Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Temetések könyve
89020
post-template-default,single,single-post,postid-89020,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Temetések könyve

Doru Pop: Szocialista szappanopera

„Meghalni könnyű. Élni nehezebb.” (264.) Így zárja egy kafkai katonakalandja is­mer­tetését Doru Pop könyvének Doru Pop nevű elbeszélője. Mintha sóhajtana is közben egy nagyot. A Szocialista szappanopera halálok soráról szól, sóhajok kö­zött. Ki nem mondott szavakról és a nyomukban maradt koporsónyi űrről. Vesz­teségekről, meg a helyükre nyomuló elveszettségről. Elveszve lenni, és kutatni az élethez vezető kapaszkodókat? – sóhajthatunk fel a könyv olvasása közben. Tény­leg nem könnyű.

„Azért írok, hogy visszaszerezzem, amit még vissza lehet” (5.) – tűz a regény elé célt annak már a legelső oldalán a narrátor. És mivel a visszakapni vágyott évek zömmel a gyermek- és kiskamaszkorra tehetők, a feltárás az akkoriban legfo­gékonyabb érzékterületek, a szaglás és az ízlelés felől veszi kezdetét. A töredékekben felszakadó, anekdoták és balladisztikus betétek közbevetésével kerekedő, Tamás Etelka ihletett tolmácsolásában elénk kerülő morzsányi elbeszélésegységekbe a visszatekintés gyakorlatai is beleíródnak. Az emlékezést fényképek, filmrészletek, elharapott félmondatok, ki nem csordult könnycseppek katalizálják. A szerző láttatni engedi tehát a módszertanát – mintha egy tervrajzot lobogtatna fe­lénk a szélben –, sietve tudtunkra adja azonban azt is, hogy „(a)z emlékek nem mon­danak igazat”. (61.) Elsőre azt hihetnénk, elbizonytalanítani tervezi olvasóit, két­séget ébreszteni bennünk a készülő felépítmény szerkezeti stabilitásával kapcsolatban. Holott arról van szó, hogy a szocializmus égbe törő, megalomán blokkjainak szédítő magassága helyett őt inkább egy családi ház alapozása érdekli. Ahelyett, hogy felfelé terjeszkedne, a mélyben lapuló gyökérzetet vizsgálja meg tüzetesen.

A Szocialista szappanopera egy családtörténet foghíjait veszi sorra. Odalett férfiakról szól, akiket megismerni sem volt idő. A hiányukról pontosabban. És ar­ról, mi­lyen ezeknek a kárhozatra ítélt vagy önmagukat módszeres megfontoltsággal el­pusztító embereknek az árnyékában, szívüket megkeményítő, megszelídíthetetlen nők között felnőni. „Nem kellett volna léteznem” (6.) – adja tudtunkra az elbeszé­lő. Aztán a gyerekkor félelmeiről és csodáiról mesél. És a különös mó­don felszaba­dító felismerésről, hogy akármilyen élesen látjuk is a családtagjaink gyengeségeit, bosszantsanak azok bár bennünket egy életen át, mi sem leszünk az­tán jobbak ná­luk. Elrontjuk. Ugyanúgy. Arról szól a regény, hogy ez őrjítő. És hogy ez lélekemelő is egyben. Doru Pop kötelékekről ír. A rokonság szálairól. Azokról, akiktől minden erőnkkel különbözni vágyunk, elvégre rájuk hasonlítunk a leginkább.

A belénk plántált bizonytalanságról, meg arról a hovatovább megnyugtató ér­zésről, hogy ebben legalább egészen biztosak lehetünk. Mármint az elesettségben. És sej­teni engedi azt is, hogy azért nincs, aki felsegítsen bennünket, ha orra bu­kunk, mert a sors körülöttünk is padlóra küldött mindenkit.

A Szocialista szappanopera a sűrűn épített lakótelepek szűk világáról is beszél. Tömör bekezdésekbe szedve méghozzá. Megérthetjük belőle, hogy hiába rendel egyre több blokkházat Ceaușescu, ha közben egyre kevesebb hely marad élni. A 20. század koszos és hatalmas díszletként tornyosul a regényből megismert családdráma fölé. A kötött pályás történelem tragikuma a dédnagymama alig pár sorban elbeszélt történetéből tetszik ki tán a legtisztábban. Az idős asszony éveken át, számtalanszor kisétál az állomásra, és azt a vonatot várja, amely 1940-ben kényszermunkára vitte őt Németországba. A szerelvény persze nem jön már soha, mert a háború véget ért, ráadásul bevonulásuk után az oroszok elbontották a német sí­neket. A hölgyet villám csapja végül agyon az állomáson, csakúgy, mint az egyik dédunokáját, kevéssel később, ugyanott. Kegyetlen kelet-európai karma.

Doru Pop könyve éles emlékszilánkokból és fájdalmas vallomásrepeszekből építkezik. Nem sorházak előre gyártott, vaskos elemeit illeszti össze tehát a szerző, ehelyett minden egyes téglát egyenként munkál meg. Különös dinamikát kölcsönöz szövegének, hogy a benne felidézett ízek és illatok végső soron személyes veszteségekhez – elsősorban az apa és a nagyapa halálához – vezetnek, az érzékszervi hatások azonban valahogy mégis mintha az érzelmek elé tolakodnának. Ta­lán, hogy elszigeteljék az elmét a pótolhatatlantól.

A Szocialista szappanopera vízfestékkel tócsába pingált családportré, amelybe be­lekerül pár csepp könny, és jó sok sár is belevegyül. Ettől lebegő és nehéz egyszerre. A férfiak arca jószerivel kivehetetlen a képen, amelyikek viszont látszanak, azoknak meglehetősen vizenyős a tekintetük. Nem csoda, hogy ezt a famíliát az egymással szoros szövetségben élő „anyaoroszlánok” vezetik. A nagypapa halkan játssza csak a magyar népdalokat a szájharmonikán, de a nagy dumás Rebeleş bácsi is elalvás előtt, csendben mondja csak el szocialista környezetbe átültetett pajzán meséit. Az egyiknek Bátor Prâslea például a főhőse, aki a Növény­ter­mesz­tési és Állattenyésztési Gazdaságban őrzi az aranyalmát. Egy másik szerint az Em­ber­evő Óriás magas blokkházba költözik Tündérszép Ilonával, aki rendre megcsalja a lelkiismeretesen munkába járó monstrumot. Tanulság nincs. A varázstalanított történetek mintha a szocialista rögvalóság felé növesztenének csápokat. Ilyesmi történik a kötet egyik leghosszabb, egy cirkuszlátogatást elbeszélő etűd­­jé­ben is. Az előadást – akárcsak a kilencvenes években mifelénk, Somogyban – le­vegőtlen, koszos sátorban tartják. A nézők kopott és nyikorgó padokon zsúfolódnak össze. Látni szeretnék az öreg reflektorok gyengülő fényében is porosnak tetsző pódium minden apró részletét. Ámulatba készül esni mindenki. Végigizgulni az attrakciót, azután fellélegezni.

Megesik márpedig, hogy az óriáskígyó kitömött, a szamár csontsovány, a zsong­lőr a földre ejti kunszt közben a tányérokat, és olykor még a mosolygós bo­hóc is szomorkodik. A cirkusz illúzió és akrobatika, a cirkusz a tökéletesre komponált show. Elég azonban egyetlen elvétett mozdulat, és az előadás rendje káoszba fordul, füstbe megy a csoda. A cirkusz álom és rémálom határán egyensúlyoz, és mintha a Rister nővérek előadásáról szóló szekvencia regénybe iktatása pont azt példázná, hogy a gyermekkor is épp ilyen. A cirkusz így végső soron esszencia, a gyermekéveket helyettesítő sűrítmény.

A helyettesítés és a pótlás egyébként is a Szocialista szappanopera tán legfontosabb szövegszervező alakzatai. Rebeleş bácsi disztópikus felnőttmeséi a végeláthatatlannak tetsző szocializmus sivárságán nevetnek keserűen, a gyermeki fantázia viszont épphogy elrugaszkodni vágyik a reménytelen realitástól. A blokkházak kö­zött, a koszban vadnyugatosat játszanak a kölykök, vasárnaponként pedig a Ro­mán Televízióban sugárzott rajzfilmrészleteket várják. (A teljes epizódok a szerzői jogok miatt nem mehetnek le, a hiátusokat azonban kitölti a fantázia.) Igaz ugyan, hogy a Star Treket nem vetítik a román mozik, a lapok viszont írnak róla pár sort, a kis Doru pedig képzeletben egész estés filmmé egészíti ezt ki. A szegényebb srácok egymás között román színésznők fotóit cserélgetik, a funkcigyerekek vi­szont elvises és belmondós képeslapokat gyűjtenek. A rozsdásodó vasfüggönyön egy­re több Nyugatról jött kulturális tartalom fér át. A lukacsos hiánygazdaság olyan kapitalista idolokkal népesül be, mint Conan, a barbár vagy a Dallas szereplői. A regény elbeszélője afféle pótapa-figurát lát Bruce Lee-ben és John Lennonban, de a sorkatonaság tébolyán is a Metallica és a Beatles dalai segítik át.

A kommunizmus a kapitalizmus cikóriája, állapítja meg egy alkalommal az éleslátó Rebeleş bácsi. Pótszer, illúzió. Épp olyan, mint a valóság kevésbé tetszetős ol­dalainak kiiktatásával üzemeltetett szimulákrum a Westworld-mozifilmben, amelyet Doru hat éves korában látott. (Bizony, napjaink sikeres HBO-sorozatának eredetijét, az 1973-as, Michael Crichton rendezte játékfilmet eszerint 1976-ban tűzték műsorra Romániában, míg a magyarországi premierre 1988-ig kellett várni.)

Bár képzeletben a prérin vágtat, hasonlatait azért jobbára a hazai viszonyokhoz iga­zítja az otthontalansághoz szokott narrátor. Ezért mondhatja, hogy „(a) kommunizmus gusztustalan íze olyan, mint a banánízű fogkrémmel kent kenyér” (40–41.), és ugyanezen oknál fogva jelentheti ki, hogy „(j)ó kommunisták vagyunk, mert olyan anyagot nyelünk le, amelyről azok az elvtársak is, akik árusítják, és azok is, akik főzik, tudják, hogy szar, de amit mégis mindenki lenyel”. (98.)

A kommunizmus hiába helyettesítője csak a demokráciának, rendellenességeit mintha mégis egyszerűbb volna megemészteni az apahiány jóval keserűbb tapasztalatánál. Mert igaz ugyan, hogy a múltból maradt rissz-rossz enni- és innivalók ízét a szájában érzi még olykor az elbeszélő, viszont az elvesztett családtagokhoz kapcsolódó emlékek a lelkében raktározódtak el.

Különös jelentősége van a kötetben az időnek. Messze nem objektív módon, és korántsem egy irányba halad. Ragadós, bumerángszerűen visszatérő, kibogozhatatlanul a narrátor köré csavarodó entitásként viselkedik inkább. Az idő mértékegység – fejti ki már a kötet legelején a kis Doru nagyapja –, amivel a boldogságot és a szomorúságot mérjük. (13.) Az idő valami, ami elszámoltat, számon kér. Belátni segít tán, és elfogadni.

A kötetben különösen tekereg az idő. A fejezetcímek datálása 1975 márciusától 1975 decemberéig tart, de ezek a legritkább esetben fedik az adott szakaszban elbeszélt események megtörténtének idejét. Nem csak az 1975-ös évről szól elvégre a regény. Abban lehet már viszont valami, hogy a fejezetek címei tavasztól télig, születéstől halálig kísérik az olvasót. A Szocialista szappanopera temetések regénye ugyanis. Egy korszakot és annak megannyi áldozatát temetik el benne.

A korszak – és a regény – végén elhallgat a fegyverropogás. Két öreg ember marad a földön, Nicolae és Elena Ceaușescu. Két újabb halott. Nemzedékek éle­tének megnyomorítói. És amíg felszáll a torkolattűz füstje, ujjong mindenki, vége. Csakhogy – teszi hozzá óvatos-borúsan Doru Pop –, a vér nem a földbe szivárog, hanem a lelkekbe, az emlékek pedig velünk maradnak mindvégig. Élni ezért az­után sem lesz sokkal könnyebb, mint akkor meghalni.

Doru Pop: Szocialista szappanopera, ford. Tamás Etelka, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017.

(Borítókép: Helikon)

(Megjelent az Alföld 2019/1-es számában.)

Vass Norbert

szerző: Vass Norbert
honlap e-mail
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Fő kutatási területe a hazai punk és az underground szcéna alakulása a késő Kádár-korban.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések