Kedves Mihály, kedves Oszkár

Miért is olvasunk levelezésköteteket? Azt a választ, hogy nem is nagyon olvasunk ilyeneket, most inkább félretenném – a 2017-es év egyik sokat emlegetett, a siker- és eladási listákra is felkerült slágerkönyve épp egy írópáros levelezését közreadó kötet lett, a Mészöly Miklós és Polcz Alaine leveleit (meg a hozzájuk tartozó jegyzeteket, illetve Nádas Péter utószavát) tartalmazó, Nagy Boglárka szerkesztésében megjelent A bilincs a szabadság legyen (Jelenkor Kiadó). Persze nem szeretnék úgy tenni, mintha nem tudnám: ezt a kötetet a legtöbben nem azért vették meg, mert két író diskurzusára voltak kíváncsiak, kétségtelenül az ötven éven át tartó férfi-nő kapcsolat különlegessége és érdekessége adta a legtöbb olvasó kezébe a könyvet. Holott ez a levelezéskötet sem pusztán erről a szerelemről, illetve házasságról „szól”: sokat megtudhatunk belőle, például, Mészöly egyes műveinek keletkezéstörténetéről (például Az atléta halála íródásáról), vagy a külföldi sikerhez és a Kádár-korszakban szokatlannak ható, nyugati kiadói marketinghez való viszonyról. Belátom, meglepő lehet, hogy a Mészöly–Polcz-levelezés felől közelítve gondolkozom a Babits–Gellért szerkesztői levelezését közreadó kötetről: mégsem vé­let­­lenül, és nem pusztán a két könyv megjelenésének közelsége miatt jutott eszem­be ez a párhuzam.

A Gellért Oszkár és Babits Mihály Nyugat-levelezését közreadó kötet ugyanis el­­sősorban a szakma számára lehet érdekes, hiszen kimondottan egy többnyire rejtve maradó tevékenység, egy lap szerkesztése áll a középpontjában, magánéleti titkokról vagy botrányokról nem nagyon értesülünk belőle – valamennyire még­is magukra vették azt a feladatot a két szerző levelezésének kötetbe rendezői, amit csak a szélesebb olvasóközönségnek (is) szánt könyvek esetében szokás. (Ami­lyen a gondos jegyzeteléssel és szövegközléssel közreadott, de a szélesebb olvasóközönséget is megszólító Mészöly–Polcz-levelezéskötet is.) Hiszen a levelezések közreadásakor többféle döntés hozható: közzé lehet tenni egy szerző összes levelét, ezen csak az általa írott leveleket értve; a szerző leveleit a neki címzettekkel együtt; illetve ki lehet emelni és külön kötetbe rendezni egy-egy éveken át tartó dialógust. Ez utóbbi megoldás sokkal inkább megmutatja két alkotó kapcsolatát, és hasonlóbbá válik valamiféle kihagyásos kvázi-regényhez, mint az előbbiek, az ilyen könyvek így forrásból nagyobb eséllyel tudnak olvasmányokká változni. Vi­szont a Gellért–Babits-levelezést kötetté rendezők még radikálisabb döntést hoztak: nem a két író teljes levelezését adják ugyanis közre, csak azokat a leveleiket, amelyek 1929 és 1941 között születtek, vagyis onnantól kezdve, hogy Osvát ön­gyilkossága után Babitsnak (Móriczcal együtt) át kellett venni a Nyugat szerkesztését egészen Babitsnak a lap megszűnését is jelentő haláláig. Holott a két író megismerkedése 1909-ben történhetett: ahogy a Buda Attila és Pataky Adrienn által írt be­vezetésből kiderül, Gellért ekkor küldte el a Fogarason tanárként dolgozó Ba­bits­nak A deltánál című verseskötetét, amelyre az utóbbi levélben válaszolt. Az­tán, miként ugyanitt értesülhetünk róla, „az ismeretség távoli és alkalmi maradt” egy ideig. De nem 1929-ben kerültek közelebbi barátságba vagy munkakapcsolatba, hi­­szen: „Kapcsolatuk az első világháború után vált szorosabbá, miután Babits is meg­házasodott, s a feleségek megismerkedése, apró konfliktusok és múló érzékenységek ellenére, közelebb hozta őket egymáshoz.” (8.)

Éppen ezért támadhat is némi hiányérzetünk, nekem legalábbis támadt. Ki­mon­dottan érdekelt volna, mi előzte meg azt a pillanatot (hosszan elnyúló pillanat volt ez, hiszen az Osvát halálát követő válságot nem könnyen küzdötték le), amikor kialakult a Móricz–Babits kettős szerkesztés, olyan módon, hogy mellettük, el­sősorban Babits mellett, ott volt segítőként Gellért Oszkár. Gellért szerepe különösen érdekes a Nyugat egész történetében, hiszen, miként a bevezetésből megtudhatjuk, egyre nagyobb súllyal vett részt a folyóirat életében, és messze nem csak 1929-től kezdve, hanem már a húszas évek elejétől: „Gellért részt vett a bürokratikus levelezésben, ami tényleges kiadóhivatali munkára utal, 1922. július 1-jétől pe­dig intézményesen is Osvát, illetve Babits mellé lépett szerkesztőként.” (9.) Gel­lért, a „nagy túlélő”, a „nagy alkalmazkodó”, a Nyugat válságos heteiben, az Os­vát ha­lálát követő időszakban, illetve 1933-ban, amikor Móricz kilépett a szerkesztőségből, megmutatta, hogyan kell ide is, oda is igazodni: „Talán annyit érdemes hoz­zátenni Gellért jellemzéséhez, hogy bár Osvátot nevezte a legjobb barátjának, még­is már a december 16-i számban közreadott egy verset, Levél Móricz Zsig­mondhoz címmel, majd két év múlva (a Nyugat 1931. május 1-jei számában) egy Osvát Ernőnek szóló verset közölt, s miután kettesben maradt Babitscsal, 1933-ban Levél Babits Mihályhoz című versét publikálta.” (14.) Amellett tehát fel tudtam vol­na hozni érveket, miért lett volna érdemes a Gellért–Babits-levelezés 1929 előtti sza­kaszát is közzétenni: az előzmények kettejük kapcsolatát is plasztikusabban meg­­mutatták volna. Persze, érvelni lehet egy ilyen megoldás ellen is: így kevésbé lett volna hangsúlyos a Nyugat szerkesztése alatt végzett közös munka. (Ha­tá­ro­zottan érdekelni kezdtek azok a levelek is, amelyeket Gellért Oszkár, már Babits halála után, a hátramaradt családtagokkal váltott, illetve azok az akciói, amelyekkel segíteni igyekezett Török Sophie-t és Babits Ildikót – de ennek a kötetnek már nem lehetett feladata ezeket a leveleket is közzétenni, még akkor sem, ha a Gel­lért–Babits-levelezésben, Babits egyre súlyosbodó betegsége miatt, mind nagyobb sze­repet kapott Török Sophie már férje életében is.)

Egy levelezéskötet, bárhol is húzzuk meg a határait, sokféle irányban kiterjeszt­hető lenne – ha a Nyugat belső működésére kíváncsian olvassuk, akkor leginkább Mó­riczot, az ő megszólalásait, álláspontját hiányolhatjuk belőle. Természetesen nem a szerkesztőket vádolom bármiféle mulasztással, hiszen hogyan is férhetne be­le egy ilyen kötetbe egy harmadik megszólaló: a „kvázi-regény” olvasója viszont azt éli meg, hogy kimaradt egy fontos szereplő. Hiszen Osvát halála után Móricz leginkább Gellértnek és családjának a megélhetéséért aggódott, miként a naplójából kiderül. Időnként a lap sorsánál is jobban foglalkoztatta ez – 1929. november 4-én, amikor még nem akarta elvállalni a szerkesztést (az álláspontja akkoriban szin­te naponta változott), ezt jegyezte föl a naplójába: „Fenyő telefonált, és este együtt vacsorázunk. Ez is csalódni fog bennem, mert én nem akarom átvenni a Nyu­­gatot. Én meg akarom menteni Gellértet s átvinni a Nyugatot Keletre. A zsidókat kirostálni, és tehetséges magyar írókat vinni be. // Így elveszti a lap a zsidó elő­fizetőket, de vajon kap-e magyarokat? A lap túlságosan kompromittálva van. // Legjobb volna Gellértnek állást szerezni egy lapnál s új revüt indítani új címmel.” (Móricz Zsigmond, Naplók 1926–1929, Budapest, Noran, 2012, 609–610.) Ha valaki nem olvas hozzá ehhez a könyvhöz, nem nézi meg, mondjuk, azokat a forrásokat, amelyeket a gondos irodalomjegyzék felsorol, könnyen hiheti, hogy az Osvát ha­lála után kialakult válsághelyzetben, illetve a négyévnyi Móricz–Babits közös szer­kesztés alatt Gellért Oszkár egyértelműen Babits oldalán állt, vele értett egyet, az ő érdekeit képviselte – pedig Móricz a naplójában hű barátként, „mindenkor kész, szíves és jó” emberként emlegeti Gellértet. 1929. november 7-én pedig ezt írta a naplójába: „Gellért megrémült, mert Babitscsal nem lehet együtt dolgozni, se terve, se konceptiója, csak hisztériája van.” (Móricz Zsigmond, Naplók 1926–1929, 617.) Egyetlen olyan pont van, ahol valóban vitatkoznék a szerkesztőkkel – még ha tényszerűen, a számokat nézve igazuk is van akkor, amikor azt állítják, hogy „Móricz Zsigmond neve – miután gyakorlatilag csődbe vitte a lapot – 1933. február elsején szerepelt utoljára szerkesztőként.” (16.) Bár kapunk itt további forrást, ahol ennek a „gyakorlatilag csődbe vitelnek” utánaolvashatunk (Buda Attila, A Nyu­­gat kiadó története, Budapest, Borda Antikvárium, 2000), ezt az odavetett mondatot félrevezetőnek, legalábbis a teljes és összetett igazságot kitakarónak ér­zem. Hi­szen Móricz, akinek a Nyugat érdekében végzett, ma így mondanánk, marketinges, pr-os, irodalomszervezői tevékenységét elfedi ez a megállapítás, egy­ér­tel­mű­en kártékony alakként jelenik meg a lap történetében – és ezt még akkor sem érzem indokoltnak, ha ennek a kötetnek nem ő a „főhőse”, és ha a Nyugat kö­rüli ténykedése valóban ambivalens.

A kötet szerkesztői tehát, nyilván gondos mérlegelés után, úgy döntöttek, hogy kizárólag az 1929 utáni leveleket közlik (sajnos azt nem tudom, hogy az ezt megelőző időszak levelezése mennyivel növelte volna meg a terjedelmet): vannak ugyan más kötetek, ahonnan némileg pótolhatjuk a hiányokat, hiszen van könyv a Ba­bits család levelezéséből, a Babits–Csinszka-, illetve a Babits–Illyés-levelezés mi­att sem kell kézirattárakba mennünk, a kritikai kiadás Babits leveleit időrendben közlő darabjai azonban még nem járnak a húszas éveknél. És nagyon-nagyon szomorú, hogy nincs még meg minden: ha valakinek, akkor Babitsnak már az összes le­velét közre kellett volna adni, mindenféle verzióban és összeállításban. Hiszen nem egyszerűen kiemelten fontos író volt, akinek értékeléséről és műveinek értelmezéséről akár még vitatkozhatunk is, hanem a 20. századi magyar irodalmi intézményrendszer központi alakja egyúttal. „Hol van a módszeres feldolgozás? Hol a sa­ját (irodalmi) múltunk tudatos számbavétele? Egy nyugati könyvesboltban tényleg sírva lehet fakadni: Goethe elölről, Goethe hátulról, férfival, kisgyerekkel, kecs­kével, hajnalban, Schillerrel, Thomas Mann-nal, futólag Kleisttel. Ahogy egy kultú­ra birtokba veszi önmagát…” – mondta Esterházy Péter 1988-ban Keresztury Ti­bor­nak, a magyar irodalomtörténet, kritika mulasztásaira, el nem végzett feladataira utalva. Habitustól függően kesereghetünk azon, ami még mindig nincs meg, vagy örülhetünk annak, amikor egy fehér folt végre kiszíneződik, miként most, a Nyugat-levelezés egy részletének megjelentetésével is.

Hiszen a Babits–Gellért-levelezés a felszínen valóban a szerkesztés köré szerveződik – miközben a háttérben azért kisebb, illetve nagyobb drámák is zajlanak, az előbbire példa a feleségek időnkénti sértődése (egymásra, illetve egymás férjeire), az utóbbira pedig Babits egyre súlyosabb betegségei, amelyekkel küszködve igyekszik végezni a szerkesztői munkáját. De mennyivel jutunk ezt a kötetet olvasva közelebb a szerkesztés misztériumához, ahhoz a messziről olyan titokzatos te­vékenységhez, amelynek során szövegek kéziratból nyomtatott művekké változnak, és amelynek köszönhetően egyesek íróvá avatódnak, mások pedig megsértődnek, időlegesen vagy akár örökre? Azt Buda Attila és Pataky Adrienn is világossá teszik a bevezetőben, hogy semmiféle teljességre ne számítsunk, hiszen a szerkesztés részben élőszóban, részben telefonon zajlott, levélben elsősorban akkor, amikor Babitsék kiköltöztek Esztergomba – vagyis leginkább, bár nem kizárólagosan, a nyári Nyugat-számok alakulásáról találunk adalékokat. (Hogy mennyire nem tárulhat fel ebből a kötetből a „Nyugat-sztori”, arra jó példa, hogy épp az 1933-as évből, amikor pedig nyilván fontos döntéseket kellett meghozni, hiszen ekkor távozott a laptól Móricz, mindössze két levél maradt fönn.) Hogy a sértődés leginkább a kritika- és a versrovat elengedhetetlen következménye (volt és maradt egészen napjainkig), azt már Móricz világosan látta – 1929. november 13-án, amikorra eldöntötte, hogy mégis beszáll a szerkesztésbe, ezt jegyezte föl: „Babits a szer­kesztésnél a kritikai rovatot és a versszerkesztést kéri. Boldogan adom – ez nem kell nekem. Épp ez nem. Haragosokat gyűjteni.” (Móricz, Naplók 1926–1929, 628.)

A hétköznapok szerkesztői problémái közt aztán megtaláljuk az állandó harcot az oldalszámokkal, a folytonos újratördeléssel (mennyivel nehezebb volt ezt megoldani az akkori nyomdatechnikával, illetve a postán küldözgetett levonatokkal, mint ma), meg a honoráriumra különösen rászoruló szerzőkkel. 1931. február 17-én írta Gellért Babitsnak: „Küldöm a Málly-cikk kéziratát, továbbá 3 Somlyó-verskéziratot. Zsiga kér, olvasd el a verseket, s üzend meg, elfogadsz-e közülük valamit közlésre, mert akkor előlegezné˂nk˃ Somlyónak a honoráriumot. Nagyon rá­szorul.” (157.) Ebből a levélből ugyanakkor világossá válik az is, hogy az volt a gya­korlat: átvettek ugyan a másik rovatába tartozó anyagokat, de nem fogadták el közlésre az adott rovat szerkesztőjének véleménye nélkül. (Végül Babits is közölt egyet a Somlyó-versek közül.) Volt aztán olyan eset is, amikor kiadtak valamit re­cenzeálásra, majd feltehetőleg nyugtázták, hogy találtak embert a nem egyszerű feladatra, a kritikus azonban visszaadta a kötetet: „Gyergyaitól ma levelet kaptam: azt írja, hogy a Herczeg-könyvet vissza kell juttatnia, mert szeretett volna »Her­czeg­ről valami szépet írni, azonban a könyvnek az alapján lehetetlenség«.” (138.), írta Gellért Babitsnak. Ha tehát valaki pusztán a Nyugatot végigolvasva vonna le kö­vetkeztetéseket arra nézvést, kiről írtak a lapban, kiről nem, messze kerülhet az igazságtól: ennek a kötetnek a háttértörténeteiből teljesebb képet kapunk. Kiderül ugyanis, hogy Babitsék határozottan szerettek volna a „másik oldal”, a hivatalos iro­dalmiság szerzőiről is közölni írásokat, de ez a szándékuk sokszor meghiúsult. Nem­csak olyan eset volt, hogy a kritikus visszakozott, de olyan is, hogy ők adtak vissza egy elkészült írást. Babits írta Gellértnek, 1932. június 13-án: „Hevesi Bandi figyelőjét Pekárról nem tartom sikerültnek. Én azt mondtam neki, mikor jelezte, hogy a témával foglalkozik: nem ártana Pekárról egyszer, mint íróról írni: teljesen iro­dalmi szempontok szerint s irodalmi magaslatról a sok csúfolódás után. Ez a cikk nem ilyen, hanem megint csak csúfolódás, s még hozzá Pekár magánéletében s emberi karakterében vájkál, pedig ép ezt kellett volna ezúttal kikerülni.” (192.) Az írás aztán nem is jelent meg (pedig a lapok kritikát adnak vissza legnehezebben ma is, mivel ezek a szövegek többnyire megrendelésre készülnek, előzetes egyez­tetés után, szemben a többi rovatba érkező írással). A Nyugat 1937/9-es számában, már Pekár halála után, megjelent viszont egy fontos írás, amelynek tárgya lett az elhunyt „emberi karaktere” is – erről a fontos szövegről azonban, amelynek a szerzője Schöpflin Aladár volt, csak egy rövid említést találunk a levelezésben, ar­ról értesülünk, hogy Gellért küldi Babitsnak a levonatot. Kibontható tehát Pekár két említéséből egy egész történet, ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy az ef­fajta kötet olyan, mint a pókháló egy pontja: ha hozzáérünk, az egész háló re­zegni kezd. Schöpflin írása megérdemli, hogy felidézzem – még ha Pekár halála után jelent is meg, kivételes élességgel és bátorsággal mutatja meg az író, a hatalom és az irodalmi élet viszonyát: „Elért mindent, ami külső díszt író elérhetett. Aka­démikus lett, Kisfaludysta, Petőfi-társasági elnök, képviselő Tisza István közvetlen környezetében, ellenforradalmi vezérember, államtitkár, miniszter, akadémiai pá­lya­díjak nyertese. Többet világi becsvágy nem is tűzhetett maga elé. És mégis elégedetlen volt. Egyet nem tudott elérni, pedig azt akármelyik kopott, élhetetlen, koplaló költőcske feltűnése pillanatában eléri. Azt, hogy az írók ne előkelő vendégnek érezzék a maguk körében, hanem közülük valónak. Ebben az írók va­lahogy passzív módon könyörtelenek. // Ezt ő mindig érezte, szenvedett miatta. Le­hetetlen, hogy meg ne remegett volna önmagába vetett hite. Ezt palástolta föllépésének önérzetességével. Ez sugallta neki, akinél több idegenséget senki sem ho­zott bele irodalmába, a »nemzeti irányzat« utolsó védőjének szerepét a Petőfi-társaság elnöki székében. Ebből fakadtak beszédeinek haragos kifakadásai az irodalom túlnyomó része ellen. A kielégítetlen becsvágy hőse és áldozata volt.”

Pekár ugyanakkor azért is érdekes a kötet egészének kontextusában, mert egyszerre teremt párhuzamot és kontrasztot Gellért alakjához, aki ugyan nem kapott meg minden „külső díszt”, de azért minden rendszerben elboldogult. Sokkal kevesebbet tudunk róla annál, mint amennyire tanulságos lenne egy változó intézmény- és feltételrendszerekben élni kénytelen, nem kiemelkedő tehetségű szerző élet­pályája. (És milyen szép lenne, ha már ott tartanánk a kultúra birtokba vételének folyamatában, hogy Gellértről is születne valamiféle, az intézményrendszer és a társadalom változásaira is érzékeny monográfia.) Hiszen Gellért volt az is, aki ránk hagyta, anekdota formájában, miként nyilatkozott Babits egykori tanítványáról, Rákosi Mátyásról 1940-ben, amikor már csak beszélgetőfüzetek segítségével tu­dott érintkezni a környezetével. Ha valaki Gellért verzióját olvassa el, 1954-es könyvében (Gellért Oszkár Kortársaim, Budapest, Művelt Nép, 1954), illetve en­nek a kötetnek a bevezetésében, akkor ezt találja: „Hangja már egyáltalán nem volt. Ha valaki olyat mondott, amire felelni akart, leemelte az ágya fölötti polcon le­vő beszélgető-füzetét és abba írta a válaszát. Most szinte fürgén nyúlt föl, hogy a be­szélő-füzetét levegye. És abba írta: »Ti nem is tudjátok, hogy Szegeden a tanára voltam. A legjobb tanulóm volt.«” Ha viszont elolvassa magukat a beszélgető füzeteket is, pontosabban azt a részletet belőlük, amit Buda Attiláék is idéznek, akkor ezt: „Tudod hogy Rákosi Mátyás tanítványom volt Szegeden? Legjobb tanuló. Stréber.”

Az anekdotaköteteket, a sémákkal dolgozó népszerűsítő munkákat, az íveket meg­rajzoló értelmezéseket, amelyek eltekintenek az egyértelműséget kikezdő momentumoktól, persze, sokkal könnyebb olvasni, mint az elsődleges forrásokat köz­readó levelezés- vagy naplóköteteket. De ha nem félünk a bonyolultságtól, ha nem szeretnénk torzító sztorikat olvasni, ha elfogadjuk azt, hogy egy effajta könyv nem díszként ad meg jegyzeteket és irodalomjegyzéket, hanem azért, hogy valóban hozzáolvassunk más szövegeket, akkor nagy élménnyé változhat a Babits Mi­hály és Gellért Oszkár levelezését közreadó kötet is.

„…olvasd el szigorú szemmel cikkemet”. Babits Mihály és Gellért Oszkár levelezése, 1929–1941, szerk. Buda Attila, Pataky Adrienn, Gondolat, Budapest, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/5-ös számában)