Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Ismerős újszerűség
88857
post-template-default,single,single-post,postid-88857,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Ismerős újszerűség

Marno János: Szereposzlás

Noha Marno János új kötete terjedelmét tekintve az életmű többi darabjától eltér (jóval meghaladja azokét), a benne megjelenő versformák a korábbi művek jól is­mert tendenciáit idézik fel. Például a Szereposzlás egy marnói 14 sorossal indít. A Fel­legjárásban (1994) megjelenő 12 soros, versszakokra nem tagolódó költemények, amelyek a Daiadalban (2001) és a semmi esélyében (2010) válnak egyeduralkodóvá, bővülnek majd a Kairosban (2012) és a Hideghullámban (2015) 14 so­rossá. Helyenként azonban némileg nő, vagy éppen csökken a strófa terjedelme. A bolygó szája című vers például a lírai én közelgő halálát jelenti be, ami úgy tű­nik, olyan hamar bekövetkezik, hogy a 14 soros strófa egy sorral meg kell, hogy rö­vidüljön. De olvashatunk a kötetben rövid, mindössze néhány soros költeményeket, amelyek a Nárcisz készül (2007) előtt nem voltak jellemzőek a költőre. Sőt, a csak néhány kötetben mellőzött hosszúversek sem hiányozhatnak. Az új kö­tet tematikusan is erős szálakkal kötődik a korábbi művekhez. A Hideghullámban csupán egy versben (Információcsapda) szereplő Nárcisz itt – bizonyosan sokak örömére – többször is fel-felbukkan. Új visszatérő szereplővel is bővülnek a versek, Róka és kicsi nővér után Cirmi jelenik meg néhányszor a kötet első harmadában, aki, macska lévén, Tandori Szpérójának ellensége, de sorstársa is, mivel az Ideje a krokodilkönnyeknekben Cirmi haláláról értesülünk. De a betegség is régi témája Marno verseinek, ezek a költemények a Szereposzlásból sem hiányoznak.

A hosszúversek a Hideghullám óta mintha személyes, leginkább a családhoz kö­tődő élményeket dolgoznának fel. Ezeknek a prózaverseknek a referenciális vagy inkább mimetikus hitelességével a továbbiakban azonban nem foglalkozom. A kötet címe amúgy is elbizonytalanítja, hogy mennyire van köze az elbeszélt történeteknek a szerző alakjához, hiszen ez a megszólalói pozíció is értelmezhető szerepként, amely minden levetett maszk mögött ott bujkál. Ha nagyon akarom, a cím lehetővé teszi ennek az olvasatnak az ellentétét is, mivel a szerep szétoszlása a szerep megsemmisülését is jelentheti. A hosszúversek közül talán Az utolsó koporsóvacsora a legizgalmasabb, melyben a lírai én a síron túlról szólal meg. A megnyilatkozásnak ezt a formáját előlegezheti meg a 2015-ös kötet címe is, ha azt nem lexémaként, hanem egy összevont szintagmaként értelmezem (az én holttestem, amely hideg). A Szereposzlás egyébként nagy hangsúlyt fektet a testre és az azzal való foglalatoskodásra (például a tisztálkodásra: Az ismerős ismeretlen). Az utolsó koporsóvacsorában azonban a fiktív megszólalói pozícióban éppen a testét nélkülözi a lírai én. Ebből adódik, hogy a nyár őt már hidegen hagyja, ami azt jelenti, hogy nemcsak nem érdekli a nyári meleg, hanem valóban hidegen is hagyja a mélyen a földben pihenő testet. Marnónál a jelentéstani ambiguitás nyújtotta ér­telmezések Kassák Lajos számozott verseiéhez hasonlóan ok-okozati viszonyban állnak egymással: azért nem érdekli a nyár, mert, halott lévén, már nem szenved a hőségtől. A különös és egyben lehetetlen megszólalói pozíciót talán úgy referencializálhatjuk, hogy a lírai én már életében megírja a szóban forgó verset, amely ha­lála után kezd el a sírfeliratokra jellemző módon a síron túlról jövő hang fik­ció­ja­ként működni. Paul de Man epitáfiumokat is tárgyaló tanulmánya (Az önéletrajz mint arcrongálás) azonban azt mondja, hogy az olvasás mindig így működik. Ah­hoz azonban, hogy a fikció hiteles lehessen, a szövegnek magán kell viselnie egy a már elhunythoz kötődő, egyedi kézjegyet. Ez Az utolsó koporsóvacsora esetében a Marno-versekre jellemző torzított frazémákban érhető tetten. Jóllehet, a szövegbe ékelődő szólások és közmondások éppen a személyesség jegyeit törlik ki a szö­vegből, viszont ezek torzításai, átírásai egyedi kézjegyekké válva a megszólalás sze­mélytelensége ellen dolgoznak. Kulcsár-Szabó Zoltán A prózavers Nemes Nagy­nál és Oravecznél című tanulmányában arra az erős tendenciára hívja fel a figyelmet, hogy a prózaversekben különböző „diskurzustörmelékek”, hangok, idézetek jelennek meg. Az elemzett Nemes Nagy-szövegben (Egy pályaudvar átalakítása) ez például az építőipari szakterminológia. Marno prózaverseiben is megfigyelhető a diskurzusok ilyesfajta heterogenitása. Ide sorolhatók a most említett frazémák vagy a gyakori allúziók: Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége több szövegben is megidéződik, például a Ha feltúrjuk a valóságot, napvilágra kerül az igazság című opuszban: „Odébb bál van! Eggyel odébb bál van!”; továbbá a kötet nyitóversében a Mondom, hogy a mimikriben az ég milyenségének tárgyalása után a verset az „az Úrnak” szavak zárják, amelyek szintén a Hajnali részegségre és az ott olvasható azúr színű égre utalnak vissza. De találhatunk még utalásokat József Attilára (Vers a szocializmus felállásáról, az Elégia meg is nevezi a költőt és a Favágó című versét, de utal a Téli éjszakára is, A húgommal és József Attilával pedig macskaként viszi színre a költőt). Tehát a szövegek idézetszerűsége még inkább elbizonytalanítja azt a lehetőséget, hogy a versek szövegei egy bizonyos szubjektumnak a szólamai lennének.

Szintén a klasszikustól eltérő a megszólalásmód az Éjjel a szennyben című költeményben. A klasszikus modernség magánbeszéd-jellegű pozícióját úgy mozdítja ki a vers, hogy a jól ismert frazéma (az ismétlés a tudás anyja) azért változik meg („az ismétlés a dudás anyja”), mert a lírai én megfázott. Vagyis a megnyilatkozás itt nem egy belső beszéd, hanem ténylegesen artikulált megszólalás. A Fantomrádió című versben ennek a képletnek az ellentéte valósul meg, hiszen a kizárólag a lírai én számára hallható hang valójában nem csendül fel. A régen kidobott rádió he­lyett az énben működő fantomrádió (a fantomvégtag analógiájára) játssza csupán a zenét.

A kötet címadó versében is egy már ismert logika konstruálja meg a szöveget. A Nárcisz készülben olvasható Majd című költeményt a Szereposzláshoz hasonlóan a szavak referenciájának ambiguitása mozdítja tovább. A „fáklyaláng” megidézi Illyés Gyula azonos című drámáját – a műből tévéfilm is készült –, amely Kossuth Lajos és Görgey Artúr szembenállásáról szól. Az előbb említett politikus vezetékneve viszont a már néhány éve nem forgalmazott cigarettamárkával esik egybe. Per­sze a logikai lánc nem egyirányú, hiszen a cigaretta visszautal a korábban említett beteg tüdőre, az Illyés-drámából készült film pedig a vers elején szóba került televízióra. A cigarettázás vagy éppen a cigaretta elhagyása is megszokott témája Marno János verseinek. A kötetben olvasható Nárcisz-költeményekben sincs ez más­képpen. A Sárkánykorban például a sárkány legyőzéséről szóló olvasmány mon­tírozódik rá a lakást dohányfüsttel beborító anya emlékére.

A Szereposzlásban – a korábbi kötetekhez hasonlóan – nagy hangsúly kerül a szavak többértelműségére. Ez a meggondolkodtató játék hol könnyebben, hol ne­he­zebben felfejthető összefüggéseket létesít. A Zajlás című versben a cím a jég­táblák megjelenését és valaminek a történését is jelenti. Az ezután következő költe­ményben (Vázlat) „Nárcisz korpusza” egyszerre lehet irodalmi és testi korpusz. A Polip című vers elolvasása előtt talán inkább aktiválódik a nyolckarú élő­lény szemantikai mezeje, mint a daganatos megbetegedésé, amelyről a költemény szól. Szá­momra egyelőre rejtély, hogy miként lehetne egyszerre játékba hozni a két je­lentést, biztosan megengedi a szöveg, hiszen Marno költeményei mindig kalkulálnak a jelentéstani többletekkel. A már említett Vázlat című költemény imént idézett szintagmája nemcsak a kétértelműsége miatt lényeges, hanem rávilágít Mar­no köl­tészetének egy újabb jellegzetességére, mégpedig arra, hogy gyakran létesül kapcsolat a kötet egyes költeményei, sőt korábbi kötetek között is. Például a Váz­latban szereplő korpusz visszautal az előző költeményben olvasható kórra is. De a Nárcisz-versek már eleve kapcsolatot létesítenek az összes 2007 utáni kötettel. Ilyen, a kötetek során újra fel- és feltűnő jegy még az anya dohányzása és az általa kedvelt cigarettamárkák előszámlálása, a Déli pályaudvarhoz közeli utcák és egyéb hely­színek feltűnése (a Déli pályaudvar Nemes Nagy Ágnes egyik, az Egy pályaudvar átalakítása című prózaversének is témája), a hangképzőszervek gyakori előfordulása, valamint ezek betegségei, illetve a Breaking Bad című sorozat em­legetése.

A dohányzás a most tárgyalt kötetben – mint már láthattuk – több helyen is felbukkan, például az Örök témákban, ahol a hangképzőszervek, a költők/költemények hangjának különböző változataival áll összefüggésben. Már az Arany Jánostól származó mottóban is majdnem mindegyik megnevezett betegség a légzőszervekkel – és így a hangképzéssel – hozható összefüggésbe. A számunkra leglényegesebb talán az emphysema, amely néhány oldallal korábban egy önálló költeménynek is a címe. A fogalmat először René Laennec használta, aki a sztetoszkóp feltalálásával és elhunyt tüdőbetegek boncolásával bizonyos tünetegyüttesek és szervi elváltozások között vont párhuzamot. Lényegében tehát Laennec az általa feltalált eszköz segítségével a betegek ki- és belégzésének megváltozott hangjából következtet belső elváltozásokra. Hasonlóan kapcsolódik össze Marno versében is a szer­vek elváltozása és a hang elhalkulása. A most tárgyalt költeményt megelőző vers (Apám hangja, hangszál híján), illetőleg a Hideghullám több darabja is tárgyalja az apa megnémulását.

A Marno költészetére oly jellemző hapax legomenonról is szót kell ejtenünk. Már az első kötetben (együtt.járás) is találhattunk ilyen neologizmusokat, de a je­lenség végigkíséri Marno János teljes életpályáját. Érdekesség, hogy a Szereposz­lás­ban majdnem kivétel nélkül minden hapax verskezdő pozícióba került. Ez is a kö­tet jól átgondolt szerkezetét bizonyítja. Szintén jól ismert jelenség, hogy Marno versei a költemények egyes szavaiban értelmes hangcsoportokat mutatnak ki az adott értelmes szó megismétlésével. Például Az ismerős ismeretlenben: „Ideje a rothadásnak, érésnek / s az érkezésnek” [kiemelés: K. D.]. A rímhez hasonlóan ekkor a jelölők hasonlósága miatt a két szó szemantikuma is kontaminálódik egymással. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a Kairos kötet Nem készül című alkotásában is, ahol a két hangsor különbözőképpen széttagolt elemei bukkannak fel. Szólnunk kell még a tárgyalt költészet humoráról is, ami eltávolítja Marno verseit a komolyság kódjától, amellyel több értelmező is igyekszik kisajátítani a szóban forgó élet­művet. Példa lehet a marnói költészet humortól sem mentes, önironikus mivoltára a Nárcisz készül című kötetből az Esti, melynek mottója József Attila Ki-be ugrál cí­mű költeményéből származik: „S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsá”. Az idézet csonkasága a mottó által is sugallt jelenséggel áll kapcsolatban, vagyis a szubjektum dezintegrációjával. A József Attila-versben szereplő morzsák és a Mar­no versben szereplő pirítós nehezen enged másra következtetni, mint hogy az én in­teger állapota a pirítós kell hogy legyen, ha dezintegrált állapotában morzsákra hullott szét. Kevésbé összetett játék, de szintén humoros Az utolsó koporsóvacsorában szereplő kijelentés: „öröknek / hittem és vadonnak, Vadonnának, / tréfásan mondva, habár a tréfának / nem voltam híve az életben soha” – mondja a síron túlról megszólaló lírai én.

A kötetben olvasható rövidversekről is érdemes szólni néhány szót. Található ezek között a költemények között haiku (Menjünk biztosra, Panasz), koan (Koan EP halálhírére), de formailag kötetlen vers is. Gyakran csupán egyetlen szóvicc áll ezeknek az alkotásoknak a középpontjában. Az Ima a bitófa alatt nem is szorul bővebb magyarázatra: „Uram, ha már minden kötél szakad / rólam se feledkezzél meg.” Találhatunk olyan költeményt is, amelynek hosszabb a címe, mint maga a vers szövege. A semmi megszemélyesítése csupán egy szó: „Senki.” A Téli mese ta­lán némileg erőltetetten a meséket nyitó jól ismert fordulatot forgatja ki: „Hó vót, hó nem vót”, hasonlóan az Őszi kérdés („Hun vannak az avarok?”), amely szintén egy dialektológiai jelenségből fakadó ambiguitást aknáz ki („Hun vannak”). Itt is az az eljárás tűnik fel újra, hogy a versbeszéd nem belső magánbeszéd, hanem ténylegesen artikulált megnyilatkozás.

A recepció visszatérő megállapítása, hogy Marno szövegei nehezen érthetők, ami­nek egyik oka talán éppen az, amire fentebb igyekeztem hangsúlyt fektetni, hogy a kötet mennyire erősen játszik rá a korpusz korábbi alkotásaira. Ez pedig azt vonja magával, hogy ez az izgalmas, de a marnói költészet pályáitól lényegében el nem távolodó kötet legtöbbször olyan olvasókra számít, akik behatóbban is­merik a szerző költészetének legalább az utóbbi tíz évben keletkezett darabjait. Így viszont sajnos lehetséges, hogy sokan nem fogják venni a fáradságot, hogy el­bíbelődjenek a versek szálainak végeérhetetlen bogozásával.

Marno János: Szereposzlás, Magvető, Budapest, 2018.

(Megjelent az Alföld 2018/12-es számában.)

(Borítókép: KULTer.hu)

Konkoly Dániel

szerző: Konkoly Dániel
honlap e-mail
Konkoly Dániel az ELTE Általános irodalom- és kultúratudományi doktori programjának hallgatója. Kutatási területe a hang kultúrtörténetének líraértelmezési applikálhatósága a XX. századi magyar költészetben, de Ovidius Metamorphoses című művéről is publikál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések