Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „Az én sűrű ködében a világ”
88893
post-template-default,single,single-post,postid-88893,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„Az én sűrű ködében a világ”

Vörös István: Elégia lakói, 2000–2011

Egy irodalmi műnek sokféle hatása lehet. Szerencsésebb esetben egy kezünkbe ke­rült, úgynevezett „jó könyv” képes formálni ízlésünket, gondolkodásunkat. Az em­ber életében azonban csak néhány alkalommal adódik olyan olvasmányélmény, amely egész világlátást, hitet, meggyőződést tud megrengetni. Az Elégia lakói az utóbbiak közé tartozik.

De miben áll a kötetnek ez a kivételes elbizonytalanító ereje? A versek beszélője folyamatosan kérdez, a lét értelméről, a reinkarnáció lehetőségeiről, a történelem mibenlétéről – valamint szinte bármit megkérdőjelez a gondolkodó ember élete során felmerülő alapvetések közül. Ezek a problémák azonban még nem hatnak az újdonság erejével, nem különböznek más hasonló tematikájú kötetektől – bár kétségkívül számos egyedibbnek tűnő kérdésfelvetés is felbukkan itt: „gondoltál / már rá, milyen szép lenne / a világ ember és állatok / nélkül?” (A veszett paradicsom elégiája). Vagy említhetjük az egészen új aspektusból történő rákérdezést az újjászületés természetére: „Mi van akkor, ha a lélekvándorlás / nem úgy mű­ködik, mint sejtjük? / Ha a jövőből ugrunk visszafelé?” (A világritmus elégiája) Az igen vaskos, 200 oldalnál is hosszabb kötet próbára teszi az olvasó értelmezői tű­rőképességét: a sűrű, nyelvileg, képileg terhelt szövegek egyenként is megoldásra váró matematikai feladványokra emlékeztetnek. A legintenzívebb hatással azonban a kérdésekre adott válaszok, pontosabban a válaszok sokfélesége bír.

Első olvasásra ugyanis megannyi lehetséges megoldás kínálkozik, különböző lét-, halál- és időértelmezések váltják egymást. Az egyik szöveg kijelenti, hogy „bármi is van a halál / után, az éppen nem az / élet” (A félelem eredetéről), a kö­vetkező oldalakon pedig már arról lamentál a beszélő, hogy mit csinált a dinoszauruszok korában (Mit csináltál 100 millió éve?). Az idő fogalma annyiféle értelmet nyer, ahány ponton felbukkan, az „idő nélkül nincs élet” (A földön kívüli élet elégiája) belátásától odáig, hogy az idő felhagyott egyenesvonalúságával (Rilke-fraktál). Nincs tehát olyan, igazságként deklarált kijelentés, melyet akár az adott kontextus, akár kis túlzással a következő sor ne bizonytalanítana el. Ezt a tapasztalatot mélyíti a szinte már szorongatóan sokszor visszatérő nemlét fogalma, melynek konkrét jelentést tulajdonítani szintén igazi kihívás. A kötet gondolatiságát alapul vé­ve azonban megsejthető egy lehetséges értelmezés, melynél kevés nyomasztóbb gondolat születhet. A nemlét így magának a szövegvilágnak építőanyagául szolgáló gondolkodásként, ebből kifolyólag pedig a lét kérdéseinek megválaszolhatatlanságából fakadó gyötrődésként válik értelmezhetővé. A konklúzió tehát az lehet, hogy a nemlét olyan anti-létállapot, melyben az életen gondolkodó ember nem éli meg igazán az életet, vagy ami talán még súlyosabb, örök bizonytalanságra ítéltetett. Így tehát a versekbe bújtatott létértelmezések, elsőre igazságnak, némileg biztos pontnak tűnő szövegek valójában nem bírnak valós érvénnyel, mi több, feltehetővé válik a kérdés: létezik-e a kérdésen kívül más? Az adott válaszok ugyanis annyira sokfélék és ellentmondásosak, hogy mindössze illúzióként, versben te­rem­tett mentsvárakként szolgálnak. Ebből az aspektusból a borítón szereplő egyet­len vadkacsa a híres Ibsen-drámára tett allúzióként is felfogható: hazugságok, illúziók szimbólumaként.

A beszélő látszólag kész beismerni tehetetlenségét, a nemlét állapota felől mintha a lét felé közeledne, így szüremkedhetnek be a legbanálisabb hétköznapi történések a legnagyobb filozófiai problémák közé: „Vendégségre készülve / fél órán át tormát reszeltem” (Lejárt pénzérmék); „100 forinttal kevesebbet ad vissza / a zöldséges” (Januári elégia), így keverve számos helyen iróniát az egyébként – az elégia műfajának túlsúlya miatt – permanensen elégikus hangnembe. Az elégia min­­denképp indokolt választás, nem mehetünk el ugyanis a kötet világlátása te­kintetében amellett, hogy a túlvilág jelenléte állandó jelleggel rávetül a földi életre, a véges és végtelen közötti ellentét, az ebből adódó feszültség és melankólia egy­értelműen e műfajt követeli. (Azonban ez a jelenség is kettős természetű: az an­gyalok és ördögök kéz a kézben járnak, egyik sem tisztán jó vagy rossz mi­nő­ség­ben tűnik föl, a kisszerűségnek ők is legalább annyira áldozatai, akárcsak mi; Is­ten alakja azonban, bár szintén számos kérdést vet föl, még valamennyire talán őr­zi tekintélyét). Az elégia továbbá képes egyidejűleg a lét kérdéseinek és a rájuk legfeljebb csak vigaszul szolgáló illúzióknak, tehát a realitás (megválaszolhatatlan kérdések) és a vágyott eszmény (válaszokat kínáló világ) szembenállását is tá­mo­gatni. A műfaj ugyanakkor a tradicionális értelmezést messze meghaladja, modern köntöst kap, mely által csak még inkább relevánssá válik. A folyton be-be­szű­rődő ironikus hang levon az elégia pátoszának mértékéből, az általa született, legtöbbször a jelen korunkat és társadalmunkat célzó éles kritikák az aktuális Ma­gyaror­szágról (de legalábbis Közép-Európáról) mondanak véleményt, mely tér- és idő­be­li elhelyezés a kötetcímben szereplő Elégiát is lokalizálhatóvá teszi.

A fentiekből kitűnhet, hogy így viszont maga a lét sem olyan állapot, ahová a nemlétből visszatérni érdemes. Talán épp ezért válnak meghatározóvá az emlékek – a második, Bakonymérői elégiák című ciklusban a nagyszülőknél megtalált otthon, a rokoni szálak fontossága, az emlékezés aktusának jelenbe írtsága mind a múltat óhajtja közelebb hozni, vagy biztos pontra lelni a jelenben (már ha létezik még idő­rendiség a kötet múlt–jelen–jövő sorrendiséget ignoráló időszemléletében). Ez a tö­rekvés azonban kudarcba fullad, a múlt eseményei lezártak és megváltoztathatatlanok, mindössze az emlékezés mikéntje fölött van hatalmunk: „Fabudi állt az orgonabokrok/ között. Akkor még nem tudtam, / hogy megszürkült / deszkájával – szép.” (Vörösmama udvara)

A még korábbi múltba, a történelembe való menekülésre is kísérletet tesz, a Ril­ke-fraktál című első ciklusban egykori civilizációk alakjai tűnnek föl, az ókori görög kultúra hetérái, egyiptomi múmiák, de Szent István vagy a Jézust Bet­le­hem­ben felkereső Boldizsár is hangot kap. A történelem azonban nem bizonyosabb, mint a kötet bármely más szegmense, a ciklus Angyali üdvözlet című szövege például így töpreng: „Mi van, ha Mária / nem akar gyereket? / Mi van, ha elmarad / a megváltás? Mi van, / ha a Római Birodalom / sosem omlik össze, / vagy ha mé­gis, akkor / nem éled újjá? / Mi van, ha el se kezdődik / a történelem?” A ciklus szöve­gei­nek nagy része továbbá korábban élt költők műveit írja újra, így olvashatunk úgynevezett fraktálokat többek között magyar klasszikusoktól vagy épp né­met romantikusoktól. Egyedi és találó megoldás a fraktál elnevezés, az elsősorban a matematikából ismert fogalom – mely tulajdonképpen végtelen, önhasonlóságra épü­lő alakzatot jelent – a kötet filozófiájába hiba nélkül illeszkedik. A legtöbb „pa­rafrázisnál” ugyanis felismerhető az eredeti szöveg; a régi-új versekben tematizált alap­problémák voltaképp ugyanazok maradnak, legfeljebb más perspektívát (a­hog­y­ A zene feltalálása című szöveg mellőzi az eredeti Rilke-vers Eurüdiké-szem­szö­gét), más interpretációt (miként az Angyali üdvözlet a Rubens-festmény új­raértelme­zé­se) vagy más hangot (az elégikust felváltó ironikus hangvétel) alkalmaz. Így tehát az eredeti szövegek esszenciáját megőrizve a fraktál önhasonlóság-kri­tériuma érvé­nyesül, de több okból is indokolt a módosítás, újraírás. Egyrészt je­lenünk megváltozott körülményei miatt nem szólhatnak ugyanúgy (a már említett Magyaror­szág jelene, a modern korral járó, visszatetszést keltő jelenségekkel karöltve képezik a tér-időt), így szólhat például a jól ismert „Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket / üvegtálon” Kosztolányi-sor Vörös István jelenében a következőképpen: „A fridzsiderben két avokádó, / egy tálon körte, ringló, gyömbér. / Ezt hoztam a tavasz ne­vében / föl a sarki közértből” (Kosztolányi-fraktál). Másrészt azáltal, hogy a múlt alkotásait veszi alapul, valamint letűnt civilizációk jellegzetes alakjait idézi meg, a múltba ágyazva beszél a jelenről, ami azt a gyanút keltheti, hogy bár az egy­ér­tel­műen a jelenünkre vonatkozó részletek aktualizálják a problémákat, mégis az egész emberi kultúra el nem múló, vissza-visszatérő kérdései ezek. Talán ma más vá­­laszt adunk rájuk, más szemszögből közelítjük őket, vagy az elégia pá­toszi hang­jához már csak iróniával tudunk viszonyulni, mégsem képzelhető el olyan kor, Orphe­usztól Rilkéig, vagy Rilkétől Vörös Istvánig, ahol az élet, szerelem, költészet stb. kérdései ne foglalkoztatnák az emberiséget – vagy ahol az emberiség bármelyik megválaszolásának akárcsak a közelébe is került volna.

Mindezekre ráébredni a kötet értelmezése során komoly olvasói traumát je­lent. Egy a kezdetektől biztos pont nélküli világban találjuk magunkat, ahol legfeljebb az erre való ráeszmélés bírhat igazságtartalommal: „mi is egyformák / va­gyunk, a macs­ka bólint, mindig / ilyen volt és ilyen is lesz / a világ” (Kerítés). Egy hozzávetőleges rögzített pontot azonban mintha kínálna a kötet, ez pedig a „csak a változás biztos” és a „minden egy” felfogások egyfajta metszete, melyről így okít minket a beszélő: „ahogy az átváltozás / kihímezi az azonosságot, abból / meg kéne valamit értenünk” (Fehér harkályfej). Ezt a gondolatot árnyalja találóan a több helyen fel­tűnő betonkeverő, illetve mosógép képe is, amelyek az állandó, di­na­mikus változás, ugyanakkor a változatlan lényeg egybeérésének szemléletes metaforái. Mind­egy, hogy épp egy nadrág vagy egy zokni van fölül, a dob tartalma nem változik.

Ebbe a filozófiába illeszkedik hangsúlyosan a már említett Rilke-fraktál mellett A hónapok elégiái ciklus is, amelyben sikerül a folyton változó időt olyan nézőpontból megragadni, ahonnan statikusnak és időtlennek hat. Az augusztus vagy a de­cember ugyanis évszámtól függetlenül jelenti a nyár végét, vagy a karácsony hónapját, így ötvözve időszemlélet szintjén is az állandósság és változás látszólag egymásnak ellentmondó párosát. Itt sem maradhat el azonban a kötetre oly jellem­ző elbizonytalanító csavar: a ciklust (és egyben a kötetet is) A 13. hónap elégiája cí­mű szöveg zárja, mely – épp a karácsonyt tematizáló decemberi elégia után – Jé­zus kereszthalálának elmaradását vizionálja. A Krisztus utolsó megkísértése című Scor­sese-filmre emlékeztető szélsőségességgel ábrázolt krisztusi magatartás még egy­szer utoljára kihúzza a talajt az olvasó lába alól, és a kötet végére szinte már me­­lengetően kényelmesnek tűnő változásba bújtatott állandóság gondolata is meg­inogni látszik és felelőst követel: „Nincsenek / autók. A nagy telek / elől még ma is barlangokba / húzódunk. Kell-e ennél / több? Kell-e? Kell-e? / Ha igen, add föl magad / az üldözőidnek.” Így terelődik egyszerre minden figyelem az énre, a gondolkodás helyett a gondolkodó lényre, mely ponton nem kerülhető meg Des­cartes filozófiája sem.

Bár az eddigiek alapján a „gondolkodom, tehát vagyok” kijelentés a kötet világában, kissé elhamarkodottan ugyan, de valószínűleg a következőképpen hangzana: „gondolkodom, tehát nemlétre vagyok ítélve”, az állítás valódi, az ént az egyetlen biztos pontként megjelölő mondanivalója azonban túlmutatni látszik minden addig fontolóra vett világlátáson és értelmezésen. A kötetben valóban folyton Des­cartes visszhangzik, a mindenre rávetülő kétely a legerősebb tapasztalattá lép elő – a jól is­mert érzékelés–álom–démon argumentumokra is egytől egyig találni példát a szövegekben. Mindez viszont feltételez valakit (az ént), akivel mindez történik, és aki eb­ben a kontextusban az egyetlen bizonyosságként létezik. Maga a lét és nemlét közötti egyfajta választási lehetőség is része ennek a felfogásnak, a világ végeredményben olyanná válik, amilyennek a szubjektum látja, továbbá szó esik „saját halál”-ról is, mely szintén a tudaton keresztül alakuló valóság bizonyítéka lehet. A Co­gito úr látogatása című vers szövegszinten is megidézi a descartes-i filozófiát, konzekvenciája azonban a következő: „Aki nem gondolkodik, / az is van.” A látszólag az eddigieket érvénytelenítő szöveghely azonban talán mégsem a „cogito ergo sum” visszavonása, valószínűbb, hogy a korunkra egyre fájóbban jellemző tu­datlanság, gondolatnélküliség és az így megélt létezés kritikája. Ugyan­akkor, legalább hasonló érvénnyel lehet a gondolkodás (ahogyan már feljebb szó­ba ke­rült) magához a nemléthez vezető út. Akárcsak a kötet egészében, itt sem bizonyos a válasz.

A szinte már a szolipszizmushoz közelítő gondolkodásmód így mérséklődik, a kötet alapdinamikáját képező állítás-visszavonás minden gondolatmeneten, attitű­dön uralkodni látszik. A mindezek mellé társuló súlyos kérdések, a számtalan szövegközi utalás, konkrét, illetve implicit referenciák, ciklusokon átnyúló motívumok, melyek minden felbukkanásukkal újraértelmezést igényelnek, összetett rejtvénnyé formálják a kötetet. Az egyetlen, ami kézzel fogható, a gondolkodó szubjektum elmélkedése a létről. Ennek eredménye pedig nem más, mint egy kötet ar­ról, milyennek látszik „az én sűrű ködében a világ” (Harc a medvével).

Vörös István: Elégia lakói, 2000–2011, Tipp-Cult Kft., 2018.

(Megjelent az Alföld 2018. decemberi számában.)

Borítókép forrása: A Vörös Postakocsi

Szemán Krisztina

szerző: Szemán Krisztina
honlap e-mail
Szemán Krisztina 1994-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar-angol tanárszakos hallgatója. Az Alföld Stúdió tagja, írásai eddig az Alföldben és a Szkholionban jelentek meg. Érdeklődési területe főként a kortárs magyar líra, kutatási területe Enyedi Ildikó filmművészete.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések