Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Kész a leltár?
89328
post-template-default,single,single-post,postid-89328,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Kész a leltár?

Garaczi László: Hasítás

Garaczi László Hasítás (2018) című kötete a szerző immár ötödik lemur-könyve. Némi tartalomismertetést követően írásom – a keletkezésének pillanatában hozzáférhető Hasítás-kritikákat is számbavéve – arról fog szólni, hogyan illeszkedik a többi (kiváltképp a harmadik és negyedik) lemur-könyv sorába a legújabb mű, ho­gyan érintette ez a Garaczi-recepció elvárásrendjét, mennyire törvényszerű az idevágó olvasatok, recenziók vitatható érvényessége, majd narratopoétikai, stiláris kö­zelítéseimet ismertetve a Garaczi-szövegek értelmezésének további irányaira te­szek nem feltétlenül új, csak konkrét szövegelemzésekkel eddig nem kellően alátámasztott javaslatokat.

A lemur-sorozat előző darabjainak karcsúságát őrző kötet hét fejezete az elbeszélő-főszereplő élettörténetében visszatekintve kb. a negyvenes éveinek első harmadáig jut el. A kronológia nagy vonalakban sem mindig érvényesül, de azért jól nyo­mon követhető az idő előrehaladása. Az óvodás- és gyerekkor, majd a gimnazista évek identitásalakító eseményei (Mogyorósi Béla, a pszichológus által kimutatott érzelmi hátramaradottság, a szülők emléke, „szerelemsor”, csínytevések, a szü­zesség elvesztése stb.) vissza-visszatérnek ugyan az elbeszélés folyamán, de csu­pán beékelődnek a jóval nagyobb hangsúlyt kapó fő idősíkba, ez pedig a ‘70-es évek második felétől az ezredfordulóig húzódik, s a karakterazonos narrátor hú­­szas éveinek kezdetétől meglett férfikoráig ível. Izgalmas életét többek között mun­kavállalási gondok, korai házasság és válás, az íróvá érés nehézségei, az eszmélkedést segítő párizsi és berlini út, egy lebukással záruló mákgubómetszés, egy szintén szakítással végződő élettársi kapcsolat, nagy megvilágosodások (a pályakezdő írókat, költőket istápoló fiatal kritikusról, a bölcsészek asztaltársaságának fon­­toskodó vezéréről idővel kiderül, hogy besúgó volt; az utolsó előtti oldalon pe­dig az ifjúkori idol, Maria Schneider leszbikusságára derül fény), no és persze a Nép­­stadionban a braziloknak rúgandó gól utópikus vágya kísérik. Hősünk e bő két évtized alatt kisebb-nagyobb megszakításokkal végigbulizza, -issza, -drogozza estéit, hétvégéit, nők jönnek-mennek, mi pedig pillantást vethetünk a korszak le­gendás budapesti szórakozóhelyeire, mozaikosan képet alkothatunk a korabeli Ma­­gyarország mindennapjairól, de legalábbis a főváros, a fiatalság (éjszakai) életéről. A cselekménybe illeszkedik továbbá valamiféle kicsinyítő tükörként az írói pá­lyakezdés buktatóival küzdő narrátor főként saját életanyagból alkotott 3 novellájának zanzája, de Garaczi Elbánok a medvékkel című korai verse is.

A Hasítás életút és előadásmód tekintetében is ott folytatja a régebbi lemur-kötetekből (Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk!, 1998; Arc és hátraarc, 2010) jól ismert, az önéletrajz hagyományaival játszó „én” sztoriját, ahol a katonaságot és le­szerelést elmesélő harmadik könyv abbahagyta. Ugyanis a sorozat ne­gye­dikje, a Wünsch híd (2015) elüt a többitől. Egyrészt időkeretének elmosódottsága és tágassága (kisgyerekkortól az elképzelt halálig) miatt; másrészt elliptikussága, töredékessége, asszociativitása, nyelvileg sűrített lírai prózája olyan művet eredményez, melyet a defiguráció határoz meg: (el)beszélőjéből legfeljebb egy létproblémáival küszködő, világba vetett, egyúttal dekonstruált szubjektum elkomorodó hangját ér­zékeljük, melyhez arcot kapcsolni nagyon nehéz, vagy túl sokfélét lehet, ezért a ve­le történtek, az általa megéltek minden eddiginél kevésbé tekinthetők bármiféle személyes élettörténetnek, talán csak az önéletrajz szétírásának. Garaczi meglepte olvasóit a Wünsch híd korlátozott narrativitásával, a nagy egzisztenciális téteket el­len­sú­lyozó, tőle megszokott komikum visszavonásával, most vi­szont nem lép semmi vá­ratlant, a Hasítás visszakanyarodik az Arc és hátraarcban megismert, első lá­tásra könnyebben befogadható epikussághoz. A könnyebb befogadhatóság persze igen csalóka, jól mutatják mindezt a recenzióm készültekor szám­bavehető Hasítás-kritikák vitatható, sőt önellentmondó állításai. Az alábbiakban ezekből szemlézek.

Már a Wünsch híd recepciója sem volt mentes polémiára késztető véleményektől. Akadtak (nagyon színvonalas) értelmezések, melyek a mű előképeit Garaczi ko­rai, kísérletező prózájában vélték megtalálni, figyelmen kívül hagyva, hogy például a hivatkozott Nincs alvás! (1992) nonszensz elemeit, aleatorikusságát, nyelvjá­tékosságát, humorát csak nyomokban tartalmazza a 2015-ös kötet (Vö. Deczki Sa­rolta: Bevezetés a lemurológiába, Jelenkor, 2016/11, 1208. és Milián Orsolya: „Le­mu­rok lakta nekropolisz”, Alföld, 2018/1, 118–119.). A dolog éle ekkor még elüthető azzal, hogy egy talányos fragmentumokból építkező szöveg ipso facto tág in­terpretációs keretet biztosít. Csakhogy a Hasítás nem követi a Wünsch híd radikális poétikáját, ezért azt gondolhatnánk, Garaczi legújabb szövegét nagyobb nehézségek nélkül bírhatjuk szóra – ehhez képest olyan érzésem van, mintha kritikustársaimmal (sorrendben Bárány Tibort és Mészáros Gábort citálom) nem ugyanazt a könyvet olvasnánk. Azon kijelentésen, hogy „a kritika (óvatosan) inkább kudarcként értékelte a negyedik regényt”, még könnyű túllépni, habár a jelentősebb irodalmi folyóiratok alapvetően méltató tónusa nem látszik igazolni. Azt a tézist ellenben, miszerint „a művek (értsd: a lemur-kötetek) nem ’utalnak’ egymásra”, ugyanannak a gondolatmenetnek pár sorral lejjebbi (helyes) állítása is egyértelműen cáfolja: „A korábbi regényekhez hasonlóan itt is (értsd: a Hasításban) visszatérnek az ismert mondatok, motívumok, jelenetek”. „Lemur Miki, a főhős alakmása, kitalált barátja és alteregója szintén felbukkan a szövegben” – írja Bárány. Mivel Lemur Mi­ki helyett Lacza Miki, a fikcióban abszolút valóságos gyerekkori barát bukkan fel, így nem tudom eldönteni, a fogalmazás sutasága, vagy a felületes olvasás okoz-e nagyobb félreértést. S még mindig nem világos számomra, vajon a regényszöveg mely részeiből következtet Bárány arra, hogy a főhős az irodalom, az írás segítségével „szeretné feldolgozni egynémely traumatikus emlékét”. És vajon melyek lennének ezek az írásterápiát igénylő traumák? (Vö. Az te vagy, és nem én. Magyar Na­rancs, 2018/23.) Mészáros Gábor (Vö. Megint ez a hülye zene, ÉS, 2018/27.) A Pompásan buszozunk! és az Arc és hátraarc mintájára olyannyira „egységes ént” vél felfedezni a Hasítás perszonális elbeszélőjét illetően, hogy nem zárja ki a Bil­dungsroman lehetőségét, mivel szerinte az „egységes hang” birtoklójának „jellemfejlődése linearitást ad történeteinek”. Műbírálatának elején még a „szubjektum avant­gardisztikus kimozdításáról” és arról beszél, hogy „ide-oda csúszunk, az el­be­szélő hol huszonéves, hol gyermek, hol harmincévesen nézi a bomló ligetet”. Túl a nyilvánvaló inkongruencián, a nevelődési regény tételezését textus és peritextus egyaránt érvényteleníti. „Nem változom, nem érek, nem javulok, nem hegedek” – jelenti ki az elbeszélő 42 évesen, élettársával való szakítása előtt egy nappal. (131.) A mottó pedig mintegy ironikus-metaforikus prolepszisként, a tör­té­né­sek sűrített előrevetítéseként negligálja a Bildungnak még az esélyét is: „Vannak hi­bák, amiket hiába követünk el újra, nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.” Arról to­vábbra sincs sejtelmem, hogyan szituálható bármelyik lemur-kötetben egy­séges én. A közös alcímek – egy lemur vallomásai – ugyan lemur és elbeszélő azonosságát implikálják, csakhogy néhány esetet leszámítva ez nem igaz (például a Wünsch hídban a barátnő szólítja egyszer lemurnak a párját, vagy a Hasításban egy jelmez­bálon öltözik lemurnak a dramatikus narrátor). Példának okáért az egyes mű­vek­ben folyton változó alakban és jelentésben előforduló lemur-motívum (macs­­­ka­majom, a halottak szelleme, szakállas öregember, tréfás megszólítás stb.) a Pom­pásan buszozunk! lapjain Lemur Mikiként, „láthatatlan kisfiúként”, az elbeszélő el­képzelt padtársaként formálódik meg. Viszonyuk mintha a kettős én esetét ké­pez­né: Mikit ha nem is árnyékénnek, de valamiféle lelki hasonmásnak tarthatjuk. A Ha­sítás Lacza Mikije mint az elbeszélő irodalmi mentora szintén egyfajta Dop­pel­gänger, csak ő már önálló, valóságos figura. A narráló hang egyik esetben sem valamelyik Mikié, folyton egy önmagától elkülönböződő, ifjúkori és felnőtt látószögét váltogató szubjektum pozíciójából szólal meg. És nem mindig E/1.-ben, lásd az Arc és hátraarc középső részének heterodiegetikus elbeszélését, melyben az elbeszélő-főszereplő E/3. személyben, civil énjétől mintegy elhasonulva, önmagát mintegy kívülről szemlélve, Csont néven tűnik fel, habár a karakterfokalizálást csak részben váltja fel a narrátorfokalizálás, mivel Csont nézőpontja domináns ma­rad – leszerelése után vissza is tér a szöveg az E/1. személyhez. Szintén nem tá­masztja alá az „egységes ént” a Hasítás narrátorának esetenkénti megbízhatatlansá­ga. Habár jelentős hazai és világeseményekről, no meg saját életkoráról többször hírt adva igyekszik meggyőzni bennünket hitelességéről, párszor mégis megbízhatatlannak bizonyul: például a magyarországi puhuló diktatúra idején még nem hoz­tak nyilvánosságra ügynökaktákat, a ‘90-es években már nincs közveszélyes mun­kakerülés, elvtársozás, senkit nem akarnak beszervezni besúgónak, ellentétben a leírtakkal (vö. 98. 114. és 120.). Hiába vagyunk tehát tisztában azzal, hogy ha „a lírai költészetben az érthetőség a költői hang fenomenalizációjától függ” (de Man), akkor az epikában minden bizonnyal az elbeszélő azonosíthatóságától – ugyanis gyorsan lyukra futunk, ha a nyomába eredünk. De Man terminusait némileg átalakítva, de teóriáját elfogadva: a történetmondói profil megalkotása mindig (kü­lönösen a Garaczi-féle retorizált szövegekben) katakrétikus, hisz végső soron önkényes, tropologikus olvasási aktus. Minden ily módon létrejövő (pláne a könnyű kézzel egységesnek körvonalazott) én/arc/hang persze törvényszerűen leplezni igyekszik saját arbitraritását és figurativitását. Ami kezelhető probléma, de az értelmezőnek nem árt rendelkeznie e nyugtalanító belátással.

A fentiek összegzéseképp kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a Garaczi-szövegeknek, így a Hasításnak is majdhogynem reménytelen konszenzuálisan érvényes olvasatait adni. Előbb-utóbb mindegyik Garaczi-interpretáció szembesül saját kor­látaival, természetesen az én esendő dolgozatom sem kivétel. Aki valóságvonatkozásokat keres, talál persze, de hamarosan legalább annyi valóságillúzióba, fik­tív referenciába ütközik: narrátori füllentésekbe vagy tévedésekbe, nonszensz elemekbe (mukulik, frík, hovák, 34. vagy a zombivá váló, lábszagán dekázó Tüdő és bizarr sporttársai, 94–97.), köteteken keresztül átívelő, de sosem egyformán elő­adott sztorikba, az ismétlődő szituációk folyton más nevű szereplőibe, változó em­lé­kekbe, egyszerre roppant precíz komponáltságba és dekomponáltságba, mű­vé­szien csalárd retorizáltságba.

Semmivel sem könnyebb a dolgunk, ha a Hasítás előadásmódjának érzékeltetéséhez keresünk fogódzókat. A retrospekció elsősorban evokatív, kisebb részben duratív-iteratív jelenben történik, de például a Pikasszó nevű striciről szóló novella vagy egy szerelemféltési jelenet felidézésekor bevillanó régebbi féltékenységi ro­ham múlt időben idéződik fel. Az epikus közlésforma valahol a makrostrukturálisan akronologikus emlékelbeszélés és a mikrostrukturálisan, epizódszinten is ak­ro­nologikus emlékmonológ (Cohn) közti térben keresendő. A nagyobb szövegegységekben megvalósuló anakróniát az első három fejezet mutatja fel, az idősíkok mikroszerkezet szintjén történő keverése a záró fejezet analepsziseiben a leg­feltűnőbb, például mikor anya és immár felnőtt fia meglátogatják a valamikori be­járónőjüket: „Dráva utcai panel, linóleumszag, obszcén rajzok a liftajtón. Kiderül, hogy az eredeti Kis nénihez megyünk. A húga enged be, pirospozsgás, mozgékony, ő a kisebbik Kis néni. […] A három öreg test túlzó közelsége. […] Régi sztorikon nevetnek fogatlanul, […] Lacika még kicsi volt, […] Egyszer leforrázta a lábát. […] Öregebb Kis néni, a mi Kis nénink azt állítja, hogy anya tette mögém a forró vizes fazekat. […] Anyám […] többé nem szólal meg. Nem eszik, nem iszik, jelzi, hogy menjünk. […] Kisétálunk a körútra. […] Az öreg Béla házában nyikorgott a lift, azóta biztos kicserélték. Anya megtörölte a szám sarkát zsebkendővel. Ha nem tűrt ellentmondást, azt mondta, drága kisfiam. […] Nincs már kint a tábla, Mo­gyo­rósi Béla elköltözött a Szent István körútról, ahogy Flávia a Mester utcából. Kornél ki­repült, a kalitka üres. […] Álltunk hárman az előszobában. Kornéllal együtt né­gyen, mint akik tudják, hogy utoljára látják egymást. […] Másnap a jegyzeteimet ol­vasgatom a Maria Schneider-es novellához. […] Szívben kell erősödnöm, valami ilyesmit tanácsolt Béla bá. Visszaszámol tíztől egyig és a szemembe világít.” (148–153.) A többnyire Garaczi, Laci, Lacika nevű elbeszélő-főszereplő nem problémátlanul szerzői elbeszélő, „egységes én”. Ezt a negyedik bekezdésben össze­gyűj­tött érveimen kívül jól mutatja még, hogy a besúgó Csupor végig Rácz La­cinak, az amatőr német futballcsapat játékosai és szurkolói Lázlonak hívják, tehát nyil­vánvaló a variábilis fokalizáció: az autodiegézis hangsúlyos, de eleve osztott (gyerek és felnőtt) fókusza bőven hagy teret más nézőpontoknak: Mikinek, az un­der­ground Hajnal Bandinak (Dixi rejtőzik mögötte, ha ez mond még valamit a mai olvasóknak), Csupornak, a szakításig Kamillának, a szülőknek stb. A(z elvileg érett) felnőtt és a gyerek váltogatott látószöge gyakorlatilag csak az eltérő szóhasz­nálatból érzékelhető, szinte nyoma sincs a felnőtt többlettudásának. Bárhogyan ala­kuljon sorsa a regény meglehetősen egyedi központi figurájának, a történések alig vagy egyáltalán nem kapnak magyarázatot, előtte se világosak a miértek. Nem vé­letlenül hangzik el az egybehangzó önnarrációban (Cohn) számos, még iróniával övezve is önkínzó, megválaszolatlan kérdés: „Huszonegy évesen egy előszobá­ban alszom összetolt székeken, napközben válóperes ügyvédekkel tárgyalok. […] Az élet értelmetlen, de minek erről annyit beszélni.” (55.); „Sokat töprengek, mitől lesz jó egy író. Többet tud nyelv és élet viszonyáról?” (87.); „Kikerülöm a helyet a járdán, ahol a kalauznő fekszik a rácsba kapaszkodva. Teszek egy kis félkört. Anya mesélt róla? Álmodtam? Én találtam ki, mikor az Öregről írtam azt a novellát?” (148.); „Hogy ki tette mögém a forró vizet? Ki a hibás? […] De hogy tudnék helyette is megbocsátani önmagának?” (150.); „Kész a leltár, egy leszbikus nő és egy öröm­telen gól. De akkor miért van, hogy most is mintha vibrálna valami izgató a le­vegőben, mint vihar előtt az ózon?” (156.) A mű formaszervező elve, az előzmények ismeretében nem meglepő módon, az ismétlés, ez azonban már nem elsősorban a régi lemur-szövegekre hivatkozó önismétlés (bár találunk több ilyet), hanem kö­teten belüli motívumok egész sora. Előbbiek inkább az iterabilitás jelzései, utóbbiak inkább a narratív integritást biztosítják, számos metaforikus jelentést hordozva. Kiemelném közülük a hasítás szimbólumát (vö. hasfájás; mákgubómetszés; bu­lizás; siker; a jövőt előlegező beágyazott könyvcím), az anyai és barátnői, plusz az élettől kapott pofonok, valamint a verekedő játékbábuk villamos elé hajításának „na­gyon beégő” mozzanatát. A lemur figurája ezúttal kissé kimódolt; a nevezetes ma­kival most intarziába vésve, farsangi jelmezként, vásott kisiskolások bandájaként és az általuk létrehozott Lemurock zenekarként találkozhatunk. Az ef­féle szójátékok, a kimondottan nyelvi jellegű komikum a kezdeti lemur-kötetekhez képest rit­kábbak, a Hasítás frenetikus humorát nem szóviccek, hanem ab­szurdba hajló fo­nákságok, mulatságos jelenetek szellemesen ironikus megjelenítése határozza meg: „Két egyenruhás integet az út szélén. Hajnal Bandi a parázsra köp, zsebre vág­ja a spanglit, zacskók az ülés alá, pipák, fecsik, pirulák a kesztyűtartóba. A bajszos katona a hokedliket nézi. Felnyittatja a csomagtartót, tele van vadkenderrel. Ez mi? Gyógytea, mondja Bandi, a nagynénémnek Répcelakra. Répcelak arra van. El­té­vedtünk, alezredes elvtárs. Nem vagyok alezredes. Kérnek egy korty pálinkát? Szolgálatban? Milyen? Szilva. Isznak, aztán elengednek.” (114.) Homo­gén­ná azért nem válik a regény hangneme, mert (különösen a záró fejezetben) reflexiók he­lyett szenzuális ingereket előtérbe tolva ugyan, de kikerülhetetlenül megtörténik a lét mélységeivel (árulás, öregedés, elmúlás) való rezignált, lehangolt szem­benézés, ami a Wünsch híd poétikájára emlékeztet.

Esterházy Péter írja A halacska csodálatos életében (Lásd: Irodalmunk, amely): „Mándy olyan, mint Garaczi László; a finomságnak és élességnek ugyanaz a váratlan ferdesége – 40 év különbséggel. (Szándékosan fordítva van a hasonlat, nem a kó­vednek megfelelően, de Mándynak megfelelően.)” A két alkotó poétikája közti hasonlóság feltűnő, de mintha nem tudatosult volna kellően a recepcióban. Holott akár a professzionális diskurzus, a remélhetőleg szaporodó műelemzések, akár az is­kolai gyakorlat (ne feledjük, a Pompásan buszozunk! kétszer is emelt szintű érettségi tétel volt!) számára termékeny szempontokat kínálna kettejük műveinek pár­huzamos olvasása. Elmosódó műfajhatárok; nagyepika helyett kisformák; elliptikusság, töredékesség; a rövid mondatok dominanciája; vágások, jelenetek, film­sze­rűség; a visszatérő szereplők, helyszínek, motívumok révén megvalósuló füzér­sze­rűség; a „Mándy-univerzum” (nyolcadik kerületi terek, piacok, tribünök, mozik, presszók, a peremlét ábrázolása) és a Garaczi által teremtett-ábrázolt világ (centrumában a Városligettel vagy épp a Stollár Béla utcával, valamint olyan egykori emblematikus szórakozóhelyekkel, mint az FMK, a Tütü Tangó, a Pecsa, a Wichmann, a Ráday Klub stb., a maguk tipikus antikarrierista figuráival) egyaránt Budapest kulturális emlékezetét őrzi – mind-mind közös vonása a két életműnek, és mintaérvénnyel valósulnak meg a 2018-as Garaczi-regény lapjain. Ami pedig a sokat emlegetett Esterházy–Garaczi, „apa-fiú” kapcsolatot illeti, úgy vélem, hogy a két oeuvre közti – szöveganalízisekkel megint nem elég alaposan argumentált – poétikai ro­­konságok, mint a megszakítottság, polyglottia, bricolage megmaradtak a lekerekített irodalomtörténeti toposzok szintjén, hiányolom a további kapcsolódási pontokat. Talán nem eretnekség egyfajta nyelvművészeti paradigma egymással nem össze­békíthetetlen folytatóiként gondolni Esterházy és Garaczi textusaira, hisz (ha az e tekintetben utánozhatatlan Esterházynál nagyobb súllyal is, de) a szlenget, hétköznapiságot, választékosságot, többnyelvűséget, intellektust egyaránt magába foglaló regisztergazdagság, az ironikus önreflexió, a nagy nyelvi biztonság, a roppant tu­datos szerkesztettség, az ambiguitások mindkettejük esetében par excellence az esz­tétikum kitüntetettségére világít rá, nem a vallomástevő által elbeszéltek igazságtartalmára. (Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Nyelvművészet – kánon – világkép. Ester­há­zy Péterről, Alföld, 2017/3. 53–57.) A Hasítás befejezéséből idézek: „Mindennek, ami történik, e kettős szükség képezi a szubsztanciáját. Megiszom fogadásból egy négy­zetméter kisfröccsöt a Kővirágban, novellát írok az Öregről, mákot szüretelek a határon, kislányom születik, góllövés és Maria Schneider. […] Nem tudom, hány kéz­fogásra lehet tőlem, valószínűleg messzebb, mint Brezsnyev vagy Haynau. […] Ha­marosan abban a szürreális helyzetben találom magam, hogy igazolt játékosa va­gyok egy rendes, bajnokságban induló csapatnak. Elhanya­go­lom az írást, leszokom a cigiről és a piáról, és álmomban is a lestaktikát gyakorolom. Lázlo ráusz, ki­áltják a csapattársaim, tele torokból üvöltik, és én iszkolok kifelé a tizenhatosról. A nyolcvanadik percben null-nullnál lekontrázzuk az ellenfelet, Jens, kőműves csapattársam, aki állítólag pornófilmekben is szerepel, meghúzza a bal oldalt, jön a labda középre a lehető legjobb ütemben, belerúgok, lassított felvétel, a kapus re­pül, kesztyűje hegyével eléri, csodálkozom, hisz én most gólt rúgok, nehogy ez a barom meg kivédje, de csak belepiszkál. Gól. Megnézem még egyszer, igen. Nincs mese, ez gól. Belőttem, kész-pász. Ennyi. Kongó üresség, közömbös vagyok, lár­va­­szerű, ólmos, kihalt. Jelen vagyok és távol, valami rémületféle kezd elhatalmasodni rajtam. Megfordulok, eltorzult arcok repülnek felém, […] Zavarba jönnek, le­hervad arcukról az eksztázis. Hátba vernek, megbúbolnak, majd csöndben, szinte szégyenkezve indulunk vissza a térfelünkre. A gólöröm nullfoka. Mirelit orgazmus.” (153–155.)

A Hasítást mindezek alapján a legkiérleltebb „hagyományos” lemur-kötetnek tar­tom. (A szintén remek Wünsch hidat nem számítom ide, lévén, hogy alakítástechnikája nehezen összemérhető a többi „lemurral”.) A még a rekurzív szintaktikában is jelen levő „tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja” (126.) típusú, (a Wünsch hídban már látott) ismétlés ugyan erőltetettnek hat, valószínűleg a lemurfigurában levő jelentéspotenciál is kimerülőben van, de itt elfogynak a fenntartásaim. Feszült érdeklődéssel várom, lesz-e folytatás, vagy tényleg kész a leltár.

Garaczi László: Hasítás, Magvető, 2018.

(Megjelent az Alföld 2019. februári számában.)

Borítókép forrása: Litera.hu

Baranyák Csaba

szerző: Baranyák Csaba
honlap e-mail
Baranyák Csaba 1967-ben született Szigetváron, jelenleg Budapesten él. Középiskolai tanár, irodalomkritikus. Tanulmányainak, irodalomelméleti alapozottságú kritikáinak témája elsősorban a jelenkori magyar irodalom. Írásai főképp az Alföld, a Kalligram, a Prae és az Iskolakultúra hasábjain jelentek meg. Az Alföldben 2003 óta publikál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések