Új sorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy a lapunkhoz közel álló szerzők aktuális könyveiről kérdezünk meg irodalmárokat – írókat, kritikusokat, szerkesztőket –, s kérjük véleményük rövid kifejtését. Három kérdésben igyekszünk hol tágabb összefüggéseket firtatni, hol részletkérdésekbe belemerülni, odafigyelve mind a mű által megszólított hagyományra, mind a kötet már meglévő kritikai visszhangjára. Ezúttal Térey János Káli holtak című könyve kerül terítékére (Jelenkor, 2018), mégpedig két fordulóban. Elsőként Balázs Imre József, Bedecs László és Smid Róbert válaszait olvashatják.
1. Mi a véleménye a kötetben felbukkanó nagyszabású előadás-koncepciókról (Trianoni Hamlet, Haramiák) és sorozatötletről (Káli holtak)? El tudná képzelni valamelyik megvalósítását, szívesen volna-e érdeklődő nézője egyiknek vagy másiknak?
Balázs Imre József (költő, irodalomtörténész): A főszereplő-elbeszélő, Alex mondja egyik fontos, terapeutájával folytatott beszélgetésben: „Ha a rendező kicsit is jól él a hatáselemekkel meg a nyilvánvaló bal- és jobboldali kódokkal, már az mennybemenetel. Tehát a művészet meg a technikai fortély csupán a ráadás. Bármilyen lehetne bizonyos kereteken belül, piedesztálra emelnék.” Olvasás közben néha azt éreztem, bármilyenek lehetnének ezek az előadások, akár jók is. A „trianoni Hamlet” koncepciója például már azért sem lehet eleve elhibázott, mert, mint az a regény epilógusába is belekerült, valóban voltak olyan történelmi helyzetek, amikor Janovics Jenő kolozsvári Hamlet-rendezéseiből a közönség pontosan olyan üzeneteket olvashatott ki, Nagy-Magyarország díszlet nélkül is, mint amikkel a regény játszik. A zombi-sorozatban Alex elbeszélése alapján kissé túltengenek a politikai kódok, kereskedelmi tévés bemutatását ezért valószínűtlennek érzem. A filmből vett idézetek nyelvi kódja is az irrealitásba tolja ennek a produkciónak az adott formáját. De maga az alapokra csupaszított ötlet (zombik a Káli-medencében) azért nem elvetendő. A Haramiák tűnik a sorban a leginkább sterilnek, mintha nem jutna túl az „ezek a mai fiatalok” típusú sopánkodáson.
Bedecs László (kritikus): A Káli holtak egy ócska horrorsorozatnak tűnik, a főszereplője, aki egyben a regény elbeszélője is, ezt többször el is mondja. Nem művészi céllal készül a sorozat, csupán a félelem- és undorkeltés profin adagolt eszközeivel igyekszik hétfő esténként szórakoztatni a kereskedelmi adók milliós közönségét. Szóval inkább nem nézném meg. Persze lehet ezt Trónok harca-paródiának is tekinteni, amelyet a zombik ellenére mégis megnéztem – nem lenne idegen a Térey-világtól, ha a regénynek ez a szelete épp emiatt piritana ránk. A regényben még Kehlmann és Franzen, illetve az olvasóik is megkapják a magukét, pont a Trónok harca maradna ki a szórásból? („Gyöngébb műveiben ugyanaz a stréber, akadémista semmitmondás és lidérces unalom, ami, mondjuk, Daniel Kehlmann eminens középiskolai fogalmazványait jellemzi.” LOL) De ezt az ironikus-szarkasztikus nézőpontot szeretem a regényben – ám az első 100-150 oldalt nagyon megterheli az elbeszélő szerint is béna sorozat béna párbeszédeinek és még bénább jeleneteinek túlságosan hosszú idézése, leírása. Ami elsőre vicces („A zombik kibeleznek egy food truck-lakókocsit. Úgy látszik, vonzódnak a guruló gasztronómiához.”), az századszorra már unalmas, kiszámítható, fárasztó: „Ja, majdnem elfeledtük, hogy eközben a zombikat fegyverként használó bűnbanda tagjai, a Vadmalacok is odakint ólálkodnak a levendulamezőkön.”
Térey az által színpadi szerzőként, POSZT-válogatóként és nyilván magánemberként is jól ismert színházi világról szeretett volna regényt írni, de túlzásokba esett, elfelejtett távolságot tartani ettől a világtól, és néha az volt az érzésem, kifejezetten a színházi embereknek írta ezt a könyvet, akik bizonyára rá is ismernek egy-egy figurára. Konkrét próbafolyamatokat, előadásokat, turnékat és forgatásokat képzelt el – rögtön három produkcióét is, pedig egy is bőven elég lett volna, és azt sem kellett volna ennyire részletesen, ennyi szövegmondással leírni, és akkor egy pergőbb, olvasmányosabb, fogyaszthatóbb, élvezetesebb és szélesebb olvasói rétegek számára is nyitott regény születtetett volna. És ha egyet választhatnék a regénybeli háromból, a Hamlet lenne az. Annak ellenére mondom ezt, hogy a Hamlet-fétis állandó jelenléte megint csak zavaró, és pont azt jelzi, hogy hiába próbált Térey a színházi világ rutinjairól, pénzéhségéről, kisstílű játszmáiról, belterjességéről, a hiú, de félművelt színészekről, a szexuális ragadózó igazgatókról, a színészeit földbe döngölő rendezőkről és persze a sznob kritikáról és az igénytelen közönségről kívülállóként írni, bekerült a színház és a színházi nyelv bűvkörébe – és benne is ragadt. Elfogadta a színház karrierlogikáját, miközben elvesztette távolságtartását, a kívülálló magabiztosságát – és elvesztette az arányérzékét és a józan ítélőképességét: amiről ír, az ma a világnak egy voltaképp érdektelen szelete. Ami érdekes lenne, az emberi kapcsolatok alakulása, arról pedig csak felületes mondanivalója van.
Smid Róbert (irodalom- és kultúratudós): A zombisorozatot nagy örömmel nézném, mert a regényben rengeteg helyen utalás történik arra, hogy a Káli holtak adaptáció, több értelemben is: honosítás, remix, hommage. Manapság az itthon gyártott sorozatok túlnyomó része egy licenszen alapul, és a készítők bár kicserélnek benne szereplőket, a magyar viszonyokra szabják a viszonyokat (az A mi kis falunktól a Terápiáig), de az effajta produkciós gesztusra sosem történik reflexió a kész művekben. A Térey-regényben azonban a forgatás technikai és egyéb körülményei (pl. az elvakult rajongók drónokkal próbálják megtudni, mi történik a következő részekben), a Káli holtakról adott nyilatkozatok, a zombikultusz diszkurzív mintáinak (kapitalizmuskritika, kitaszítottság, barbárság, stb.) explicitté tétele a forgatócsoport beszélgetéseiben mind visszaforgatódnak a sorozatba. Nem megy el a szöveg soha szó nélkül az átvételek (pl. a The Walking Deaddel kapcsolatban bevetté vált, úgynevezett „halálbingó”) és a remake mindig variábilis státusza mellett (például hogy sírkő helyett egy tuskón csapja szét a zombi az egyik szereplő fejét, vagy ott vannak a maszkmester easter eggjei, amelyek a horror klasszikusaira utalnak) sem. Maga a regény reagál az olvasó ezekre irányuló kereső-azonosító aktusaira az egyik jelenetben, amikor Alex egy kávézóban éppen a TV-ben nyilatkozó Növényit és Borombovicsot nézi (tehát eleve keretezett az epizód), és azt a megjegyzést teszi a pincérnőre, hogy végre valaki nem felismeri, hanem észreveszi — ez az én olvasatomban a regény kompozíciójában játszott szerepeire vonatkozna a fentebb sorolt elemeknek. Így túl azon, hogy a bennem élő geek kiválóan szórakozott a Káli holtakon, az értelmezésem egyik sarokköveként az szolgál, hogy akárcsak a(z eredeti) Hamlet színi előadása, a sorozat is fikciós interakciók egész sorát (metareferenciális minták átvétele, metalepszisek végrehajtása stb.) valósítja meg az őt bennfoglaló művel.
2. Kálmán C. György sokszempontú kritikában (az Élet és Irodalom hasábjain) bírálja erőteljesen a könyvet. Ezek közül a mű nyelvezetére vonatkozó véleményét emelem ki: „Minthogy a mű alapvetően a »realista kód« szerint íródik – vagyis elsősorban úgy olvasható, hogy a »valósághűséget«, a »hiteles ábrázolást« s hasonló, kissé gyanús szempontokat érvényesítünk –, jogosnak látszik, hogy olyan egyszerű követelményeket kérünk rajta számon, mint a beszéd vagy a párbeszéd életszerűsége. Márpedig ezen a próbán a Káli holtak gyorsan elbukik. Úgy ember nem szól a másikhoz, ahogyan Térey szereplői: kimódolt, bonyodalmas, olykor költői(eskedő) megszólalások, minden mintha kicsit emelkedett akarna lenni, mintha csak valami kötött formájú drámai műből vagy a lírából keveredtek volna ide.” Nem szükségképp erre reflektálva, de kíváncsi vagyok, hogyan látja a regény nyelvhasználatát, annak modalitását, viszonyát a szerző költői stílusához. Mennyiben szatirikus ez a próza?
Bedecs László: Őszintén szólva ha valamit, akkor épp a nyelvét dicsérném a regénynek. A mai Magyarország a keret, elég sok esszének vagy publicisztikának is beillő részlet gazdagítja szöveget, de egy percig sem gondolnám, hogy a „realista kód” szerint kéne olvasni, pláne nem, hogy létező személyeket kéne keresni a szereplők mögött. De az sem igaz, hogy senki nem beszél úgy, ahogy a regény szereplői, mert maga a szerző és sok-sok korábbi hőse is hasonlóan beszél: ezek az erős, kicsit kimódolt mondatok a Térey-életmű leginkább felismerhető jegyei már, emiatt gondoljuk sokan, hogy a legnagyobbak között lenne a helye. Szóval ő ettől az, aki, és örömteli, hogy ebbe a dagályos prózába is át tudott menteni valamit a nyelvi tehetségéből. Igaz, hogy – főleg a Paulus előtti verseiben – minden sorban ott volt ez az energia, most viszont olyan, mintha egy biciklis körversenyt néznénk: azért olvasunk, mert talán lesz majd valamilyen akció, talán történik valami egy-egy fejezetben. Aztán amikor például a Káli-medence kapcsán a nyaranta oda kiköltöző pesti művészvilág „közvetlen életélvezetéről”, vagyis a házi bodzaszörpről, a bor- és a grillteraszokról, a bivalyszalámiról és a gasztrobisztrókról, na meg az „északi parti sovinizmusról” ír, vagyis amikor szatirikus, az nagyon jó, nagyon vicces, lendületes, nyelvileg is friss: „Hát mégis megvolt az augusztusi hullócsillagtúra a Csobáncon?” – hahaha. Az ilyesféle mondatokért érdemes végigmenni a hosszú távon, azt hiszem.
Smid Róbert: Az ehhez kapcsolódó egyik revelációmat egy Károlyi Csabával történt beszélgetésnek köszönhetem, mert ő világított rá, hogy Térey verses regényeiben még bőven elmennének ezek a megszólalások, azonban a Káli holtakban olvasva őket, tényleg zavarba ejtők. Innen nézve, Kálmán C. szerint a kevert (és [ezért] stilizált) műfaj esetében, mint a verses regény, az olvasói elvárásoknál nem aktivizálódik a realizmus iránti igény — de meg is fordíthatjuk, miért hív egy tiszta forma egyből realista kódot? Ez az olvasási irány különösen problematikus egy olyan regénynél, amely soha nem veszi le napirendről a zsánerkeveredés kérdését, amelyben a szereplő állandó dilemmája, hogy mit fognak gondolni róla azért, mert zombisorozathoz szerződött, ezért szüntelenül bizonygatja, hogy ez „[n]em megélhetési horror”. Az előző válaszomban felvetett kölcsönös tükrözés a fikciós szintek között így a megszólalásokban is érvényben van olvasatom szerint: az életszerűtlen dialógusok jellemzői az apokaliptikus sorozatoknak, nem beszélve arról, hogy a Téreynél szereplő esetlen megfogalmazások annak paródiái, ahogyan bizonyos angol frázisokat magyarra fordítanak (pl. kapcabetyár [son of a bitch]) a hazai sugárzáskor. Másfajta példa lehet a Marie Claire interjú, ahol a művészember rövidebb válaszokat ad a kérdésnél — ez se életidegen azért. Nekem legalábbis lépten-nyomon szemet szúrtak az ilyen kifigurázások.
Mindenesetre a rendkívül feszesen működtetetett kettős (vagy önmagára záródó) irónia két átfogó szinten valósul meg. Egyfelől arra a korpuszra irányul, amit Térey nevével fogunk egybe: a lírikuséra, aki formakultusszal dolgozik, a drámaíróéra, aki remek párbeszédeket ír, a Káli holtakban viszont lemegy a regény (és az azzal [már rögtön a cím tekintetében] szimbiózisban működő sorozat) szintjére, és kigúnyolja azt a vívódást, melyet ez a lépés kellene, hogy okozzon. Helyette inkább addig irritál minket, hogy — mint pl. Kálmán C. — elkezdjünk a popkultról ítéletet alkotni, és szabályszerűségek hiányát ráolvasni. Másfelől az Y generációt állítja középpontjába a szöveg úgy a szereplők, mint az utalási rendszer terén: a karakterek azért fognak így beszélni, mert úgy képzeli az X generáció, hogy így beszélnek. De lehet-e egyáltalán számon kérni pontatlanságot akkor, amikor Alex a Haramiák rendezéséről értekezve a hipszterség kvintesszenciáját fogalmazza meg, nevezetesen: „Idézőjelbe tesszük, de nem röhögjük ki. Miért hiszed azt, hogy paródia? Mi nem viselkedünk úgy.” Vagyis az ironikusan felvállalt identitás igazából nem egy már meglévőnek az átformálása, gúnyolása, hanem maga az alap. Ezt a regény textuálisan szerintem kiválóan színre viszi — ezért felesleges azon vitatkozni irodalomtudósként, hogy beszél-e úgy egy esztétika–művészettörténet szakos college dropout, mint Alex (tapasztalataim szerint egyébként igen, és nagyon tudom irigyelni azokat, akiknek nem kellett ilyen típusú emberrel huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodniuk).
Balázs Imre József: Érzékelni vélem, hogy a zombisorozat párbeszédei szándékosan vannak túltolva, a dőlt betűs részeknek a stilizációs szintje erősebb, mint amikor Alex „civilben” beszél. A „civil szöveg” beszédhelyzete viszont nem teljesen tisztázott: miért, kinek beszél/ír a szereplő, a Kálmán C. György kritikájában is szóba hozott BTW-k és WTF-ok elhelyezéséhez jól jönne, ha lenne egy kerethelyzet (terápiás szituáció vagy bármi), amelyben Alex beszámolói készülnek. Elemelt, távolságképző szövegként olvasom ezt a regényt is, mint sok Térey-szerepverset. Nem értek egyet Alex értékeléseivel, szempontjaival, de ettől még érdekesen és részletesen világítanak meg és hoznak létre egy belakható terepet. Ha van szatíra, az Alexet magát is érinti, vastagon.
3. Milyen prózahagyományhoz kapcsolódik a Káli holtak, mely magyar vagy nemzetközi műv(ekk)el érzi rokonnak?
Smid Róbert: Az előző kérdésre adott válaszomat folytatva, Téreynek szerintem sikerült megcsinálni azt a csiszolt, popkultos regényt, amellyel az Y generáció számos tehetséges prózaírója kacérkodik Szalay Álmostól Bartók Imrén keresztül Makai Mátéig. Valahogy Douglas Coupland is eszembe jutott, azonban nyilván, mivel itt nem a szerző saját nemzedékéről van szó, az irónia máshogy működik Borombovics ökoművészeti giccseinél, mint Imolánál, aki egy falevelet talál a szendvicsében — mely utóbbi egyébként egy meme-nek a kifordított honosítása, ami azon alapul, hogy amerikai fiatalok először találkoznak a mexikói konyha révén a babérlevéllel. Ugyanakkor e generációs narratívára történő reflektáltság mellett kétségtelenül a horrornak mint a transzgresszió kitüntetett műfajának a regény saját olvashatósága szempontjából kulcsként történő beállítása a legkarakterisztikusabb vonás a Káli holtakban. Ezen keresztül boncolgatja például — a fentebb már Téreyre általam visszaolvasott — témáját szerző és mű elválaszthatóságának. Ennek egyik csúcspontja, amikor szintén egy határsértő műfajt, a hip-hopot adagolja a metafikciós gesztusokra felhatalmazó diskurzushoz: Alex a társulati bulin leadja egy, a Twitterén rasszista megjegyzést tett női MC számát. Felhatalmazza-e a ma legdinamikusabbnak és -kritikusabbnak számító zenei zsáner az előadót a politikai határátlépésre a művészeten kívül is? Alex annyival elintézi a kérdést, hogy „De itt nálunk csak a zenéjével van jelen”, nem nehéz viszont továbbgondolni azt, hogy ennek a tudomány(politiká)ban milyen aktualitása van, illetve, hogy itt is egy átvitel (és ezzel párhuzamosan diszkurzív egymásra illesztés történik), mondjuk az akadémiai közegből az utcára, a szűk elit szalonból a tömegeket és mozgalmakat maga mögött tudó popkulturális trendekre.
Balázs Imre József: Bret Easton Ellis munkái jutnak eszembe, a nyelvi kód persze más, de az elidegenedettség és a szituációk stimmelnek.
Bedecs László: A színház világa a filmnek, a színháznak, a muzsikának és persze az irodalomnak is kedvelt témája – kevesen tudják a belterjesség akadályát megugrani. Anekdotákat Major Tamásról? Kösz, inkább nem? Pletykák és intrikák? Sminkesek és kellékesek? Füst Milán Színház? Ne nevetess!
Érdekesebb, hogy Térey korábbi munkái közül melyik áll közel a regényhez. Az Asztalizene nagymenő, gazdag, de magányos arcai, különösen az ottani operaénekesnő, Delfin, itt is szerepelhetne, simán, de a Protokoll vagy a Jégkorszak nagyhatalmú, fogadások, premierek és aukciók között ingázó, megkeseredett, kifacsart szereplői is otthonosan mozognának ebben a könyvben is. A Térey-életmű jelenlegi, Paulus utáni, kicsit felpuhult, felhígult szakásza épp az egy-egy szubkultúra vagy magas társadalmi csoport magatartásmintái és nyelvhasználata iránti irónia miatt érdekes, és az eziránti érzékenység a regény legjobb pillanataiban, például az athéni vagy a játszóréti jelentben (Imádom, amikor és Apás hétvége), illetve a záró kolozsvári fejezetben is tündöklően mutatkozik meg, akár egy-egy jól eltalált mondatban is: „Brúnó, te most kitweetelnéd, hogy rántott bordát vacsoráztál rizibizivel, én nem fogom.”
+ 1. Melyik a kedvenc mondata a kötetből?
Balázs Imre József: Az például egészen vicces, mikor két szereplő egymás felmenőit pernahajderezi: „− Igaz, hogy apád nem nagy vaszisztdasz? – Igaz, hogy apád pernahajder?”
Bedecs László: „Hallod-e, Tyutyukám, erről az új regényedről csupa negatív kritikát olvastam. Elég keményeket.” „Bocs.”
Smid Róbert: A következő, a regény elején és végén is szereplő kijelentés, amely egymáshoz köti szétválaszthatatlanul az ökológiai, a történelmi és a popkulturális beszédmódokat: „Ennek a vidéknek nem létezik olyan pontja, ahol láthatatlanul ne rejtőzne egy halott. Nincs olyan morzsaléka, mely ne volna azonos egy valamikori halott haló porával. Ezek a halottak elképzelhetetlenül sokan vannak. Ha valamennyien föltámadnának, az egész vármegye, sőt a teljes Pannonia provincia szűknek bizonyulna számukra.”
Térey János: Káli holtak, Jelenkor, 2018.
A Kortárs fórum sorozat korábbi darabja Juhász Tibor kötetéről itt olvasható.
Hozzászólások