Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Kortárs fórum 5.
88689
post-template-default,single,single-post,postid-88689,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Kortárs fórum 5.

Tar Sándor: Vén Ede

Sorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy a lapunkhoz közel álló szerzők aktuális könyveiről kérdezünk meg irodalmárokat – írókat, kritikusokat, szerkesztőket –, s kérjük véleményük rövid kifejtését. Három kérdésben igyekszünk hol tágabb összefüggéseket firtatni, hol részletkérdésekbe belemerülni, odafigyelve mind a mű által megszólított hagyományra, mind a kötet már meglévő kritikai visszhangjára. Ezúttal Tar Sándor Vén Ede című könyvéről beszélgettünk (Együtt Debrecenért Egyesület, 2018).

1. A Vén Ede című kötet Tar Sándor életében megjelent utolsó munkáit tartalmazza. Nem titok, hogy ebben az időszakban az író már komoly (testi és lelki) egészségügyi problémákkal küzdött. A könyv több kritikusa is megjegyezte ezt, utalva Tar mostoha körülményeinek és a kötetbe felvett szövegek hullámzó esztétikai színvonalának az összefüggéseire, vagyis értelmezői pozíciójukat a tragikus sors felőli közelítéseikkel jelölték ki, a szerkesztői utószó pedig az írások kordokumentum-jellegében határozza meg a szövegek egyik legfőbb sajátosságát. Hogyan helyezhető el a Vén Ede az életmű kontextusában?

Kálai Sándor: Az életmű életrajz felőli értelmezése mindig is jelen volt a Tar-olvasásban. Előbb-utóbb, az idő előrehaladtával minden bizonnyal változni fog ez, a Tar-szöveguniverzum van annyira gazdag és sokrétű, hogy ezt lehetővé tegye. A konkrét esetben azonban nem mellékesek a megjelenés körülményei. Emlékeim szerint ebben a periódusban Tar nemcsak a vagy.hu, hanem előtte a Hajdú-Bihari Napló és a Debreceni Disputa számára is írt szövegeket, amelyek – a tárca hagyományának megfelelően – irodalom és újságírás határán helyezkednek el. Nem biztos, hogy csak esztétikai kritériumok szerint kell ezeket a szövegeket olvasni, hiszen a műfaj egyik sajátossága az, hogy nem az örökkévalóság számára készül, hanem felvállalja saját múlékonyságát, vagyis azt, hogy éppen akkor és ott történő dolgokra reflektál.

De e kötet esetében a hullámzó színvonal egyik oka az is lehet a fentebb említetteken túl (vagyis hogy erőteljesen ott marad a szövegeken a megírás idejének, terének és egy sajátos világlátásnak a nyoma), hogy Tarnak mintha gondot okozott volna az, hogy az írások főszereplője, Vén Ede mennyire álljon hozzá közel vagy távol: nekem nem tűnik konzisztens figurának, s ez nem feltétlenül kedvez a szövegeknek.

Fekete Richárd: Egyetem elején, 2005 tájékán volt egy bő hónapom, amikor nagyon beszippantottak Tar szövegei. Az azóta eltelt időben egyrészt az újonnan megjelent köteteket olvastam, másrészt a kedvenccé vált írásokat vettem elő ismét. Az első találkozás alkalmával vált szeretett könyvemmé a Miért jó a póknak? A Mésztelep és a Nincs vége című elbeszélésekhez például időről-időre visszatérek, ahogy a Lassú teher címadó darabjához is (amelyben elképesztően erős dialógusok vannak). A Vén Ede előtt a jó egy éve megjelent Tájékoztató volt soron, ami után az lett az egyértelmű benyomásom, hogy a szokottnál jóval egyenletesebb életműről van szó, sőt viszonylag kevés kétellyel állítható, hogy Tar a hetvenes évek közepétől kezdve az ezredfordulóig a szó klasszikus (tankönyvi) értelmében nagy írói teljesítményt hozott létre. A Vén Ede viszont nem jó könyv. A fogadtatását láthatóan mélyen meghatározzák az életút végi tények: a szerző besúgó múltja, majd az ügynök-téma napvilágra kerüléséből következő szellemi és fizikai leépülés. Nehéz helyzet ez. A 70-80-as évek Mozgó Világával kapcsolatban álló szociográfia iránt fogékony szerzők közül Tar – Csalog Zsolt mellett – számomra kiemelkedik (ahogy mások számára is). A szociográfiák vagy tágabb értelemben a szociálisan érzékeny irodalom kapcsán általában is igaznak tűnik, hogy a művek recepcióját erősen kódolja a szerző élete, Tar esetében viszont az alteregók használata és a meglehetősen érdekes életút (hajdúsámsoni gyökerek, NDK, gyári munka, kocsmaközeg, ügynökmúlt, vélt vagy valós homoszexualitás, sok esetben provokatív publicisztika stb.) mintha még erősebben provokálná a biografikus megközelítést. A helyzet ráadásul morális kérdéseket is felvet: a Vén Ede szövegeinek minőségét tényleg nem lehet függetleníteni a keletkezés elsődleges kontextusától. Aki így tesz, azt nyilvánvalóan nem gátolja a valóság. Aki viszont állítani akar valamit a könyvről (például, hogy az gyenge), annak számolnia kell azzal, hogy az állítás pillanatában egész egyszerűen rossz érzése lesz, és nemcsak Tar állapotának ismerete miatt, hanem a recepció miatt is. Egy kétségkívül fontos pályát kezdett az utóbbi szűk évtizedben lassan (nagyon lassan) értékelni az irodalmi reflexió, ezért érzem magam furán, amikor arról írok, hogy egyáltalán nem tetszett a könyv, és amiért nem tudom (és nem is nagyon akarom) beilleszteni az általam nagyra tartott Tar-életműbe. Nehéz a helyén kezelni a kötetet, viszont a kérdésre válaszolva meggyőződésem, hogy a Vén Ede az életműnek több értelemben is a végén foglal helyet.

Deczki Sarolta: Tar Sándor, mint más írók is, rendszeresen írt publicisztikai írásokat. Ezek egy része soha nem jelent meg kötetben, hiszen többnyire napi közéleti ügyekre reflektáltak, és a színvonaluk is egyenetlen. Különösen igaz ez a Magyar Hírlapban közölt írásokra, melyekből csak úgy árad a sértettség, a rosszkedv, és a hangnemük is igen vagdalkozó. Sokan, akik még kitartottak mellette, ezek hatására fordultak el tőle végleg. Ha egy huzamban olvassa őket végig az ember, akkor nem is érti, hogyan írhatta ugyanaz az ember őket, aki A mi utcánkat.

Nagyjából ugyanebben az időszakban, vagyis 2003 és 2005 között születtek a vagy.hu-n közölt publicisztikák, melyek jelen kötetet anyagát alkotják. Ezekből is csak pár darab éri el az igazi Tar-novellák színvonalát, de egészen más regiszterben szólalnak meg, mint a másik orgánumnál közöltek. Sokkal átgondoltabbak, kicsiszoltabbak, sokkal több közük van az életműhöz, mint a Magyar Hírlapbeli publicisztikáknak. Ezek inkább tárcanovellák, mint közéleti vagy közérzeti publicisztikák, noha ezek is reflektálnak országos és debreceni politikai kérdésekre is. Ez nem tesz jót nekik, a direkt utalások, állásfoglalások az esztétikai színvonal ellenében hatnak. A Vén Ede amiatt is egységesebb, mint a más fórumokon megjelent hasonló tárgyú írások, mert Tar megalkotja Vén Ede figuráját (többé-kevésbé a saját alteregóját), és ő válik a mikrotörténetek főhősévé. S mivel Vén Ede szegény kisnyugdíjas, aki a hasonszőrűekkel együtt a Potya kocsmában tölti az idejét, és kedves városa hanyatlásán mereng, ezért az egész kötetet belengi valamilyen elégikus hangnem.

De hogy végre válaszoljak a kérdésre is: a Vén Ede valóban fontos írói- és kordokumentum. Az előbbi azért, mert láthatjuk, hogyan működik Tar publicista vénája a csúcson (vagy legalábbis annak közelében), az utóbbi pedig azért, mert hű és átfogó képet ad a lecsúszott kisember mindennapjairól, túlélési praktikáiról és világképéről. Továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy tanulságos és időszerű lenne összegyűjteni, egyben kiadni Tar összes publicisztikai írását. Jelen körülmények között azonban ez nagyjából a science fiction kategóriába tartozik, mint ahogyan egy újabb életműkiadás is.

Vigh Levente: A többek által említett hullámzó esztétikai színvonalnak az írón elhatalmasodó problémák mellett más okai is lehetnek. Ezeknek a gyorsan készített szövegeknek a valamikori kötetbe rendezése aligha volt megírásuk idején kilátásban, így viszont már másként állnak kézre, más megközelítésmódok érvényesíthetők, legalábbis egy ideig. Eleinte azon kaptam magam, hogy mindenképp túl akarom léptetni a szövegeket az aktuális eseményekre adott közvetlen reakciók szintjén, szépirodalommá akarom olvasni azt, amit láthatóan nem csak szépírói igények formáltak. Nem sokáig tudtam magam előtt takargatni, hogy ezek egy kiváló novellista gyenge tárcái, olyan dramaturgizált véleménycikkek, amelyek fontos ügyek mellett foglalnak állást (többek közt kritizálják a Debrecen természeti értékeit és építészeti örökségét rohamosan pusztító beruházásokat, szóvá teszik a szegények, hajléktalanok, nincstelenek iránti szolidaritás hiányát, megoldásokat sürgetnek), tehát problematizálni akarnak, sőt, vitába szállni, amit meg is tesznek, sajnos legtöbbször felülemelkedetten, önellentmondásosan, kicsinyesen és sértődötten. A tárcák olyan attitűdöt képviselnek, és olyan mozzanatoknál csúsznak el, amelyek Tar Sándor legjobb műveit egyáltalán nem jellemzik. És ezek eluralkodnak a szövegeken. Felvillannak bennük megrázó élethelyzetek- és körülmények, megrendítő sorsok, mai napig megoldást sürgető szociális problémák, nem tűntek el ezek a kiszellőztethetetlen kiskocsmák, ahogy a tereikben kétes menedékre talált törzsgárda sem – a kordokumentum-jelleget emiatt is túlzásnak tartom, túl gyors múltba utalása ezeknek a történelmi pillanatokhoz egyértelműen nem rögzíthető szövegeknek. Egy idő után a színre vitt szituációk, a szereplők és az interakcióik leginkább mégis csak eszközeinek tűnnek egy önvizsgálat nélküli számonkérő magatartásnak, görcsös szembehelyezkedésnek. Díszletekként foglalnak helyet a megkeseredett Vén Ede fájóan kétdimenziós világnézetében, ahol a társadalom szegényekre és gazdagokra, kizsákmányolókra és áldozatokra, ostoba döntéshozókra és józan részegekre bomlik – mert a Vén Edében a fogyasztói társadalom mértéktelenségének legjózanabb kritikusai a Potya nevű kiskocsma mértéket nem ismerő fogyasztóvendégei lennének, az évtizedeken keresztül elherdált lehetőségeik pedig az új idők hibái. És mintha Vén Ede is csak díszlet volna csupán (Tar Sándor nagyon is felismerhetővé tette magát a karakterében), aminek a fedezékéből a kötet végén kilép az író. A Vén Ede utolsó oldalain ugyanis két, Turi Gábor és Kósa Lajos egykori városvezetőknek címzett, ugyancsak a vagy.hu-n publikált nyílt válaszlevél is olvasható, amelyekben a szóban forgó ügyek (a tárcákhoz hasonlóan) kevésbé tűnnek fontosnak a lehetőség nyújtotta konfrontációnál – az egyiknek az önsajnáltató és pökhendi felütése, a másiknak az ízléstelenül személyeskedő zárlata válik rettentő kínossá. A Vén Edében szereplő írásoknak a szépirodalmi teljesítménye felől (is) erős kétségeim vannak, de azt nem gondolom, hogy ne volna érdemes a kötetet szépirodalmi műként is megvizsgálni. Mégis, Tar utolsó éveiben, ügynökmúltjának nyilvánosságra kerülése után adott, gyakran relativizáló és cinikus nyilatkozatai, publicisztikai írásai közé sorolnám elsősorban ezeket a szövegeket. Viszont a gyengeségei ellenére is rendkívül fontosnak tartom, hogy újból nyilvánosságra kerültek, mert bár messzemenő következtetéseket kár volna ezek alapján az életműről megfogalmazni, talán még az elfogultabb olvasók számára is árnyaltabbá tehetik az egy ideje alig változó Tar Sándor-képet.

2. Mi indokolhatja, hogy Szilágyi Lenke fotói is helyet kaptak a kötetben? Hogyan léptethetőek párbeszédbe a szövegekkel?

Deczki Sarolta: Szilágyi Lenkét mint az egyik legjobb kortárs fotográfust aligha kell bemutatni. A kötetben szereplő fotók Vén Ede életvilágát idézik meg. Az egyik legerősebb az ökölbe szorított, feltűnően szőrös kéz. Ez nem egy értelmiségi keze, hanem egy melósé, mely ráadásul egy krokodilbőrt imitáló műanyag valamin (bútorhuzaton? bárpulton?) nyugszik. Az egészből árad a hetvenes-, nyolcvanas évek szociográfiáinak, dokumentumfilmjeinek a hangulata. Ennél sokkal direktebb az utolsó kép, mely egy kocsma (hivatalos nevén: Italozó) bejáratát és annak szintén hetvenes-, nyolcvanas évekbeli dizájnját ábrázolja. A többi, jobbára külvárosi helyszíneket és életképeket bemutató (szocio)fotó is egy olyan világot idéz, ahol megállt az idő, mindegy, hogy 2018-at vagy 1982-t írunk. A kulisszák, életkilátások ugyanazok, mint ahogyan a reménytelenség és a kiszolgáltatottság is ugyanaz. Folytonosság van a Sztálin-szobor világa és a külvárosi, sáros utcán gördeszkán guruló srác világa között. Az egyetlen kivétel az a kissé giccses fotó, melyen egy eldobott tulipán látható egy víztócsa szélén – de ez is a kispolgári giccset idézi.

Fekete Richárd: Van tematikai és hangulati rokonság a szövegek és Szilágyi Lenke remek fotói között, azzal együtt, hogy nem minden esetben tartom szerencsésnek a képek elhelyezését. A Csokonai-ügyben írt választ követően a Sztálin-szoborról készült fénykép szerepeltetése például manipulatív és jelentéstorzító, ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy az írások színvonalával kapcsolatos olvasói válaszaimat nem befolyásolta, hogy Szilágyi Lenke képei tényleg tetszettek. A város gyomrát követő tömegközlekedési kép például sokkal többet árul el a debreceni nagypiacról, mint a szereplőkön keresztül közvetített nosztalgia. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kilencvenes évek végéig évi szűk egy hónapot Debrecenben töltöttem a nagyanyámnál, így a gyerekkori nosztalgia nyilvánvalóan engem is befolyásol, akár a piacról, akár a Virágkarneválról van szó.)

Vigh Levente: Azt hiszem, hogy ez nem sokat von le a sokáig hozzáférhetetlen Tar-szövegek újraközlésének értékéből, de azért a Vén Ede könyvészeti, tördelési és tipográfiai megoldásai hagynak némi kivetnivalót maguk után. Több szerkesztői döntés mellett (például hogy az eredeti megjelenésük kronologikus sorrendjében közölt írások címeit végül miért betűrendi felsorolásban találjuk a tartalomjegyzékben, vagy hogy miért esett az egy idő után szemfárasztó talpatlan betűtípusra a választás) arra sem igazán sikerült rájönnöm, hogy milyen funkciót szántak a kötetbe került ritkás képanyagnak. A fotók és a szövegek közt a közvetlen kötési kísérletek megbuknak, azok nem válnak egymás illusztrációivá, ami különösen izgalmas lehetne két ilyen kiváló, hasonló érdeklődésű, mégis különböző látás- és megközelítésmódú alkotó munkáinak a találkozásakor. Legtöbbször sajnos mégis az volt az érzésem, hogy egyik a másik mellett keveset mondva elbeszél, hogy kép és szöveg csak egymás gyengeségeit erősíti fel, teszi még inkább láthatóvá. Tar Sándor tárcáiból és Szilágyi Lenke képeiről is általában hiányoznak a legjobb munkáikra jellemző megrendítő témák, az erős atmoszférájú terek és az emlékezetes karakterek, az eleven összetartozásukban felmutatott megindító sorsok és letaglózó életkörülmények, és hiányoznak mindezek színrevitelekor a nagyfokú esztétikai és szociális érzékenységről, illetve kiváló arányérzékről egyidejűleg tanúskodó finom megoldások is. Így jóformán csak ez a többfrontos hiányérzet okoz némi megrendülést, hogy ebben a kötetben érintetlenül hagy, ami máskor igénybe vesz. Ha egyáltalán kínálkozik itt mód arra, ami a számomra fontossá vált műveik esetében elkerülhetetlen: a szembesülésnek, az esztétikai hatás felőli árnyaltabb megértésnek a lehetőségére.

Kálai Sándor: A modern könyvkiadásban a képi típusú paratextusok egyre jelentősebb szerepet játszottak és játszanak (hiszen egy könyvtárgy elsősorban látványként tudja magára vonni a figyelmet), s maga a nyomtatott, kiadott szöveg is látványszerű. Ebben az összefüggésben a fotók használata magától értetődő lehet, és e konkrét esetben az eleve rövid szövegek keltette fragmentáltságot is hangsúlyozzák. Felvetődhet azonban a kérdés, hogy a fotók nem éppen a szövegek kordokumentum-jellegét erősítik-e meg.

Ugyanakkor az olvasói műveletek ennél talán összetettebbek. Hogy milyen funkcionális kapcsolat jön létre kép és szöveg között, hogy milyen szemiotikai és temporális összefüggések azonosíthatók – ezek az olvasás aktusának részei. Mint ahogyan az is, milyen érzelmi, pszichikai reakciók születnek az olvasóban a képek hatására. Ezek olyan aspektusok, amelyek minden illusztrált kötet (így ezen kötet) esetében is vizsgálhatók.

3. Kiadatlan szövegek összegyűjtésekor és közreadásakor érdemes lehet eltűnődni azon, hol tart most az adott szerző recepciója. Hogyan látja a Tar Sándor-életmű jelenlegi helyzetét, olvasottságát, tudományos feldolgozását, kortárs irodalomra gyakorolt hatását?

 Vigh Levente: Tar Sándor sokáig csak antikváriumokban, és ott is aranyáron beszerezhető kötetei közül már több megtalálható a könyvesboltok polcain az életmű megindult újrakiadásnak köszönhetően, amiben a Magvető mellett a Déri Múzeum is kivette a részét a 2017-ben megjelent, könyvtárgyként is kifejezetten igényes Tájékoztatóval, tavaly pedig a Tar-túrákat is évek óta szervező Együtt Debrecenért Egyesület a szóban forgó kiadvánnyal. A Vén Edét eleinte csak postai úton terjesztették (Debrecenben kezdetben csak az Egymalom Antikváriumban lehetett megvásárolni), aztán a nagyobb városok, megyeszékhelyek könyvesboltjaiba is eljutott, majd az Írók Boltja eladási sikerlistájának élére is huzamosabb ideig felkerült. Két éve a Jelenkor folyóirat huszonkét kritikus szavazatai alapján összeállított harmincas „nagy kisprózalistáján” Tar Sándor négy kötete is megtalálható volt, a szerzői névsorban pedig második helyen szerepelt. A Moly.hu-n a művei alatt folyamatosan frissülnek a felkavaró olvasói tapasztalatokról, erős érzelmi reakciókról beszámoló kommentek, a színházlátogatók is többször találkozhattak az író nevével az elmúlt években. A mi utcánk már angol nyelven is olvasható. Viszont a tudományos feldolgozottsága az életműnek mintha kissé egy helyben járna, mert bár évente több Tar Sándorral foglalkozó szövegre rá lehet bukkanni különböző portálokon és lapokban, ezek legtöbbször visszaemlékező, esszéisztikus írások vagy a szövegközeli mélyfúrásokat mellőző portré-jellegű, biográfiai adatokat felvonultató és visszatérő megállapításokat összegző ismertetések. Mintha mindig idegenként állna előttünk, és időközönként újra be kellene mutatni azt a Tar Sándort, akiről talán a fentebbi szemezgető felsorolásból is gyanítható, hogy ismert és elismert szerző, munkái sokaknak váltak meghatározóvá és válnak időközben fontossá, szem előtt van, nem kerül ki a köztudatból. Más esetekben pedig épp a klasszikus pozíciója tűnik magától értetődőnek. Meglátásom szerint a pályakezdő szépírók első műveiről írt kritikák az utóbbi években egyre ritkábban bonyolódnának bele irodalmi előképek keresésébe és felmutatásába, gyakrabban figyelhetők meg kényelmesen tág jelzők és tendenciák alapján történő pozicionálások. A szociális érzékenységről tanúskodó, a térképszélinek, a marginálisnak, az elesettségnek, a kiszolgáltatottságnak a színrevitelét végző, a felszín alatt megbúvó vagy a felszín alatt tartott társadalmi jelenségeket tematizáló művek esetében Tar Sándor neve mégis rendre előkerül. De miért kellene, hogy idegenül csengjen ez a név, ha egyszer reflex-szerűen előhívható? Hogy lehet Tar Sándor megkerülhetetlen viszonyítási pont, ha vele még mindig csak távolságtartóan ismerkedünk? Ha elsősorban mindig a hitelessége felől kellene meggyőződnöm az életúttal betakart, ezzel magára is záródó életműnek, akkor mi az, amit ebből másoknál felismerhetnék? Nem volna érdektelen a biográfiai olvasásmódtól bátrabban elrugaszkodni, olyan új szempontokat és kérdéseket felvetni, amik a Tar Sándor műveinek fogadtatás- és hatástörténetében szétfeszíthetnék a megcsontosodott formulákat, árnyaltabbá tudnák tenni a közhelyekké ismételt megállapításokat. Egy-egy életmű újrakiadását önmagában még nem szokták invenciózus újraolvasási kísérletek követni, viszont hallani készülő Tar-monográfiákról, tudni lehet évek óta tartó kutatásokról, remélhetőleg a változás már nem várat sokáig magára.

Fekete Richárd: Az irodalomkritikai értelemben vett fogadtatás szempontjából nagyon örülök Deczki Sarolta – tudomásom szerint – készülő monográfiájának (az utóbbi években írt dolgozatait is nagy lelkesedéssel olvastam), ahogyan Böhm Gábor tanulmányainak is. A Tar-életművel szorosabb vagy kevésbé szoros kapcsolatban álló adaptációk megjelenése ugyanolyan fontosnak tűnik, mint a Tar-túrák szervezése vagy annak a ténye, hogy nem nagyon van olyan tájékozott irodalomolvasó ismerősöm, aki ne ismerné el Tar Sándor jelentőségét. Arra viszont mindenképpen érdemes odafigyelni, hogy a Tarról szóló reflexiók józanok maradjanak (úgy látom, jelenleg nem mindig azok).

Hogy a szociálisan érzékeny kortárs irodalomra mennyi hatása van Tarnak, azt esetenként kellene megvizsgálni. Nem nagyon tudok okosat mondani. A kritika által az utóbbi időben gyakrabban emlegetett könyveken (Nincstelenek, Aludni kellene, Salgó blues) érzékelhető Tar hatása, persze az is igaz, hogy a kötetek szerzői közül Borbély Szilárd ugyanúgy Debrecenben élt, mint most Juhász Tibor, Kiss Tibor Noé regényére pedig – szintén bevallottan – hatott Tar munkássága. Ez viszont tényleg csak a felszín ötletszerű kapargatása, ráadásul ezek a párhuzamok nem sokat mondanak el Tar formakultúrájának a lehetséges továbbéléséről.

Kálai Sándor: Mivel már jó ideje nem foglalkozom rendszeres módon a Tar-prózával és nem tudom folyamatos figyelemmel kísérni a kortárs magyar irodalom tendenciáit, így erre a kérdésre csak részleges választ tudok adni.

Nemrég újra megjelent A mi utcánk és a Szürke galamb. Lakner Lajos jóvoltából hozzáférhető lett – nagyon szép kiadásban – Tar egykor díjnyertes szociográfiája. A helyzet tehát nem tűnik rossznak, s azt is jelzi, hogy Tart minden bizonnyal sokan olvassák, újraolvassák, feltehetően immár olvasók újabb generációi is. Emellett szövegeit színpadra adaptálják, vagy pedig az ő történetéből írnak színdarabot (ld. Ménes Attila Bihari című drámáját). Bán Zoltán András Keserű című regénye is Tar történetét, az ügynökügyet dolgozza fel. Tar tehát nem csupán a szövegeivel van jelen, hanem olyan figuraként is, akinek az élettörténetén keresztül az utóbbi néhány évtized több politikai-társadalmi problémája is megragadható – bár ez, tegyük hozzá, nem mindig azok tisztázását segíti.

Úgy tudom, készülnek a Tar-életműről doktori értekezések, s remélhetőleg hamarosan elkészül Deczki Sarolta monográfiája is – fontos lenne egy (de ideális esetben akár több) összegzés az életműről.

Deczki Sarolta: A Tar-életmű jelenleg felszálló ágban van, valóságos kultusz kialakulásáról is beszélhetünk. Ennek egyik eleme a régi barátai és tisztelői által 2006-ban kezdeményezett Tar-túra, melyre Debrecenben kerül sok minden év őszén, szeptember végén vagy október elején. A túra a Turmix presszóban kezdődik a Csapó utcában, majd a résztvevők a Tar által gyakorta látogatott többi műintézményt veszik sorra, és mindenhol felolvasásokkal, koccintásokkal tisztelegnek az író emlékének. A sajátos megemlékezés alulról indult civil kezdeményezés, semmilyen hivatalos támogatást nem kap. Az újabb idők fejleményei közé tartoznak a kultikus regiszterbe tartozó blogbejegyzések, megemlékezések, valamint Tar műveinek újrafelfedezése, színpadi, filmes feldolgozásai.

Horváth Csaba fizikai színháza évek óta kísérletezik Tar egy-egy művének a színpadra alkalmazásával. Először az A mi utcánkat mutatták be 2014-ben az Ódry színpadon a Forte Társulat és a Színház- és Filmművészeti Egyetem közös produkciójaként, majd 2016-ban volt az A te országod című darab bemutatója, melyet Keresztury Tibor állított össze Tar és a saját novelláiból. A társulat néhány tagja is szerepel Hegymegi Máté szintén mozgásszínházas produkciójában, mely a Szürke galambot próbálta meg színpadra adaptálni a Stúdió K színházban (a bemutató 2017 elején volt), ugyanennek a regénynek a színpadi adaptációját pedig hamarosan a Katona József Színházban is bemutatják, Németh Gábor és Gothár Péter rendezésében. 2016-ban a került színpadra Máté Gábor rendezésében Ménes Attila darabja, a Bihari, mely Tar életét dolgozza fel, különös tekintettel az ügynökügyre. Mindemellett filmes adaptációk is születtek. Hajdú Szabolcs már korábban is dolgozott Tarral, 2014-ben pedig a Ház a térkép szélén című novella ihletésére rendezte Délibáb című filmjét. Tar életművének újrakiadása ugyan eddig még csak ötlet szintjén vetődött fel, de a Magvető Kiadó két könyvét is (A mi utcánk, Szürke galamb) megjelentette olcsó zsebkönyvtár-sorozatában. 2017-ben pedig a debreceni Déri Múzeum kiadásában jelent meg egy kötet, mely a Tájékoztató kéziratát tartalmazta, valamint számos dokumentumot, kísérő tanulmányokkal. Egyre többen idézik, olvassák, hivatkoznak rá, új tanulmányok születnek róla. Mindezek azt a benyomást valószínűsítik, hogy Tar életműve újra aktuális és népszerű.

Továbbá a kortárs irodalomban is erős tendencia a szociográfiai, realista irodalom újraéledése. Az utóbbi pár évben számos olyan kötet, regény, sőt vers született, melyek a társadalom perifériáján élők felé fordulnak, róluk tudósítanak. Hosszan lehetne arról beszélni, hogy ez miféle tematikai-poétikai váltást eredményez vagy egyáltalán beszélhetünk-e váltásról, és ha igen, akkor mihez képest, és hogy miért éppen most lett erős ez a vonal.

Közben két monográfia is készül Tar Sándorról. Az egyiken én dolgozom, a másikon pedig Böhm Gábor. Egyszer csak készen leszünk, remélhetőleg mihamarabb.

+1. Melyik a kedvenc tárcája a Vén Edéből? Miért?

Fekete Richárd: Reménykedtem benne, hogy a korábbi Kortárs fórumokhoz hasonlóan a pluszkérdés a kötet legjobb mondatára fog rákérdezni. A könyv olvasása során ismét megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok jó tárcaolvasó, legalábbis a magam részéről minimum gyanakodnék az olyan olvasóra, akinek 48 tárca közül egy sem tetszik maradéktalanul. Ki is térek a kérdés elől, és inkább két részletet emelek ki. A Gyalogolni jó első két bekezdését kimondottan szerettem (ha muszáj választani, összességében is ez tetszett leginkább), és a Fények, hangulatok álomleírásakor leltem rá a kötet számomra legerősebb passzusára. Idézem is, mert ebből világosan látszik, hogy Tar Sándor milyen félelmetesen erős szakaszokat tudott írni: „Egy flancosan kiglancolt utcát láttam egyik éjszaka álmomban, vallotta be, telirakva csiricsári diszkófényekkel, szinten lángban állt minden, és Jézust is. Jézust, hökkent meg az orvos, igen, bizonygatta Vén Ede, tudja, aki ott ül a volt Sesztina-féle üzlet előtt a lépcsőn, és előre-hátra hajlongva kéreget, de álmomban felállt, maga köré gyűjtötte a környező padokon éjszakázni vágyó nyomorultakat, tizenketten lettek, és elindult velük, sorra kioltva a talmi villódzásokat, miáltal csend lett az utcán, halvány fény derengett az úttest fölött, mint az áhítat.” (34.)

Kálai Sándor: Nincs kedvenc írásom a kötetből. Inkább azt a szövegcsoportot kedvelem, amely kocsmai életképeket rajzol fel. A Kettős látás is ide tartozik és egyúttal jól reprezentálja azt az ambivalenciát, amelyet olvasás közben éreztem: jó szöveg, de csattanóként befurakodik egy utalás az aktualitásokra, ami ront az élményen. Viszont érteni vélem, hogy miért kell ez a lezárás, de akkor is…

Deczki Sarolta: Hadd legyek egy kicsit személyesebb. Két olyan közeg is megjelenik ebben a kötetben, melyek számomra nagyon ismerősek. Debrecennel ugyan csak középiskolás koromban ismerkedtem meg alaposabban, de a kocsmák világa már gyerekkoromból, testközelből is meghitten ismerős, ugyanis a szüleim egy Debrecen közeli faluban kocsmát üzemeltettek. A vasútállomás és a buszmegálló mellett, vagyis reggel onnan indultak, délután oda tértek meg a városi üzemekbe bejáró melósok. Vagyis a kocsmanovellákat általában is nagyon szeretem, és a kötet debreceni helyszínei, a várossal kapcsolatos problémái is ismerősek számomra, vagyis a ráismerés örömével olvastam valamennyi írást.

Vigh Levente: Sajnos erre a kérdésre csak kényszeredetten tudnék válaszolni, aligha van kedvencem.

Tar Sándor: Vén Ede, Együtt Debrecenért Egyesület, 2018.

Kortárs fórum sorozat előző darabjai Térey János Káli holtakjáról ittitt és itt, Juhász Tibor Salgó bluesáról pedig itt olvashatóak.

A borítófotó forrása Tar Sándor írói honlapja és a KULTer.hu cikke.

Juhász Tibor

szerző: Juhász Tibor
honlap e-mail
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, költő. Egészségügyi szakközépiskolába járt, majd a Miskolci Egyetemre, most kereskedelemmel foglalkozik. Versei 2012 óta jelennek meg. Igyekszik azokkal a személyes problémákkal foglalkozni, amik több embert érintenek. 2015-ben jelent meg első kötete, az Ez nem az a környék.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések