Garaczi László Hasítás (2018) című kötete a szerző immár ötödik lemur-könyve. Némi tartalomismertetést követően írásom – a keletkezésének pillanatában hozzáférhető Hasítás-kritikákat is számbavéve – arról fog szólni, hogyan illeszkedik a többi (kiváltképp a harmadik és negyedik) lemur-könyv sorába a legújabb mű, hogyan érintette ez a Garaczi-recepció elvárásrendjét, mennyire törvényszerű az idevágó olvasatok, recenziók vitatható érvényessége, majd narratopoétikai, stiláris közelítéseimet ismertetve a Garaczi-szövegek értelmezésének további irányaira teszek nem feltétlenül új, csak konkrét szövegelemzésekkel eddig nem kellően alátámasztott javaslatokat.
A lemur-sorozat előző darabjainak karcsúságát őrző kötet hét fejezete az elbeszélő-főszereplő élettörténetében visszatekintve kb. a negyvenes éveinek első harmadáig jut el. A kronológia nagy vonalakban sem mindig érvényesül, de azért jól nyomon követhető az idő előrehaladása. Az óvodás- és gyerekkor, majd a gimnazista évek identitásalakító eseményei (Mogyorósi Béla, a pszichológus által kimutatott érzelmi hátramaradottság, a szülők emléke, „szerelemsor”, csínytevések, a szüzesség elvesztése stb.) vissza-visszatérnek ugyan az elbeszélés folyamán, de csupán beékelődnek a jóval nagyobb hangsúlyt kapó fő idősíkba, ez pedig a ‘70-es évek második felétől az ezredfordulóig húzódik, s a karakterazonos narrátor húszas éveinek kezdetétől meglett férfikoráig ível. Izgalmas életét többek között munkavállalási gondok, korai házasság és válás, az íróvá érés nehézségei, az eszmélkedést segítő párizsi és berlini út, egy lebukással záruló mákgubómetszés, egy szintén szakítással végződő élettársi kapcsolat, nagy megvilágosodások (a pályakezdő írókat, költőket istápoló fiatal kritikusról, a bölcsészek asztaltársaságának fontoskodó vezéréről idővel kiderül, hogy besúgó volt; az utolsó előtti oldalon pedig az ifjúkori idol, Maria Schneider leszbikusságára derül fény), no és persze a Népstadionban a braziloknak rúgandó gól utópikus vágya kísérik. Hősünk e bő két évtized alatt kisebb-nagyobb megszakításokkal végigbulizza, -issza, -drogozza estéit, hétvégéit, nők jönnek-mennek, mi pedig pillantást vethetünk a korszak legendás budapesti szórakozóhelyeire, mozaikosan képet alkothatunk a korabeli Magyarország mindennapjairól, de legalábbis a főváros, a fiatalság (éjszakai) életéről. A cselekménybe illeszkedik továbbá valamiféle kicsinyítő tükörként az írói pályakezdés buktatóival küzdő narrátor főként saját életanyagból alkotott 3 novellájának zanzája, de Garaczi Elbánok a medvékkel című korai verse is.
A Hasítás életút és előadásmód tekintetében is ott folytatja a régebbi lemur-kötetekből (Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk!, 1998; Arc és hátraarc, 2010) jól ismert, az önéletrajz hagyományaival játszó „én” sztoriját, ahol a katonaságot és leszerelést elmesélő harmadik könyv abbahagyta. Ugyanis a sorozat negyedikje, a Wünsch híd (2015) elüt a többitől. Egyrészt időkeretének elmosódottsága és tágassága (kisgyerekkortól az elképzelt halálig) miatt; másrészt elliptikussága, töredékessége, asszociativitása, nyelvileg sűrített lírai prózája olyan művet eredményez, melyet a defiguráció határoz meg: (el)beszélőjéből legfeljebb egy létproblémáival küszködő, világba vetett, egyúttal dekonstruált szubjektum elkomorodó hangját érzékeljük, melyhez arcot kapcsolni nagyon nehéz, vagy túl sokfélét lehet, ezért a vele történtek, az általa megéltek minden eddiginél kevésbé tekinthetők bármiféle személyes élettörténetnek, talán csak az önéletrajz szétírásának. Garaczi meglepte olvasóit a Wünsch híd korlátozott narrativitásával, a nagy egzisztenciális téteket ellensúlyozó, tőle megszokott komikum visszavonásával, most viszont nem lép semmi váratlant, a Hasítás visszakanyarodik az Arc és hátraarcban megismert, első látásra könnyebben befogadható epikussághoz. A könnyebb befogadhatóság persze igen csalóka, jól mutatják mindezt a recenzióm készültekor számbavehető Hasítás-kritikák vitatható, sőt önellentmondó állításai. Az alábbiakban ezekből szemlézek.
Már a Wünsch híd recepciója sem volt mentes polémiára késztető véleményektől. Akadtak (nagyon színvonalas) értelmezések, melyek a mű előképeit Garaczi korai, kísérletező prózájában vélték megtalálni, figyelmen kívül hagyva, hogy például a hivatkozott Nincs alvás! (1992) nonszensz elemeit, aleatorikusságát, nyelvjátékosságát, humorát csak nyomokban tartalmazza a 2015-ös kötet (Vö. Deczki Sarolta: Bevezetés a lemurológiába, Jelenkor, 2016/11, 1208. és Milián Orsolya: „Lemurok lakta nekropolisz”, Alföld, 2018/1, 118–119.). A dolog éle ekkor még elüthető azzal, hogy egy talányos fragmentumokból építkező szöveg ipso facto tág interpretációs keretet biztosít. Csakhogy a Hasítás nem követi a Wünsch híd radikális poétikáját, ezért azt gondolhatnánk, Garaczi legújabb szövegét nagyobb nehézségek nélkül bírhatjuk szóra – ehhez képest olyan érzésem van, mintha kritikustársaimmal (sorrendben Bárány Tibort és Mészáros Gábort citálom) nem ugyanazt a könyvet olvasnánk. Azon kijelentésen, hogy „a kritika (óvatosan) inkább kudarcként értékelte a negyedik regényt”, még könnyű túllépni, habár a jelentősebb irodalmi folyóiratok alapvetően méltató tónusa nem látszik igazolni. Azt a tézist ellenben, miszerint „a művek (értsd: a lemur-kötetek) nem ’utalnak’ egymásra”, ugyanannak a gondolatmenetnek pár sorral lejjebbi (helyes) állítása is egyértelműen cáfolja: „A korábbi regényekhez hasonlóan itt is (értsd: a Hasításban) visszatérnek az ismert mondatok, motívumok, jelenetek”. „Lemur Miki, a főhős alakmása, kitalált barátja és alteregója szintén felbukkan a szövegben” – írja Bárány. Mivel Lemur Miki helyett Lacza Miki, a fikcióban abszolút valóságos gyerekkori barát bukkan fel, így nem tudom eldönteni, a fogalmazás sutasága, vagy a felületes olvasás okoz-e nagyobb félreértést. S még mindig nem világos számomra, vajon a regényszöveg mely részeiből következtet Bárány arra, hogy a főhős az irodalom, az írás segítségével „szeretné feldolgozni egynémely traumatikus emlékét”. És vajon melyek lennének ezek az írásterápiát igénylő traumák? (Vö. Az te vagy, és nem én. Magyar Narancs, 2018/23.) Mészáros Gábor (Vö. Megint ez a hülye zene, ÉS, 2018/27.) A Pompásan buszozunk! és az Arc és hátraarc mintájára olyannyira „egységes ént” vél felfedezni a Hasítás perszonális elbeszélőjét illetően, hogy nem zárja ki a Bildungsroman lehetőségét, mivel szerinte az „egységes hang” birtoklójának „jellemfejlődése linearitást ad történeteinek”. Műbírálatának elején még a „szubjektum avantgardisztikus kimozdításáról” és arról beszél, hogy „ide-oda csúszunk, az elbeszélő hol huszonéves, hol gyermek, hol harmincévesen nézi a bomló ligetet”. Túl a nyilvánvaló inkongruencián, a nevelődési regény tételezését textus és peritextus egyaránt érvényteleníti. „Nem változom, nem érek, nem javulok, nem hegedek” – jelenti ki az elbeszélő 42 évesen, élettársával való szakítása előtt egy nappal. (131.) A mottó pedig mintegy ironikus-metaforikus prolepszisként, a történések sűrített előrevetítéseként negligálja a Bildungnak még az esélyét is: „Vannak hibák, amiket hiába követünk el újra, nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.” Arról továbbra sincs sejtelmem, hogyan szituálható bármelyik lemur-kötetben egységes én. A közös alcímek – egy lemur vallomásai – ugyan lemur és elbeszélő azonosságát implikálják, csakhogy néhány esetet leszámítva ez nem igaz (például a Wünsch hídban a barátnő szólítja egyszer lemurnak a párját, vagy a Hasításban egy jelmezbálon öltözik lemurnak a dramatikus narrátor). Példának okáért az egyes művekben folyton változó alakban és jelentésben előforduló lemur-motívum (macskamajom, a halottak szelleme, szakállas öregember, tréfás megszólítás stb.) a Pompásan buszozunk! lapjain Lemur Mikiként, „láthatatlan kisfiúként”, az elbeszélő elképzelt padtársaként formálódik meg. Viszonyuk mintha a kettős én esetét képezné: Mikit ha nem is árnyékénnek, de valamiféle lelki hasonmásnak tarthatjuk. A Hasítás Lacza Mikije mint az elbeszélő irodalmi mentora szintén egyfajta Doppelgänger, csak ő már önálló, valóságos figura. A narráló hang egyik esetben sem valamelyik Mikié, folyton egy önmagától elkülönböződő, ifjúkori és felnőtt látószögét váltogató szubjektum pozíciójából szólal meg. És nem mindig E/1.-ben, lásd az Arc és hátraarc középső részének heterodiegetikus elbeszélését, melyben az elbeszélő-főszereplő E/3. személyben, civil énjétől mintegy elhasonulva, önmagát mintegy kívülről szemlélve, Csont néven tűnik fel, habár a karakterfokalizálást csak részben váltja fel a narrátorfokalizálás, mivel Csont nézőpontja domináns marad – leszerelése után vissza is tér a szöveg az E/1. személyhez. Szintén nem támasztja alá az „egységes ént” a Hasítás narrátorának esetenkénti megbízhatatlansága. Habár jelentős hazai és világeseményekről, no meg saját életkoráról többször hírt adva igyekszik meggyőzni bennünket hitelességéről, párszor mégis megbízhatatlannak bizonyul: például a magyarországi puhuló diktatúra idején még nem hoztak nyilvánosságra ügynökaktákat, a ‘90-es években már nincs közveszélyes munkakerülés, elvtársozás, senkit nem akarnak beszervezni besúgónak, ellentétben a leírtakkal (vö. 98. 114. és 120.). Hiába vagyunk tehát tisztában azzal, hogy ha „a lírai költészetben az érthetőség a költői hang fenomenalizációjától függ” (de Man), akkor az epikában minden bizonnyal az elbeszélő azonosíthatóságától – ugyanis gyorsan lyukra futunk, ha a nyomába eredünk. De Man terminusait némileg átalakítva, de teóriáját elfogadva: a történetmondói profil megalkotása mindig (különösen a Garaczi-féle retorizált szövegekben) katakrétikus, hisz végső soron önkényes, tropologikus olvasási aktus. Minden ily módon létrejövő (pláne a könnyű kézzel egységesnek körvonalazott) én/arc/hang persze törvényszerűen leplezni igyekszik saját arbitraritását és figurativitását. Ami kezelhető probléma, de az értelmezőnek nem árt rendelkeznie e nyugtalanító belátással.
A fentiek összegzéseképp kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a Garaczi-szövegeknek, így a Hasításnak is majdhogynem reménytelen konszenzuálisan érvényes olvasatait adni. Előbb-utóbb mindegyik Garaczi-interpretáció szembesül saját korlátaival, természetesen az én esendő dolgozatom sem kivétel. Aki valóságvonatkozásokat keres, talál persze, de hamarosan legalább annyi valóságillúzióba, fiktív referenciába ütközik: narrátori füllentésekbe vagy tévedésekbe, nonszensz elemekbe (mukulik, frík, hovák, 34. vagy a zombivá váló, lábszagán dekázó Tüdő és bizarr sporttársai, 94–97.), köteteken keresztül átívelő, de sosem egyformán előadott sztorikba, az ismétlődő szituációk folyton más nevű szereplőibe, változó emlékekbe, egyszerre roppant precíz komponáltságba és dekomponáltságba, művészien csalárd retorizáltságba.
Semmivel sem könnyebb a dolgunk, ha a Hasítás előadásmódjának érzékeltetéséhez keresünk fogódzókat. A retrospekció elsősorban evokatív, kisebb részben duratív-iteratív jelenben történik, de például a Pikasszó nevű striciről szóló novella vagy egy szerelemféltési jelenet felidézésekor bevillanó régebbi féltékenységi roham múlt időben idéződik fel. Az epikus közlésforma valahol a makrostrukturálisan akronologikus emlékelbeszélés és a mikrostrukturálisan, epizódszinten is akronologikus emlékmonológ (Cohn) közti térben keresendő. A nagyobb szövegegységekben megvalósuló anakróniát az első három fejezet mutatja fel, az idősíkok mikroszerkezet szintjén történő keverése a záró fejezet analepsziseiben a legfeltűnőbb, például mikor anya és immár felnőtt fia meglátogatják a valamikori bejárónőjüket: „Dráva utcai panel, linóleumszag, obszcén rajzok a liftajtón. Kiderül, hogy az eredeti Kis nénihez megyünk. A húga enged be, pirospozsgás, mozgékony, ő a kisebbik Kis néni. […] A három öreg test túlzó közelsége. […] Régi sztorikon nevetnek fogatlanul, […] Lacika még kicsi volt, […] Egyszer leforrázta a lábát. […] Öregebb Kis néni, a mi Kis nénink azt állítja, hogy anya tette mögém a forró vizes fazekat. […] Anyám […] többé nem szólal meg. Nem eszik, nem iszik, jelzi, hogy menjünk. […] Kisétálunk a körútra. […] Az öreg Béla házában nyikorgott a lift, azóta biztos kicserélték. Anya megtörölte a szám sarkát zsebkendővel. Ha nem tűrt ellentmondást, azt mondta, drága kisfiam. […] Nincs már kint a tábla, Mogyorósi Béla elköltözött a Szent István körútról, ahogy Flávia a Mester utcából. Kornél kirepült, a kalitka üres. […] Álltunk hárman az előszobában. Kornéllal együtt négyen, mint akik tudják, hogy utoljára látják egymást. […] Másnap a jegyzeteimet olvasgatom a Maria Schneider-es novellához. […] Szívben kell erősödnöm, valami ilyesmit tanácsolt Béla bá. Visszaszámol tíztől egyig és a szemembe világít.” (148–153.) A többnyire Garaczi, Laci, Lacika nevű elbeszélő-főszereplő nem problémátlanul szerzői elbeszélő, „egységes én”. Ezt a negyedik bekezdésben összegyűjtött érveimen kívül jól mutatja még, hogy a besúgó Csupor végig Rácz Lacinak, az amatőr német futballcsapat játékosai és szurkolói Lázlonak hívják, tehát nyilvánvaló a variábilis fokalizáció: az autodiegézis hangsúlyos, de eleve osztott (gyerek és felnőtt) fókusza bőven hagy teret más nézőpontoknak: Mikinek, az underground Hajnal Bandinak (Dixi rejtőzik mögötte, ha ez mond még valamit a mai olvasóknak), Csupornak, a szakításig Kamillának, a szülőknek stb. A(z elvileg érett) felnőtt és a gyerek váltogatott látószöge gyakorlatilag csak az eltérő szóhasználatból érzékelhető, szinte nyoma sincs a felnőtt többlettudásának. Bárhogyan alakuljon sorsa a regény meglehetősen egyedi központi figurájának, a történések alig vagy egyáltalán nem kapnak magyarázatot, előtte se világosak a miértek. Nem véletlenül hangzik el az egybehangzó önnarrációban (Cohn) számos, még iróniával övezve is önkínzó, megválaszolatlan kérdés: „Huszonegy évesen egy előszobában alszom összetolt székeken, napközben válóperes ügyvédekkel tárgyalok. […] Az élet értelmetlen, de minek erről annyit beszélni.” (55.); „Sokat töprengek, mitől lesz jó egy író. Többet tud nyelv és élet viszonyáról?” (87.); „Kikerülöm a helyet a járdán, ahol a kalauznő fekszik a rácsba kapaszkodva. Teszek egy kis félkört. Anya mesélt róla? Álmodtam? Én találtam ki, mikor az Öregről írtam azt a novellát?” (148.); „Hogy ki tette mögém a forró vizet? Ki a hibás? […] De hogy tudnék helyette is megbocsátani önmagának?” (150.); „Kész a leltár, egy leszbikus nő és egy örömtelen gól. De akkor miért van, hogy most is mintha vibrálna valami izgató a levegőben, mint vihar előtt az ózon?” (156.) A mű formaszervező elve, az előzmények ismeretében nem meglepő módon, az ismétlés, ez azonban már nem elsősorban a régi lemur-szövegekre hivatkozó önismétlés (bár találunk több ilyet), hanem köteten belüli motívumok egész sora. Előbbiek inkább az iterabilitás jelzései, utóbbiak inkább a narratív integritást biztosítják, számos metaforikus jelentést hordozva. Kiemelném közülük a hasítás szimbólumát (vö. hasfájás; mákgubómetszés; bulizás; siker; a jövőt előlegező beágyazott könyvcím), az anyai és barátnői, plusz az élettől kapott pofonok, valamint a verekedő játékbábuk villamos elé hajításának „nagyon beégő” mozzanatát. A lemur figurája ezúttal kissé kimódolt; a nevezetes makival most intarziába vésve, farsangi jelmezként, vásott kisiskolások bandájaként és az általuk létrehozott Lemurock zenekarként találkozhatunk. Az efféle szójátékok, a kimondottan nyelvi jellegű komikum a kezdeti lemur-kötetekhez képest ritkábbak, a Hasítás frenetikus humorát nem szóviccek, hanem abszurdba hajló fonákságok, mulatságos jelenetek szellemesen ironikus megjelenítése határozza meg: „Két egyenruhás integet az út szélén. Hajnal Bandi a parázsra köp, zsebre vágja a spanglit, zacskók az ülés alá, pipák, fecsik, pirulák a kesztyűtartóba. A bajszos katona a hokedliket nézi. Felnyittatja a csomagtartót, tele van vadkenderrel. Ez mi? Gyógytea, mondja Bandi, a nagynénémnek Répcelakra. Répcelak arra van. Eltévedtünk, alezredes elvtárs. Nem vagyok alezredes. Kérnek egy korty pálinkát? Szolgálatban? Milyen? Szilva. Isznak, aztán elengednek.” (114.) Homogénná azért nem válik a regény hangneme, mert (különösen a záró fejezetben) reflexiók helyett szenzuális ingereket előtérbe tolva ugyan, de kikerülhetetlenül megtörténik a lét mélységeivel (árulás, öregedés, elmúlás) való rezignált, lehangolt szembenézés, ami a Wünsch híd poétikájára emlékeztet.
Esterházy Péter írja A halacska csodálatos életében (Lásd: Irodalmunk, amely): „Mándy olyan, mint Garaczi László; a finomságnak és élességnek ugyanaz a váratlan ferdesége – 40 év különbséggel. (Szándékosan fordítva van a hasonlat, nem a kóvednek megfelelően, de Mándynak megfelelően.)” A két alkotó poétikája közti hasonlóság feltűnő, de mintha nem tudatosult volna kellően a recepcióban. Holott akár a professzionális diskurzus, a remélhetőleg szaporodó műelemzések, akár az iskolai gyakorlat (ne feledjük, a Pompásan buszozunk! kétszer is emelt szintű érettségi tétel volt!) számára termékeny szempontokat kínálna kettejük műveinek párhuzamos olvasása. Elmosódó műfajhatárok; nagyepika helyett kisformák; elliptikusság, töredékesség; a rövid mondatok dominanciája; vágások, jelenetek, filmszerűség; a visszatérő szereplők, helyszínek, motívumok révén megvalósuló füzérszerűség; a „Mándy-univerzum” (nyolcadik kerületi terek, piacok, tribünök, mozik, presszók, a peremlét ábrázolása) és a Garaczi által teremtett-ábrázolt világ (centrumában a Városligettel vagy épp a Stollár Béla utcával, valamint olyan egykori emblematikus szórakozóhelyekkel, mint az FMK, a Tütü Tangó, a Pecsa, a Wichmann, a Ráday Klub stb., a maguk tipikus antikarrierista figuráival) egyaránt Budapest kulturális emlékezetét őrzi – mind-mind közös vonása a két életműnek, és mintaérvénnyel valósulnak meg a 2018-as Garaczi-regény lapjain. Ami pedig a sokat emlegetett Esterházy–Garaczi, „apa-fiú” kapcsolatot illeti, úgy vélem, hogy a két oeuvre közti – szöveganalízisekkel megint nem elég alaposan argumentált – poétikai rokonságok, mint a megszakítottság, polyglottia, bricolage megmaradtak a lekerekített irodalomtörténeti toposzok szintjén, hiányolom a további kapcsolódási pontokat. Talán nem eretnekség egyfajta nyelvművészeti paradigma egymással nem összebékíthetetlen folytatóiként gondolni Esterházy és Garaczi textusaira, hisz (ha az e tekintetben utánozhatatlan Esterházynál nagyobb súllyal is, de) a szlenget, hétköznapiságot, választékosságot, többnyelvűséget, intellektust egyaránt magába foglaló regisztergazdagság, az ironikus önreflexió, a nagy nyelvi biztonság, a roppant tudatos szerkesztettség, az ambiguitások mindkettejük esetében par excellence az esztétikum kitüntetettségére világít rá, nem a vallomástevő által elbeszéltek igazságtartalmára. (Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Nyelvművészet – kánon – világkép. Esterházy Péterről, Alföld, 2017/3. 53–57.) A Hasítás befejezéséből idézek: „Mindennek, ami történik, e kettős szükség képezi a szubsztanciáját. Megiszom fogadásból egy négyzetméter kisfröccsöt a Kővirágban, novellát írok az Öregről, mákot szüretelek a határon, kislányom születik, góllövés és Maria Schneider. […] Nem tudom, hány kézfogásra lehet tőlem, valószínűleg messzebb, mint Brezsnyev vagy Haynau. […] Hamarosan abban a szürreális helyzetben találom magam, hogy igazolt játékosa vagyok egy rendes, bajnokságban induló csapatnak. Elhanyagolom az írást, leszokom a cigiről és a piáról, és álmomban is a lestaktikát gyakorolom. Lázlo ráusz, kiáltják a csapattársaim, tele torokból üvöltik, és én iszkolok kifelé a tizenhatosról. A nyolcvanadik percben null-nullnál lekontrázzuk az ellenfelet, Jens, kőműves csapattársam, aki állítólag pornófilmekben is szerepel, meghúzza a bal oldalt, jön a labda középre a lehető legjobb ütemben, belerúgok, lassított felvétel, a kapus repül, kesztyűje hegyével eléri, csodálkozom, hisz én most gólt rúgok, nehogy ez a barom meg kivédje, de csak belepiszkál. Gól. Megnézem még egyszer, igen. Nincs mese, ez gól. Belőttem, kész-pász. Ennyi. Kongó üresség, közömbös vagyok, lárvaszerű, ólmos, kihalt. Jelen vagyok és távol, valami rémületféle kezd elhatalmasodni rajtam. Megfordulok, eltorzult arcok repülnek felém, […] Zavarba jönnek, lehervad arcukról az eksztázis. Hátba vernek, megbúbolnak, majd csöndben, szinte szégyenkezve indulunk vissza a térfelünkre. A gólöröm nullfoka. Mirelit orgazmus.” (153–155.)
A Hasítást mindezek alapján a legkiérleltebb „hagyományos” lemur-kötetnek tartom. (A szintén remek Wünsch hidat nem számítom ide, lévén, hogy alakítástechnikája nehezen összemérhető a többi „lemurral”.) A még a rekurzív szintaktikában is jelen levő „tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja” (126.) típusú, (a Wünsch hídban már látott) ismétlés ugyan erőltetettnek hat, valószínűleg a lemurfigurában levő jelentéspotenciál is kimerülőben van, de itt elfogynak a fenntartásaim. Feszült érdeklődéssel várom, lesz-e folytatás, vagy tényleg kész a leltár.
Garaczi László: Hasítás, Magvető, 2018.
(Megjelent az Alföld 2019. februári számában.)
Borítókép forrása: Litera.hu
Hozzászólások