresztény emberképről, jóllehet magáról az emberről az, aki a gondviseléssel együtt elvonja a történelemtől a metafizikai vo­nat­kozásokat. Arról az emberről, aki nem tud megszabadulni a transzcendencia utáni honvágytól, hiszen már pusztán azzal, hogy halandóságát valamiképp elgondolni képes, „metafizikára kárhoztatott lény” (Leszek Kołakowski: Metafizikai horror, Osiris–Századvég Gond, 1994, 23.). Érdemesnek látszik megfontolni ezt egy olyan kötet esetében, amely már címével is „az önmagát felégető idilli hely, a locus ameonusból locus horrendusba váltó tér toposzá”-t (Urbán Bálint kötethez írt utószava, 60.) hozza mozgásba, és amelyben a szenvedés útjára, úgy tűnik, a kiüresedett (nemzeti) ideológiák, az otthonként már nem elgondolható haza vagy épp az öregedésével, megbetegedetten árulóvá vált test kényszerít.

A Tűzvészkert „passiótörténete” talán nem egyéb, mint maga a feltámadás és megváltás lehetőségeitől megfosztott testi szenvedés, és az ebből is következő otthontalanság egyetemes tapasztalatának nyelvi artikulációs kísérlete. Így nem is ke­vesebb, mint a leküzdhetetlen jelenlétigényből mindig is következő szerepproblémák színrevitele – mondhatni, annak az általános érvénnyel megfogalmazott elméleti belátásnak a sajátos, központi poétikai kihívássá emelése, amit L. Varga Péter így összegez: „[a] jelenlét utáni vágy jellegzetesen a nemlét ellenében dolgozik, vissza akar hatolni a születés előttre, és túl akarja lépni a halált, miközben az elnémulás, a csönd pillanataiból táplálkozik. A történelembe vágyó jelen a történelem utáni kor szimptómája lesz, aminek egyik következménye, hogy az esztétikai nem ér­telmezhető etikaiként” (Az értelem rácsai, Palimszeszt+PRAE.HU, 2014, 19.). Az sem­miképp sem állítható, hogy a szerző az utolsó, még életében megjelent (mindeddig egyetlen, közel húsz évvel később magyarra fordított) kötetében a moralitást a nyelv öncélú morajlására cserélné. A delíriumos látomások, lázálmok, prófétai ki­­nyilatkoztatások és enigmatikus jóslatok sorozatának tűnő Tűzvészkert magányt is mozgalmassággal, hiányt is zsongással kifejező verseiben viszont kérdéses, hogy mikor ki vagy mi az, aki-ami nekilát „önmaga” újraértésének a rendet, biztonságot, otthont ígérő világmagyarázatok, ideológiák összeomlásának egyedüli ta­nújaként. Ahogy erről aligha leválaszthatóan az is, hogy egy feloldhatatlanul és egyetemesen negativisztikus valóságérzékelés színrevitelének nyelvi-esztétikai teljesítménye le­het-e a megszólalás sikerre vitt kudarca, a létesülni mindig kész, sta­bilizálódni kép­telen szerepek és beszédhelyzetek kidolgozása. „úgy érzem végig tudok men­ni a csend éles nyelvén, / egyszerűségén, tisztaságán és mélységén / úgy érzem el tudok számolni ezzel az űrrel, és le tudok számolni magammal is” (naplójegyzetek)

Amint arra a Tűzvészkert szempontgazdag, hiánypótló utószavában a kötet fordítója, Urbán Bálint rámutat, az 1974 után kibontakozó portugál posztmodern költészet egyik legmarkánsabb hangú és legradikálisabb képviselőjének tartott alkotó a polgári nevének elhagyásával és az Al Berto szerzői név felvételével a képző­mű­vé­szetből az irodalomba történő mediális átlépését kívánta jelezni. Azzal a pszeudonimával, amely „a keresztnév megszakításából, a referenciális identitás és élettörténet felszakításából, felsebzéséből keletkezik, egy olyan sajátos költői ént jelöl, aki egyszerre mutatja meg, nyilvánítja ki és rejti el magát a szövegben” (60.). En­nek a megállapításnak a második része talán inkább hangzatosnak, mintsem pon­tos­nak tűnik elsőre (hiszen ez, megkockáztatom, számos költői életműre jellemző), viszont ha a pszeudonimára mint olyan poétikai funkcióra tekintünk, amely a ne­ki mindig alárendelhető – részlegességében ekképp újraszituálódó – lírai ének lé­tesüléséért felelős a versekben, akkor, úgy gondolom, ebben a Tűzvészkert egyik legizgalmasabb sajátossága mutatkozik meg. A kötet versei folyamatosan meg­te­remtik és korlátozzák a biografikus olvasatok lehetőségét: az elsőre jól azo­no­sít­ha­tónak tűnő életrajzi vonatkozások (személyek, életesemények, helyszínek stb.) is képzik a kötet nem identikusan ismétlődő motívumainak és az ezekből kibontakozó metaforáinak hálózatát, amelyek az egyes verseken belül sem teszik legtöbbször lehetővé a rögzíthető viszonyok kiépülését, amellett, hogy az én szerepe­i­nek de­stabilizációjával a megszólalások deiktikus centrumai is fokozatosan elmozdulnak, áthelyeződnek. Megképződnek látszólagos (ön)ellentmondások, eldönthetetlenségek: a túltöltekezésekhez a kiüresedés és felszámolódás („ne feledd a fénnyel rakott hajót / a poros vágyakkal – ne feledd az aranyat / az elefántcsontot – a hatvan halálos tablettát / reggelire” [üzenet]); az egyedülléthez a mozgalmasság („éjjel / a ház szűköl remeg felizzik és lehűl / egy üres székben / ülő árnyékod / hideg sze­mtükrében” [ház]); a testiség, az intim közelkerülések színreviteleihez a betegség és a hiány képzetei társulnak („és már semmi sem mozdul a másodpercek / ör­vényében –  minden hiányzik” [aids]). Sőt, sokszor a versek is ekképp lépnek egymással párbeszédbe. Míg a nyomokban azt olvassuk, hogy „ma / már egy szót sem lehet leírni / egy szótag sem marad meg a száraz kövek között / vagy terjed szét az alkohol- és rézrozsdaszobában / kiterített testen – ott éjszakázunk // ahol tudunk – egy korlátozott és rögeszmés szókincsben”, addig a naplójegyzetek sürgeti, talán nem minden iróniát nélkülözve, hogy „istent minél előbb le kell cserélni versekre […] valódi, élő és tiszta testekre”.

Ha elfogadjuk, hogy ebben a költészetben az önkifejezés mindig is a nyelvi ön­(re)prezentációra való ráhagyatkozás és ráutaltság (hiszen a vers, ha nem csupán ön­maga a valóságvonatkozása, lehet-e „valódi, élő és tiszta test”?), mindez párbeszédbe léptethető azzal az antropológiai állítással, plessneri tétellel, mely szerint „az ember »képalkotó elevenségnek« tekinthető, aki excentrikus pozicionáltságából ki­folyólag képi feltételezettségű létezéssel bír. Ez azt jelenti, hogy mediálisan közvetített ön(re)prezentációkra szorul, de nem tud feloldódni egyikben sem, hiszen nincs olyan autentikus identitása, amihez képest egyszer s mindenkorra központosíthatná önképeinek polifón játékát.” (Nemes Z. Márió: Esztétika és antropológia: Az antropológiai színrevitel mint esztétikai dehumanizáció, doktori disszertáció, 2013, 5–6.) A Tűzvészkertben a referencialitás feloldódik a nyelvi önműködésben, szétfoszlatja bármi mimetikus leképzésének illúzióját. Minden az énből levezetetten a megnevezésével azonos: „saját arcodat nézed a tükörben / nevet testet és moz­dulatokat adsz magadnak” (ház). Al Berto, amint az a kötet második, Rim­baud halála című ciklusából kiderül, nem csupán sorspárhuzamot von a kultikus költővel, hanem azt átértelmezve vissza is talál a dekadens esztéta dandy szerephelyzetéhez, amely „igyekszik magát kívül helyezni az általa kritizált társadalmon, ennek megfelelően választja a dekadens szerepét, miáltal az esztétikai szféra evilágba ve­títésével a primer érzékletek mesterségesen megalkotható sajátosságára helyezi a hangsúlyt” (Bednanics Gábor: Kerülőutak és zsákutcák, Ráció, 2009, 181).

A megrázóan szép Tűzvészkert alapélménye a magány: hol feszültség, hol pe­dig megnyugvás benne a képlékeny köztességekben zajló egyedüllét – mondhatnánk, bensőséges utazás ez az egyetemesben, a határokig történő keserves eljutás nem ígér feloldozást, helyreállítást, a kezdet megismételhetőségét: „és láttam az éle­tet elsodródni, mint egy hajót. láttam, hogy ez a hajó vissza akar jutni a kikötőbe – de a kikötök hatalmas szemek, amik az óceánokat vigyázzák. arra szolgálnak, hogy elvigyük hozzájuk a testet és ott hagyjuk meghalni” (Rimbaud halála: I). A kö­tetben mintha bármikor bármi átlényegülhetne, nem tételeznek a versek homogén minőségeket: „megtudod végül hogy még isten sem örökkévaló / darabokra tör­te magát a hübriszében és eltévedt / a teremtés hibái és saját tökélye között” (repülő). A nyelv örvénylése szavatolja ezt, jóllehet, ennek az újraértett dandynek az esztétikai bódulata – ahogyan Bednanics Gábor fogalmaz: „amelyben a megnyi­latkozó szubjektum érzékelő és észlelő egységekre oszlik, ahol a lírai alany disszociációjával együtt (annak köszönhetően) valósul meg a poétikai szövegalakítás. Az én szerepének és nyelvi működésének tekintetében e széttagolódás a nyelv tropológiai elrendezésére helyezi a hangsúlyt, melyet annál inkább erősít az esztétikai szféra terén, minél jobban gyengül a kijelentés konkrét vagy szereplehetőségek iránt nyitott alanyhoz rögzítettsége.” (182.)

A véletlenszerűen tördelt és gyakran központozás nélküli versekben egymást váltják és montírozódnak egybe az én és a mi értelmében vett megszólalások, a te és ti megszólításai – izgalmas példái en­­nek az émile levele és a válasz émile-nek cím párversek egyes szám első sze­mélyű megszólalásai. És ebben közrejátszik a befogadó is: a gyakran használt, már idézett kötetkezdő versben is megfigyelhető aposztrofikus megszólalásmód az ol­vasóval kialakított dialogikus viszony illuzionálásával rábízza magát, azaz a reprezentált hang eseményét az olvasásra mint a beszélő hang aktualizációjára, így a(z ön)­megszólítás a magány képzetét lépteti be a szótlan jelenlét megszólaltatásaként. („mintha te lennél a hatalmas görbe tükör / amiben elmerülök megtagadva ön­magam […] állok és dohányzom / ebben a bizonytalanságsírban / ahol keresztbe font karokkal várjuk / hogy egy apró változás elkeserítsen / és rábírjon arra hogy elhasznált testünket eladjuk / az ártatlannak tűnő verserőszakolóknak” [csábítás].) Egészen megrendítő a későn kelni című szövegben a te és az én fokozatos egybejátszása: „egyedül vágsz bele az életbe / kitárt karokkal mintha vízbe gázolnál / sóboltívvé feszülő tested pedig / háznak hazudja magát / ahová behúzódom / a halálos déli verőfény elől”. Az én pozíciója a kötet második ciklusában sem ké­pes stabilizálódni, a nagyobb lélegzetvételű versek hosszan kígyózó soraiban vi­szont a vallomásosságnak és a személyességnek a kibontakozása kevésbé korlátozott. Bár visszaszorulnak itt a fel- és megszólítások, nem tűnnek el, így az sem vá­lik egyértelművé, hogy a sorspárhuzam-állítás mellett a versbeszédek a címmel sugalmazott Rimbaud szerepében tett megnyilatkozásokként lennének olvashatók.

A fordítói utószó is utal rá, a Tűzvészkert a portugál olvasók számára az 1997-es eredeti megjelenésekor – ahogy a szerző szinte minden egyes kötete – akár ak­tualitásában releváns rendszerkritikaként is olvasható lehetett, miközben a versek nyilvánvalóan túllépnek a politikai történésekre adható közvetlen reagálások szint­jén. A Salazar-diktatúra tébolya, a hamis és hazug gyarmatbirodalmi ábrándok elől önkéntes száműzetésbe menekülő Al Berto a felszínes és szeszélyes politikai tév­képzeteket valami ősi és lényegi megragadásának az érdekében utasította el, majd mutatott rá azokra egy egyetemes megrendülés képeiben. A Tűzvészkert szét­­szálazódásainak sorozatában mintha mindvégig ott dolgozna kohéziós erőként a kozmikus Egész és az erre irányuló vágy. Archetipikusak a motívumkészletének visszatérő komponensei: a fény, a sötétség, illetve az őselemek, a föld, a víz, a tűz, a levegő és a „kvinta esszencia”, az éter (ami feltűnik a négy alvilági folyó egyikének nevét címéül viselő versben: „távol a világtól / a folyók sóvárgó tompaságában éjszakázva / utaznak a súlyos hajó padlóján kiterülve – mint az éter / lassan lép­­nek be a lerombolt városba / a pestises idő hasadékában / ami már nem tartozik hozzájuk” [akherón]). A szövegekben ezek legtöbbször egymás ellenében dolgoznak, összeférhetetlenségeik sokszor dinamizálják a verseket. Azokról van szó, amelyeknek az ősi indiai ájurvéda tanai szerint mindenkiben egyensúlyi helyzetben kellene maradniuk ahhoz, hogy a betegségek leküzdhetők legyenek, és az em­­ber ne csak a testével, szervezetével, hanem a környezetével, a környezettel is har­móniába kerülhessen. Egy megfertőződött test a toxikus hazájában: „sosem le­hetett visszatérni. / aki igazán menekül, nem tér vissza, nem tud visszatérni, a föld­részeket belső távolságokra redukálja. / megtanulja más emberek nyelvét – és a feje fölött a csillagok kirajzolják az emberiség szenvedéssel teli sorstörténetét” (Rim­baud halála: I).

Feloldhatatlan feszültséget jelent a vers médiumán keresztül a csendre ráhallgatni és vágyni, hogy ekképp azt utánozni lehessen, a nyelv által felszabadulni és az általa közvetített, így a bármikor – és végtére csakis – meghamisítható valóságban kapaszkodókat találni. A köteten végigvonul ez a mindenhol és mindenben megtalált otthontalanság: „egy csendországot kívántál / sós esőkből – utak és ál­mok nélkül // egy sötét országot kaptál / ahol a valóság felfalta az őrületet és / lak­hatatlanná vált – ez az éjszakaország ami a test magánya / ellen nyögve tiltakozik” (lisszabon [2]). A haza így csak egy „keresztút ahol elalszunk európa szélén / és ahonnan a kontinens csak egy árnyék / ami belemélyed a csavargók vénáiba” (liszszabon [1]), „de még így is ismerem / minden sarkát a mocskos városnak amit úgy imádok” (csábítás). A létezés eszerint egy felfüggeszthetetlen ingajárat – eb­ben állhat a megszólalás sikerre vitt kudarca, az ezzel való küzdelmes kibékülésben, ami az olvasói automatizmusok és beidegződések felülvizsgálatára szólít fel. Csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb sor kerül a teljes œuvre magyar nyelvű ki­adására, és kí­váncsian várom, hogy a könyvkiadás termelékenységével lépést tartó intézményes, gyors reagálású hazai kurrens irodalomkritikai gyakorlat miképp ta­lál majd fogást (és mérettetik meg) a forrásnyelven kiterjedt fogadtatás- és hatástörténettel rendelke­ző, méltán klasszikusnak számító szerző gazdag életművén.

Al Berto: Tűzvészkert, ford. Urbán Bálint, Időmérték sorozat, Magvető, 2016.

(Megjelent az Alföld 2018/10., Összeomlás tematikájú számában.)

Borítókép: Al Berto (forrás: Versum online)

Vigh Levente

szerző: Vigh Levente
honlap e-mail
Vigh Levente 1993-ban született Debrecenben. A KULTer.hu olvasószerkesztője. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudomány Doktori Iskola hallgatója.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések