Géczi János verse

A halálról

Arra születtünk,
hogy a szerencse vesztesei legyünk,
a saját történetünkben se bízzunk.
Van pillanat, mikortól az árnyékunk
egy része nem követ minket, csak
az a darabja, amelyik nem fél.

Az őrület esetén baljós előjel
a vigyorgás, elmebajnál
pedig a szálak tépegetése
s tekergetése az ágytakarón.
Hogy nem figyelsz arra, aki álomból
felébreszt. A vizeletmegtartás
hiánya. Szignál a szem s az orrhegy
kinézete, az állandó fekvés,
az erek pulzálása.
Van, kinek
a melléből férgek törnek elő,
másnak a hőmérséklete csökken,
van, kinek utolsó éveiben
egyetlen óra egyetlen percében
sem jön a szemére álom.
Aki,
ha az évek azonos napján
lázasodik be, azon a napon
is hal meg, kínzó vénség után.
Van,
kinek elhagyván lelke helyét,
nagy sokáig elbolyong, s miközben
vándorol, hírt ad számos dologról,
amelyek bizonyítják, megtapasztal
mindent s jelen marad. A teste
közben, ha el nem hamvasztják, fél-
holtan hever, megakadályozva,
hogy a lélek a korpusz hüvelyébe,
mint múlt a jelenbe, visszatérjen.
Van, aki kisfiúkorában, fáradva
hosszú úttól, barlangban dől
le, és több évig szunnyad. Amikor
felébred, hogy körötte változtak,
de benne a dolgok változatlanok,
gyorsan megöregszik.
Mint levetett cipőpárból az egyik,
ha új marad, s ha elkopott a másik,
egymás mellett hevernek bár ötven
éve az ösvény mellett, a barlang
szájánál.

(Megjelent az Alföld 2018. novemberi számában.)

Borítókép forrása/source of cover: Code and Reload.com

Hozzászólások