Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Az (át)változások regénye
88922
post-template-default,single,single-post,postid-88922,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Az (át)változások regénye

Márton László: Két obeliszk

Márton László új regénye Karl Kraus bécsi publicista életrajzából építkezik, középpontjában azonban nem az újságíró és a korabeli politikai vagy kulturális közeg állnak, hanem Karl és Sidonie N cseh bárónő sírig tartó szerelme. Mindezt azonban olyan emblematikus évszámok keretezik, mint 1914 és 1936, és olyan történelmi kulcstérségek szolgálnak háttérként, mint a széthulló Osztrák–Magyar Monarchia, az Anschluss fenyegette Ausztria és a semleges Svájc. Szarka Károly summázata szerint: „bár a regény alapvetően egy szerelem története, a boldogabb pillanatokon is átüt a süteményfüggő Karl K. magánya, életét pedig beárnyékolja a 20. század őrülete” („igen, kellkellkell”, Dunszt.sk, 2018. 08. 13.)

Ahogyan azt Mártontól megszokhattuk, a főszál mentén és a leírt szavak mö­gött utalásrengeteg húzódik, így a regény német változatában rögtön a cím is – Die Überwindlichen (A leküzdhetők) – bravúros allúzió Karl Kraus Die Unüberwind­lic­hen című drámájára. Ezzel szemben a magyar cím egészen másfajta olvasási mechanizmusokat hoz mozgásba: a két obeliszk egyike rögtön az első fejezetben felbukkan a janowitzi kertben, s innentől várhatjuk a másikat. Legközelebb az 5. fe­jezetben, Charlie dolgozószobájában tűnik fel egy új obeliszk – méghozzá egy eredeti egyiptomi –, Sidi mögött egy képen, s egyúttal visszatér egy az elhunyt bátyjukat ábrázoló alkotáson a kertbeli obeliszk is. Így tehát megtaláltuk a két obeliszket – nyugodhatna meg az olvasó. Azonban a regény második felében, amikor már rég nem várunk semmiféle hasonlót, Näfels főterén föltűnik még egy.

A kritikám címéül választott átváltozás motívuma végigvonul a regény egészén. Ezt részben a mártoni fikciós hagyománynak tudhatjuk be, részben a Szarka által is kiemelt 20. századi megbomlás vizuális megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Már az Aalvilaag című novellában is – Bengi László szavaival – „reális és irreális kettősségével rokon [az], mikor egyes szereplők ember és állat, ember és tárgy ha­tá­rán léteznek” (Márton László, Kalligram, 2015, 26.). Ahogy elmosódnak és új­ra­íródnak az ismert európai társadalmi rend határai, és megszűnik a korábban Sidi és Karl között húzódó áthághatatlan határ, ahogy felszámolódnak a korábbi világ vi­szonyítási pontjai és a szereplők és birodalmuk belesodródnak a nagyhábo­rú(k)­ba, úgy lazulnak fel a szereplők lelki és fizikai határai is. Az átváltozás, a más bőrébe bújás többször cselekményszinten is felbukkan, így a Mechtildével hármasban tett kirándulás bormámoros játékában, Majommax személyiségrajzában, vagy amikor Sidi öböllé álmodta magát – olykor pedig észrevétlenül mennek végbe, így Alf­red Knorr kritikus (szó)esőként lezúdulva érkezik a regénytérbe. A regény má­sodik felének két legfontosabb átváltozása Robert G. lavinává és Arthur L. farkassá alakulása, ezek az alakváltások mindkét esetben szimbolikusan az alpesi tú­rave­ze­tőknek ellenfelük által érzékelt politikai alkatát hivatottak felidézni. Ez utóbbi az egyetlen átváltozás, ahol Márton meg kívánja magyarázni a mikéntjét, és egy gya­nús eredetű farkasbőr ködmönt is bevon a történetbe. A politikus-túravezetők egymás alakváltási képességeit ecsetelgetve pedig testi elváltozásokat produkálnak, az arcuk bizonyos részei hol eltűnnek, hol megnőnek, ezzel mintegy növelve a jelenet abszurditását, s kétsíkúvá téve az átváltozásnarratívát, miközben a változást elbeszélő is változik.

Nem ismeretlen az olvasók előtt a mártoni elbeszélő különös helyzete: a „majdnem mindentudó” narrátor koncepciója. Egyszerre ír felülnézetből, és egyszerre van jelen egy láthatatlan testben a szereplők síkjában is, így bár a kor történéseiről jól értesült, egyszerre tud Sidivel Bécsben járni és Karl K pereit nyomon követni, mégis többször szembesíti azzal az olvasót, hogy a történetet közvetítő hang térben és akaratban korlátozott. Például a regény utolsó fejezetében: „Egy kicsit fáj a szívem, amiért ebben a történetben nem találkozunk a Planura-kunyhó gondnokával, akinek – bevallom töredelmesen – még a nevét se tudom. Ugyanakkor egy olyan hosszú túra, amely a Planurát is útba ejtené, meghaladná hőseink erejét, kü­lönösen most, amikor ennek a fejezetnek – és vele együtt az egész regénynek – mindjárt itt a vége.” (217.) Míg a teljes mértékben a fantáziaszüleményeként kibontakozó prózában a narrátor csak mímelhetné ezt a pozíciót, itt a dokumentatív alapok (Karl Kraus Sidonie L Nédlernek írott levelei) ténylegesen korlátozták és nem mindent tudóvá tették az elbeszélőt, így a témaválasztás felkínálta a metanarratíva szintjén kibontakoztatott játékot. Az életműre jellemző intertextualitás szinte teljesen hiányzik a Két obeliszkből. Egy helyen épül be korábbi szöveg: a regény 61. ol­­dalán variációjában megjelenik a Tájak értékelése című egyperces, melyet az Ör­­kény Színház Élő írók társasága sorozatában Nagy Zsolt előadásában hallgathatunk meg.

Míg a 2007-es Ne bánts, Virág! kapcsán Bengi László a közelmúlt felé fordulás kétes határvonalát húzta meg, a Két obeliszk egyértelműen újra a történelmi nagyregényekhez történő (vissza)fordulást jelenti. Pontosabban jelentené, ha az átjátszások és utaláshálózatok nem mutatnának napjaink Magyarországának nyelvi je­lenére. A korábban magát apolitikusnak valló Márton László az utóbbi években kény­telen volt állást foglalni (megszólalt például a szavazásra buzdító X-elj te is! vi­deósorozatban), s ez olvasható ki a Két obeliszk kapcsán Szilasi Flórának adott interjújából is: „Nem az a pusztítás első lépése, amikor ágyúval rálőnek egy városra, hanem az, amikor ennek a háborús propaganda nyelvileg megágyaz.” (Szilasi Flóra: Márton László: A legkopárabb tények a legfantasztikusabbak, Litera, 2018. 07. 23.) A Karl K Ausztriájában elvesző sajtószabadság és a tény, hogy az első vi­lágháború előtt még keményen politizáló kritikus tevékenysége egy, a mellényzsebében hordott Engelbert-fényképre és álombeli közbenjárásokra redukálódott, il­let­ve, hogy Hitlerről nem jut eszébe semmi, mind efelé a nyelvi megágyazottság, egyúttal, ahogy Márton Heinrich Bölltől idézi, az „elkerülhetetlen párhuzam” felé mutatnak. (Szilasi, i. m.)

A regény első felének története 1914-ben, a megsejtett nagy háború kitörése előtt szakad meg, egy fél oldal erejéig 1924-be ugrunk, aztán 1934-be: a második rész cselekménye ebben az évben bonyolódik, majd egy rövid kitérővel (a 19. fe­jezetben) eljutunk 1936-ba, amikor is Karl K. katolizált zsidó élete betegségben véget ér. Szimbolikusnak is tekinthetjük ezt a dátumot: amint Ottlik Iskola a határonja 1957-ben indul, tehát tabuként körvonalazza 1956-ot, úgy itt a két történet megszakadása a két világháború kitörését emeli ki. Pontosabban, az 1936-osat csak szimbolikusnak tekinthetnénk, ha nem lenne Karl Kraus valódi halálának dá­tuma meghamisítatlan biográfiai tény. A kardinális dátum hangsúlyozásával azon­ban Márton mintegy azt is jelzi, hogy bár a „nagyháború nyelvileg réges-rég elő volt készítve”, jelen regény narrátora nem tud, nem kíván azokról írni. Ezt a technikát tapasztalhattuk már az Árnyas főutca esetében is, ahol a deportálás és a há­ború ténye kimondatlan marad. Bengi az Árnyas főutca kapcsán megfogalmazott gondolatai – a holokauszt szót a világháború egészévé szélesítve – akár jelen re­gényre is vonatkozhatnának: „Az elbeszélés erkölcsileg is vehető tétje […] a – közvetlenül nem bemutatott, csak hangsúlyos történetbeli nyomok által érzékelhetővé tett – holokausztról, illetve az oda vezető eseményekről való írói megnyilatkozás (poétikai) kereteinek kimunkálása.” (Bengi, 194–195.) Márton László tehát a bé­kebeli hátország írója volna? A lessingi termékeny pillanatokat akarná megragadni, amikor a kirobbanni készülő rettenet már ott feszül a felszín alatt? És ho­gyan illeszkedik mindez a hétregényes életműterv poétikai kísérleteihez? (Vö. Ke­resztury Tibor, Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból, Magve­tő, 1991, 189–190.) A korai posztmodern irodalom kihívásának tekintette, hogy a háború ki­mondhatatlan, azidáig nyelvileg meg nem formált új tapasztalataira nyelvet találjon, ezzel szemben Márton arra tesz kísérletet, hogy a történelmi regényhez szokott olvasók fejében megelőlegezett és szinte várt háborús narratívát kikerülje, ez­zel mintegy felfüggesztve a történelem- és történetmondás lehetőségét és szükségességét. Azonban a regény második felébe beszivárog a fantasztikum, elegyedik a dokumentatív történetmondással, és elbizonytalanítja azt. Ezt a kettősséget emeli ki Bárány Tibor is: „Márton László jelenlegi pályaszakaszán – amely, mondjuk, az 1997-es Jacob Wunschwitz igaz történetével vagy a 2001 és 2003 kö­zött megjelent Testvériség-trilógiával kezdődött – az egymást követő regények és el­be­szé­lések többé-kevésbé hasonló irodalmi projektet valósítanak meg: a történelmi tu­dat­alak­zatok rekonstrukcióját a mindent átható fikcionalitás közegében.” (A le­küzd­hetők, Élet és Irodalom, 2018/23.)  Sajnos a fantasztikumon kívül beszivárog a csapongás is. S habár már Bengi László is megjegyzi idézett monog­rá­fi­á­já­ban, hogy művei „nehezen vádolhatók az elbeszélésalakítás és az általa föltételezett be­fogadói szerepek egyneműsítő, könnyen átlátható körvonalazásával”, a re­gény má­­sodik felében eluralkodó anekdotikus beszédmód és néhány oldal vagy csu­pán néhány sor erejéig felvillantott szereplők elnehezítik és lelassítják a történetmondást. Fontos azonban leszögezni, hogy a regény első és második felének el­len­pontozását, az első világháború kitörése előtti kiváltságos megkíméltség és a világháborút megélt és az újabb viharfelhőktől zűrzavaros Európában való létezés kettősségét is tökéletesen leképezi a két rész szerkezeti és olykor poétikai szembenállása. A paradicsomi Janowitz és a pokoli Tödi kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy egyik sem a publicista természetes közege, a Bécstől és a kaotikus nyilvános­ságtól való térbeli eltávolodás is a háborús narratíva kikerülését mutatja. Ugyan­ak­kor a be­emelt mellékszálak szintjén nagyon is jelen van a háború és an­nak elő­ké­szü­letei: Janowitz szomszédságában vadászgat az osztrák trónörökös, és onnan indul szarajevói útjára is, a tödibeli hotelek pedig a különféle szövetségeket előkészítő kongresszusoknak adnak otthon, illetve egy hosszabb anekdotában helyet kap Ma­sa­ryk cseh államfő is.

A történelmi és a fiktív rétegek kérdéskörét árnyalják a vezetéknevek, melyek egyértelműen azonosítanák a regény szereplőit, ám mindvégig nagy kezdőbetűkre redukálódnak. Ezt értelmezhetjük kódolási játékként is, vagyis hogy beavatottaknak érezhetik magukat azok, akik Karl műveiről vagy irodalmi-politikai kapcsolathálójáról olvasva be tudják azonosítani a főhőst, a többiek pedig (köztük jelen kritika szerzője is) gyanútlanul végigolvasnak egy történelmi fikciót, majd Thomas Macho utószavából értesülnek a regény karaktereinek kilétéről, egyúttal Márton inspirációs forrásáról. A kezdőbetűs megjelölésre és az arra való reflexióra Márton ko­rábbi műveiben is volt példa (például a Régi rigó című novellájában), és jelen regény 15. fejezetében is visszaköszön a két alpesi túravezető nevének említésekor. Érdekes az is, hogy ugyan a főhősök esetében mindvégig megmarad a kez­dő­betűs jelölésnél, mégis fontosnak találta, hogy Thomas Macho utószava egy borítón belül „leleplezze” a szereplők kilétét. Ezt a gesztust betudhatjuk a dokumentáció és a fikció határmezsgyéjén való egyensúlyozás egy szerencsés köztes megoldásának, hiszen a kód feloldása a könyvben, de mégsem a regényszövegben ma­gában található.

A regény a germán kultúrkörhöz való szerves kapcsolódását, a fel-felbukkanó nyelvi fejtegetéseket és irodalmi utalásokat nem csupán a hősök életrajza kívánta meg, de a szerzőnek a német kultúrához való bensőséges viszonya is. A fametszetekkel illusztrált kiadások szintén a német kultúra hatását mutatják, abban is, hogy a századelőn revitalizált technika elsősorban Oskar Noldéhez, a Die Brücke-cso­port művészéhez köthető, és jelen regénynél abban is, hogy illusztrációként Chris­tian Thanhäuser osztrák művész metszetei szerepelnek. Abból a szempontból is sze­rencsés választás ez, hogy a regényben szereplő évtizedek sajátos hangulatát és a nyomtatott kultúra korabeli jellemzőjét is megidézi olvasói számára, ezenfelül rendkívül igényes és esztétikus megjelenést kölcsönöz a magyar kiadásnak. Érdekes ezzel szemben megvizsgálnunk a német címlapot, ahol a címhez hasonlóan, ké­pi síkon is utalás történik Karl Krausra, hiszen az egyszínű piros fedőlap közepén egy fáklya lobog a cím alatt. A Die Fackel (magyarul a Fáklya) Karl K kritikai lapjának eredeti címe, ezt torzította Reflektorrá Márton. A két kiadás különbségeit tehát nagyban motiválta a leendő olvasóközönség.

Bengi László korábban a nagy formákkal való kísérletezésként és viaskodásként írta le Márton László prózaművészetét (Bengi, 192.), jelen regény esetében azonban a történetbonyolítás eluralkodik a poétikai kísérletezés fölött. Olyan érzésünk lehet, mintha a megíródásra kívánkozó élettörténet, az adatokból és fikcióból született hősök és szerteágazó gondolatviláguk alakítanák a narrátor útját, nem pe­dig fordítva, amint azt megszokhattuk.

Márton László: Két obeliszk, Kalligram, 2018.

(Megjelent az Alföld 2018. decemberi számában.)

Borítókép forrása: Litera.hu

Mosza Diána

szerző: Mosza Diána
honlap e-mail
1994-ben született, az ELTE BTK magyar–francia–művészettörténet szakos hallgatója, Budapesten él. Elsősorban Ottlik Géza életművével és vizuális narrációval foglalkozik.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések